A legnagyobb magyar menekült: Bartók

Fotó: The Art Archive / Alfredo Dagli Orti

-

Szeptember 26-án hetven éve hunyt el Bartók Béla. Nem Magyarországon, hanem New Yorkban halt meg, ahova '40-ben költözött, bár ezt ő nem szánta végleges kivándorlásnak. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért ment el, és miért tanácsolta azt, hogy „aki csak tud, menjen el”.


Kevés szívszorítóbb fénykép akad kultúránk történetében, mint amelyen a legnagyobb magyar zeneszerző látható az Excalibur nevű hajó fedélzetén; magányosan áll, hajába belekap a szél, szeme gyanakvón fürkészi a láthatárt. Az 1940. október 20-án Lisszabonból indult gőzös New Yorkba tart.



Bartók nemrég járt Amerikában, egész pontosan áprilisban, amikor honfitársa, a világhírű hegedűművész, Szigeti József társaságában adott koncerteket többek közt olyan reprezentatív helyen, mint Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtárban, amiről lemezfelvétel is készült. Jelentős sikert aratott, és a honorárium, 1250 dollár fejedelminek mondható. Ugyancsak a nagy eredmények közt könyvelhető el a lemezfelvétel, melyen Szigeti és Bartók a klarinétos Benny Goodman, a „swing királya” társaságában játszotta fel a Kontrasztok című kamaraművét, melyet a zeneszerző Goodman megrendelésére írt.



Azaz minden oka megvolt rá, hogy kétségbeesett elhatározását, miszerint hamarosan elhagyja hazáját, ne úgy érzékelje, mint ugrást a semmibe. Némi joggal remélhette, hogy Amerikában megfelelő ideiglenes otthonra talál. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen a közhiedelemmel ellentétben Bartók tulajdonképpen soha nem tekintette véglegesnek áttelepülését. Legfőbb bizonyítéka ennek, hogy – amint fia, ifj. Bartók Béla leírta – a Csalán utcai tágas villalakás (ma a Bartók Emlékház) bérletét nem mondta föl, bízva a mielőbbi visszatérésben. (De az később olyan költségekkel járt, hogy a Budapesten maradt fiú 1942-ben mégis feladta a bérlést, ráadásul addigra Magyarország már belépett a világháborúba, így szertefoszlottak a közeli hazatérés esélyei.)

És most, azaz október végén Bartók visszatért az Államokba, ezúttal már felesége, Pásztory Ditta társaságában. Az út meglehetősen kalandos volt, Olaszországon, Svájcon, Spanyolországon, végül Portugálián át vezetett, vonatokon és autóbuszokon, míg végül hajóval érték el a New York-i révet. Az érkezésről idézzük fel a New York Times 1940. november 3-i számának meghökkentően reklámízű beszámolóját. „Bartók Béla, az egyik legismertebb magyar zeneszerző kedden érkezett meg az American Export Excalibur nevű hajóján, feleségével, Pásztory Dittával. (...) Utazásukon két kis bőrönd kísérte őket, mert csomagjuk nagy része lekéste a hajó lisszaboni indulását. Madame Bartók azonnal a Bloomingdale áruházba ment, ahol a New Friends of Music alelnöke, Ira A. Hirschmann segítségével kiegészítette ruhatárát.” De szerencsére a kották nem vesztek el, így november 3-án már eljátszhatták a Town Hallban Bartók egyik legnagyobb művét, a két zongorára és ütősökre írt Szonátát, mely szép sikert aratott.


Feleségével, Pásztory Dittával


De miért ment el voltaképpen?

Ez a kérdés kortársai közül sokakat foglalkoztatott, de teljesen megnyugtató és érvényes feleletet sem akkor, sem később sem talált rá senki. Doráti Antal, a nagy karmester, aki már Amerikában élt Bartók megérkezésekor, memoárjában érthető, de végzetes döntésnek festi le Bartók elhatározását. „Nagyon nehéz megérteni, hogy Bartók, a legmagyarabb magyar, hogyan volt képes magát arra elszánni, hogy elhagyja hazáját. Ezt a lépést drágán kellett megfizetnie, a szó szoros értelmében fölért az öngyilkossággal. Meggyőződésem, hogy szülőföldjének elhagyása megrövidítette az életét… Miért ment el? Egyszerű: az individuális emberi szabadságot mindennél többre értékelte. Sajátlag az egyre növekvő jobboldali nyomás ellen menekült, de lényegében ellene volt minden zsarnokságnak.

Szegénységben élt és halt meg. Amerikai szegénysége nem volt nagyobb az otthoninál. De nehezebb volt elviselni, mert idegenben viselt szegénység volt.”

Doráti elemzése rokonszenves, de korántsem pontos vagy árnyalt. Hogy Bartók az individuális szabadságot mindennél többre értékelte, az feltehető (ugyan ki nem értékeli azt sokra?!), de lényegében nem mond semmit. A jobboldali nyomás már erősebb érv, de a világfi Doráti valószínűleg nem érti, hogy Bartók szinte fizikailag undorodott a náciktól vagy az olyanoktól, akik ebbe az irányba hajlottak, „mindenki náci-gyanús”, írta egy levelében. És még ennél is mélyebben vall iszonyodásáról, sőt szégyenkezéséről svájci bizalmasának, Müller-Widmann asszonynak írt 1938-as levelében:


nálunk sajnos a »művelt« keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak: igazán szégyellem magam, hogy ebből az osztályból származom.

Utolsó budapesti koncertjén


A szégyen, ez volt talán az egyik legfőbb motívum. A másik pedig a „vétkesek közt cinkos, aki néma” érzése, nagyjából egy időben Babits Jónás-költeményének megjelenésével. Egy 1939-es levelében így tépelődik a kivándorlás mellett és ellen szóló érvekről: „Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami történik, mondhatják. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is került az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia, és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg. Csak az a kérdés, van-e belátható időn belül remény arra, hogy eredményes segítő munkát lehet elérni. Nekem nincs semmi bizalmam. Másrészt nem látok sehol olyan országot, ahova érdemes volna kimenni, ha egyszerű továbbtengődésnél többet akarnék. Szóval egyelőre teljesen tanácstalan vagyok, habár érzésem azt mondja, aki csak tud, menjen el…”


Bartók Béla

Első közös koncertjük Pásztory Dittával


Bartók a Horthy-rendszerben

Vagyis Bartóknak szinte kizárólag morális, politikai vagy másként fogalmazva lelkiismereti oka volt az emigrációra. Nem üldözték, hanem csendben megtűrték, megbecsülték; a Zeneakadémián nyugdíjas, remekül fizetett állami állása volt, ahol 1934-től változatlan fizetésért már zongorát sem kellett tanítania, és az egyre jobban jövedelmező zeneszerzés mellett (egy levelében büszkén írja: „1934 óta jóformán csak megrendelésre dolgozom”) megmaradt szabadidejét szinte mániává fokozódó szenvedélyének, a népi dallamok lejegyzésének szentelhette.

1930-ben a Corvin-lánc alacsonyabb fokozatával, a Corvin-koszorúval is kitüntették, és noha ezt el akarta utasítani, imádott anyja tanácsára mégis elfogadta, bár az átadáson már nem jelent meg. Bartók bizonyos értelemben a Horthy-Magyarország fölött lebegve élte tökéletesen biztonságosra berendezett életét. Ahogy monográfusa, Tallián Tibor jellemzi: „igen jó financiális körülmények között, polgári-értelmiségi egzisztenciális biztonságban, egy nemzeti társadalom szellemi-művészi univerzumának középpontjában élt”. A rendszer nem kívánt tőle semmi különöset, és ő sem kívánt semmit a rendszertől. Nagyjából békén hagyták egymást, és ez így volt jól.


Bartók Béla

Népdalgyűjtés Erdélyben


Első kacérkodás az emigrációval

De nem volt ez mindig így. Fontos tudni, hogy az amerikai döntés nem az első kísérlete volt Bartóknak a kilépésre. Először 1920 táján merült fel az emigráció lehetősége. Bartók a Tanácsköztársaság alatt az úgynevezett Zenei Direktórium tagja volt, és amikor a fehérterror korai szakaszában direktóriumi társai, Kodály és Dohnányi Ernő ellen valóságos hajtóvadászat indult nem csupán a sajtóban, hanem munkahelyükön, a Zeneakadémián is, Bartók úgy érezte, betelt a pohár. Bár őt magát személyében nem üldözték, morális lénye oly mértékben sérült, hogy elkezdte keresni az elszakadás lehetőségeit. A művészeti modernség egyik centruma, Németország, azon belül is Berlin volt a legesélyesebb jelölt; 1920. október 23-án édesanyjának írt levelében igen plasztikusan festi le a korábbi eseményeket és azok következményeit.

„Én még várok, várok, ameddig ilyen elzártan, ostromállapotszerűen vagyunk, meg sem lehet mozdulni. De – amennyire lehetett – már 3 országban érdeklődtem boldogulási eshetőségek iránt. Szóval: nekem itt bajom nincs, nem üldöznek (nem azért, mert egyáltalán nincs okuk rá – ilyesmivel most itt nem törődnek –, hanem mert nem mernek effélét tenni.) A 3 külföldi ország pedig Erdély, Bécs és Németország. Nekem a legkellemesebb Erdély volna, az egész volt Magyarországból ugyanis ezt a földet szerettem legjobban.”

De gyorsan kiderült, hogy mindez Trianon után tökéletesen megvalósíthatatlan, így Bartók maradt a belső emigrációnál, és voltaképpen 1923-ig, amikor bemutatták a Buda és Pest egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Táncszvit című zenekari művét, kerülte a nyilvánosságot. És később is irtózott a társasági élettől. Egy 1926-os levelében rémülten kérdi édesanyját, hogy mit tegyen, hogyan találjon a lemondásra valami ürügyet, mivel „Bethlen István miniszterelnök és felesége meghívtak 22 órára egy teára. Képzelheted, milyen kellemes ez!”

Mindamellett le kell szögezni, hogy feltehetően az ilyen „zaklatások” voltak a legkínosabbak, melyeket Bartóknak el kellett szenvednie a Horthy-rendszerben. Ám ez radikálisan megváltozott Hitler hatalomra kerülésével és aztán az 1938-as Anschluss bekövetkeztével. Bartók ettől kezdve elviselhetetlennek érezte a légkört, és tőle szokatlanul izgatottan, szinte hisztérikusan kiált fel egy október 24-i levelében:


El kéne menni innen, ama dögvész-országnak szomszédságából, messzire-messzire, de hova: Grönlandba, Fokföldre, Tűzföldre, Fidzsi szigetekre, vagy még a Mindenható se tudja hova!

AA355625: Manuscripts


Máskor higgadtabban elemez: „Ez az átkozott német előretörés olyan súlyos helyzetbe hozott engem, hogy hetekig az ezzel kapcsolatos és engem érintő kérdésekkel, a rajtuk való töprengéssel voltam elfoglalva.” A töprengés lassan szinte teljesen felőrli, és amikor látszólag döntésre jut, vagyis a maradás mellett érvel, érezni, hogy a következő pillanatban ismét felmerülhet egy ellenérv: „Még a legkedvezőbb esetben is óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése, annyira, hogy erre még gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát itt teljesen mindegy, hogy megyek-e vagy maradok. Aztán itt van az anyám, élete utolsó éveiben hagyjam el örökre – nem, ezt nem tudom megtenni!”

Csakhogy 1939 decemberében meghal a szentként tisztelt és körülrajongott anya, és ezzel leomlik a maradás melletti érvrendszer utolsó bástyája is.



Miért éppen Amerika?

E kérdésre viszonylag könnyű a felelet. Azért ment Amerikába, mivel Európában, Svájcon kívül, nem kínálkozott számára más biztonságos és a zeneszerzői munkát nem gátoló menedék. Ugyanakkor Svájc teljesen megfelelő hely lett volna számára: Bázelben kimondott baráti kapcsolatot ápolt Paul Sacherrel, a Bázeli Kamarazenekar vezetőjével, aki Bartók egyik fő művének (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára) megrendelője volt, és amely 1937-es bázeli premierjén óriási, egy „hipermodern” mű megszokottan tanácstalan fogadtatásához képest szinte kirobbanó sikert aratott. (Sacher ekkor a Divertimentót is megrendelte Bartóktól, amely szintén diadalmenet lett.) De Bartók félt. Úgy sejtette, Hitler Svájcot sem fogja kímélni, és Magyarországot is elháríthatatlan veszély fenyegeti.


Ugyanis az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. A kérdés csak az, mikor, hogyan? Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak

– írja Müller-Widmann asszonynak. És bár Svájc helyzetét tévesen ítélete meg, a magyar körülmények jellemzésében igaza lett.

Maradt tehát az Egyesült Államok, ráadásul láttuk, hogy az április–májusi tartózkodása a legszebb reményekre jogosította. Ám gyorsan csalódnia kellett. Nem is annyira a megélhetési lehetőségekben, hanem inkább a légkörben. Amerika a maga dübörgő nagyvárosaival nem volt megfelelő terep a természetimádó Bartóknak, és hamarosan kétségbeesetten idézi egyik levelében a Dante Poklának feliratát: „én ebben az országban élni nem tudok. Ebben az országban – lasciate ogni speranza.”

Doráti szerint Bartók éppen olyan szegény volt Magyarországon, mint Amerikában. Hogy Magyarországgal kapcsolatban ez tévedés volt, azt már kimutattuk. És az újabb kutatások azóta már feltárták, hogy a legendákkal ellentétben Bartók Amerikában sem élt olyan nyomorban, mint ahogy az bekerült a köztudatba. 1941-től a Columbia Egyetemen dolgozott rendes fizetésért; 1943-ban a Bostoni Szimfonikus Zenekar megrendelte tőle a Concertót, melyért komoly, 1000 dolláros honoráriumot kapott. És 1944-ben a nagy hegedűművész, Yehudi Menuhin az általa megrendelt Szólószonáta előadási jogáért 10 ezer dollárt fizetett, ami ma nagyjából minimum 500 ezer dollárnak, de valószínűleg jóval többnek felel meg, és az összeg Bartók minden gondját megoldotta volna. De egyre jobban elhatalmasodó leukémiája miatt már nem tudta élvezni a pénz kínálta előnyöket. 1945 szeptember 26-án halt meg New Yorkban, temetése igen szűk körben történt.

Bartók még távozása előtt, Budapesten, 1940-ben írt végrendeletében is megragadta az alkalmat a tiltakozásra.



Ha netán halálom után utcát akarnak nevemről elnevezni, vagy ha nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér, és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve (Mussolini, Hitler – a szerk.), akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon, erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet…