A legvégén egy kicsit ordít is

Forrás: mileycyrus.com

-

A mellbimbó-mutogatás mellett némiképp elsikkadt, hogy Miley Cyrus előrukkolt egy ingyenes meglepetéslemezzel is. A másfél órás albumon találni révedősebb és keményebb pszichedéliát, és akad sima ökörködés is. Cyrus most úgy érzi, a mainstream pop innen már visszafejlődés lenne számára.


Vasárnap az MTV-n Miley Cyrus megmutatta a mellét, beleértve a mellbimbóját. Ez a kicsit sem meglepő esemény, valami beszólás Nicki Minajtól és Kanye West bejelentése, hogy 2020-ban indul az elnökválasztáson, némileg elhomályosította azt, hogy Miley Cyrus a show végén elárulta: van egy új lemeze, ingyen meghallgatható.



Ha valaki egy kicsit is figyelt, nem lepődött meg azon, hogy a Miley Cyrus and Her Dead Petz című album nagy részét a most 22 éves énekesnő a Flaming Lipsszel közösen készítette. Az 1983 óta működő zenekar a kilencvenes évek elején egy jó pillanatban egy hülye kis slágerrel bekerült a köztudatba, és azóta akárhogy próbálják elidegeníteni a nagyközönséget, sikerült megmaradniuk az „öntörvényű, kissé talán bolond művészek” kategóriájában, és meglepően sikeresek kereskedelmi értelemben is. (Az a lemezük, amelyik így kezdődik, a 8. helyen nyitott az amerikai listán.) Miley Cyrus régi rajongójuk, és már korábban is együttműködött velük, például Beatles-feldolgozást is csináltak. A New York Timesnak az énekesnő azt mondta, hogy a zenekar frontemberébe, Wayne Coyne-ba „100 százalékig szerelmes vagyok, és ő is belém. De nincs ebben semmi szexuális, az undorító volna.” (Wayne Coyne 52 éves. Miley Cyrus pedig saját bevallása szerint „pánszexuális”, nemi identitása pedig „folyékony”.)


Miley Cyrus vasárnap az MTV Video Music Awards átadóján


A számok kisebb részének pedig Mike Will Made It volt a producere, aki az előző, 2013-as, „hé, már felnőtt csaj vagyok, nem Disney-sztárocska” üzenetű Miley Cyrus-lemez, a Bangerz hangzásáért felelt; legnagyobb kulturális érdeme pedig az, hogy az atlantai sztriptízklubok jellegzetes hiphopját bevitte a mainstream popba. Felbukkannak még mások is, például Big Sean rapper és Ariel Pink furapopbálvány. De egészében ez Miley Cyrus lemeze, aki minden számnak legalábbis társszerzője, némelyiknek társproducere is. És ez már nem a „hé, felnőtt vagyok”-stádium, hanem nagyon határozottan az, hogy „azt csinálok, amit akarok, most éppen ezt akartam”.



A Dead Petz ennek megfelelően egy 23 számos (!), másfél órás (!) zenefolyam, amin vannak az űrbe révedő pszichedelikus dalok; határozottabb, kemény ritmusszekciót és furi elektronikus hangzásokat bedobó, szintén pszichedelikus dalok (e két kategóriába tartozik néhány kiköpött Flaming Lips-szám); egy-két kitekintés a hiphop vagy az R&B világába, akár a nyolcvanas évek popja felé, de az erőltetett rádióbarátság minden gyanúja nélkül; a másik végponton pedig következmények nélküli hülyülések, vagy mondjuk káromkodások csak azért, mert káromkodni jó. Miley Cyrus pedig néha egészen a háttérbe vonul, vagy effektek mögé; aztán meg fogja magát, és megmutatja, hogy emlékszik még, elvben hogyan kell énekelnie egy jó énekesnőnek. A legvégén egy kicsit ordít is.



A legrosszabb, amit tehetünk, ha ahhoz képest próbáljuk megítélni, hogy „nahát, ez a nagyon híres és botrányos popsztár, Miley Cyrus direkt fura lemeze!” Nyilván sokan megpróbálnak így tenni, aztán vagy örülnek, vagy még inkább panaszkodnak: jaj, hosszú, a harmada töltelék, a harmada gyerekes hülyeség, a harmada pedig jó. Itt leginkább a második, Karen Don't Be Sad című számot és a Mike Will Made It-féle dalok egy részét szokás előszedni.


Na de hát nem nyilvánvaló, hogy egy 23 számos, másfél órás zenefolyamot nem úgy kell hallgatni, mint egy „rendes” lemezt? Ha egyszer nem másról van szó, mint arról, hogy tehetséges zenészek (és igen, úgy látszik, Miley Cyrus tehetséges zenész, nem mondom, hogy engem nem lepett meg) szórakoztak a stúdióban, aztán kirakták a netre, akkor hallgassuk ennek megfelelően: lazán, megengedően, elengedve mindenféle elvárásokat. Vannak jó számok; vannak olyanok, amikben csak egy kedves dallamocskára, vicces effektre vagy erős groove-ra érdemes felfigyelni; vannak olyanok, amiket simán elengedhetünk a fülünk mellett, mert nem bántanak. És ennyi, és ez elég.



Mármint elég Miley Cyrusnak, Wayne Coyne-nak és a többieknek, az oké – na, de nem kéne nekik figyelemmel lenniük arra, hogy nekünk elég-e? Ha van önmagán túlmutató jelentősége ennek az egésznek, akkor az pont az, hogy: nem kéne. Olyan természetességgel jön ez a zene, rajta hülyeségek és Miley Floyd nevű kutyusának meggyászolása, leszbizés és pasinak beszólás és miegyebek, mintha csak úgy bepillantanánk valakinek az életébe. Miley Cyrus amúgy is a nyilvánosság előtt éli az életét (legalábbis ezt gondoljuk róla), ez ugyanannak a folytatása más eszközökkel. Aki szereti a pszichedelikus popot, annak élvezetesebb lesz ez, mint az Instagram-oldala; aki meg a félmeztelen képeket szereti, annak ez utóbbi az ajánlott továbbra is.



Szintén tanulságos, hogy mennyire természetes a könnyű drogok jelenléte is. Noha badarság a pszichedelikus zenét áttétel nélkül összekötni a kábítószerrel, Miley Cyrus nem csinál titkot abból, hogy szereti a marihuánát. „Igen, füvezek / igen, szeretem a békét / de amúgy leszarom / nem vagyok hippi” – énekli az első, klipes számban. Az az átverés, hogy ez a szám majdnem olyan, mint valami nagy, polgárpukkasztó kinyilatkoztatás. Holott nem véletlenül mondta Miley a New York Timesnak, hogy „ezt a zenét nem lázadásnak szánom”. A füvezésben 2015-ben, az Egyesült Államokban semmi rendkívüli nincs már; nem hogy nem „bűnözők”, akik szívnak, de már nem is „lusta, fura semmirekellők”. (A füvezés tömegkulturális megjelenésének változásáról lásd ezt a nagy összefoglaló cikket.)


Miley Cyrus, 2015 MTV Video Music Awards


Az év korszellemileg talán legfontosabb (amúgy messze nem a legjobb) számában a húszéves Halsey azt énekli: „mi vagyunk az új amerikaiak / legális marihuánától tépünk be / Biggie-n és Nirvanán nevelkedtünk”. Ha hihetünk neki – és nagyon sok kortársa hisz neki, ami szinte önbeteljesítő jóslattá teszi a szavait –, akkor ennek a generációnak mindaz már magától értetődik, ami először ellenkultúra volt, aztán pedig nagy dolognak számított, hogy onnan átlépett a mainstreambe. Ennek a természetességnek zeneileg a legjobb lenyomata Miley Cyrus „lemeze” (mint ahogy más szinten egyéb megnyilvánulásai is: már miért ne lenne természetes egy mellbimbó?). Betép, mert szereti; merít innen, merít onnan, mert tetszik neki; feltárja a lelkét, vagy baromkodik, és kirakja a netre, mert van, akit érdekel. Az a kérdés, hogy „jó ez?”, mindezeknél kevésbé fontos.

Amúgy, ha valakit izgat az, hogy mit lép majd ezután Miley Cyrus: hát ő sem tudja. Ezt a lemezt nem a kiadója finanszírozta (50 ezer dollárba került, szemben a „néhány millióból” készült előző albummal), és nem számít bele a több albumra szóló szerződésébe. De szemben egyes kritikusaival, akik szerint biztos visszaáll majd a rendes kerékvágásba, Miley most úgy érzi, hogy a mainstream pop visszafejlődés lenne számára.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!