A legkanosabb rendező is ott lesz

-

A cannes-i filmfesztivál az év legfontosabb filmes eseménye, ahol nagyjából kirajzolódik, hogy a következő nyárig miről fog szólni a mozi a világban, és ahol az extázisban levő filmes újságírók már reggel 8-kor a fesztiválpalotánál tömegelnek, hogy beférjenek a 2300 fős vetítőterembe, amelynek 152 négyzetméteres vásznán pontban 8.30-kor elindul az a szignál, amelytől mindenkinek gyorsabban dobog a szíve, és libabőrös lesz a karja, aki valaha járt a fesztiválon.


Habár előre sosem lehet pontosan megjósolni, mennyire lesz erős a fesztivál, az idei program a szokásosnál is érdekesebbnek ígérkezik, sok pályája csúcsán levő, izgalmas alkotóval. A VS.hu újságírói a helyszínről tudósítanak majd, de addig is eláruljuk, hogy a ma induló fesztivál filmdömpingjéből melyik tíz filmet várjuk a legjobban.


Ezt a cikket a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által gondozott gyerekek illusztrálták. Segítse őket adója 1%-ával!


Ifjúság (Youth)

Paolo Sorrentino eddig készült hat nagyjátékfilmjéből legalább négy (L'uomo in piu, A szerelem következményei, Helyben vagyunk, A nagy szépség) értelmetlenné vált életű, kiégett férfiakról szól, ami kissé különös választás egy rendezőtől, aki még csak most fogja betölteni a 45. életévét. De Sorrentino annyira briliáns filmes, hogy tőle még ez sem unalmas – habár A nagy szépségben mintha már kezdte volna kimeríteni a témát. Ehhez képest nagyon úgy tűnik, az Ifjúságban sem engedi még el a dolgot: egy visszavonult zeneszerző-karmesterről (Michael Caine) és barátjáról, az utolsó filmje forgatókönyvén dolgozó rendezőről (Harvey Keitel) szól, akik az Alpokalján ejtőznek egy luxushotelben, kívülállóként figyelik felnőtt gyerekeik (Caine lányát Rachel Weisz játssza) életét, és próbálnak szembenézni az elmúlással. Közben a karmestert rá akarják venni, hogy lépjen fel újra az angol királynő kedvéért, de sejthetően ez maximum egy fáradt sóhajt fog belőle kiváltani. Ha az derül ki, hogy Sorrentino még egyszer le tud minket kötni a kivételezett helyzetben levő, öregedő férfiak szenvelgésével, még jobban fogjuk csodálni, mint eddig. Magyarországon ősszel mutatják be a filmet.



Irrational Man

Woody Allen legújabb alteregója Joaquin Phoenix, ami, valljuk be, sokkal több izgalommal kecsegtet, mint a legutóbbi, Colin Firth-ös kirándulás. Amúgy a sztori a lehető legwoodyallenesebben hangzik: Phoenix egy kiégett filozófiaprofesszort alakít, aki új egyetemre kerül, ahol viszonyba bonyolódik egy férjezett kolléganőjével (Parker Posey), és közel kerül egyik tanítványához (Emma Stone) is. Természetesen mindannyiuk élete fenekestül felfordul, de feltehetően csak olyan woodys, szolidan mókás módon. Az Irrational Mant nemcsak azért várjuk, mert egy groteszk görög agymenés és egy magyar holokausztfilm közt felbecsülhetetlen értékű felüdülést fog nyújtani, hanem a sajtótájékoztató miatt is, ahol a 80. születésnapja felé közeledő Woody biztosan elsüt majd néhány szellemes poént az öregedés gyötrelmeiről. A magyar mozikba szeptemberben jön.



Krisha

Cannes-ban többek közt az is jó, hogy a világpremierekből álló hivatalos program mellett ott vannak az olyan mellékszekciók, mint a Rendezők két hete és a Kritikusok hete, ahol minden évben levetítenek más fesztiválokról érkező filmeket is, amelyeket megelőz a jó hírük. Ilyen volt például tavaly a Whiplash, amelyről a januári Sundance után már lehetett tudni, hogy érdemes lesz megnézni, idén pedig az egyik ilyen lehet a Kritikusok hetén szereplő Krisha, amely megnyerte a fődíjat a márciusi South by Southwesten. A kis költségvetésű első film főhőse egy drog- és alkoholfüggő nő, aki több év távollét után visszatér a családjához, és megpróbálja jóvátenni a hibáit, ami feltehetően nem megy simán. A film érdekessége, hogy a rendezőnek, Trey Edward Shultsnak a nagynénje alakítja benne a főszerepet, és játszik benne az anyja és a nagyanyja is, viszont Krisha figuráját valójában nemrég meghalt apjáról mintázta a filmes.


Sicario

A kanadai Denis Villeneuve az egyik legizgalmasabb rendező mostanság, aki két éve berántotta egy kafkai rémálomba Jake Gyllenhaalt (Enemy) és ugyanabban az évben egy műfaji kliséktől elrugaszkodó, erős hangulatú, komótos thrillert is rendezett szintén Gyllenhaallal és Hugh Jackmannel (Fogságban). A sztori alapján a Sicario egy sima gengszterfilmnek hangzik, de meglepődnénk, ha Villeneuve egy sablonos thrillert készített volna. Emily Blunt egy FBI-ügynököt játszik a filmben, aki a CIA-s Josh Brolin terve alapján az USA és Mexikó határvidékén beszáll egy drogbáró elleni akcióba, amelyet a kérdéses múlttal bíró Benicio Del Toro irányít. Mindez naná, hogy súlyos erkölcsi dilemmákhoz vezet. Nálunk A bérgyilkos alcímmel mutatják majd be októberben.



Saul fia

Már mindent leírtunk Nemes Jeles László filmjéről, amit látatlanban tudunk róla, de nem hagyhatjuk ki innen sem, hiszen persze, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk rá, tényleg zseniális-e az a magyar holokausztfilm, amelyet első rendezés létére rögtön a versenyprogramba válogattak be, és nem a Certain Regardba, amely hagyományosan a kezdő filmesek ugródeszkája, mielőtt az Arany Pálmáért indulhatnának. A Saul fia a második világháború végnapjaiban játszódik Auschwitzban, a főhőse a krematóriumokat üzemeltető Sonderkommando egyik tagja (az amatőr Röhrig Géza), aki a fia holttestét (vagy legalábbis, amit annak hisz) akarja megmenteni az elégetéstől és zsidó szokások szerint eltemetni. Úgy tudjuk, a film végig Saulra fókuszál – az operatőr Erdély Mátyás, aki nem nagyon szokott hibázni –, a külvilágot alig észlelni, de teljesen beszippantja a nézőjét. A fesztivál után hamar jön a magyar mozikba is: június 11-től már játsszák.


Saul fia


Carol

Patricia Highsmith regényeiből rengeteg jobb (pl. Idegenek a vonaton, A tehetséges Mr. Ripley) és kevésbé jó (pl. a tavalyi Kétarcú január) adaptáció született már, de minden okunk megvan bízni abban, hogy a letűnt korok érzelmes drámáiban (Távol a mennyországtól, Mildred Pierce) annyira otthonosan mozgó Todd Haynes feldolgozása az előbbi kategóriába esik majd. Eddig főleg Highsmith fifikás krimiregényeit filmesítették meg, a Carol viszont egy 50-es években játszódó leszbikus szerelmi történet egy fiatal lányról, aki a New York-i színházi életbe szeretne betörni, és egy válófélben levő nőről, akik megismerkednek a boltban, ahol a lány eladó, és egymásba szeretnek. A két főszerepet Cate Blanchett és Rooney Mara alakítja – nagyon csalódottak lennénk, ha nem egy érzékeny, finom lelki rezdüléseket megragadó film készült volna.


Carol


Love

Gaspar Noé, a rendező, aki még egy várostól is képes beindulni, négy éve azt ígérte, hogy egy „szentimentális, erotikus” filmet fog rendezni, amelyben végre nem szörnyű, hanem „örömteli, pozitív dolognak” ábrázolja majd a szexet. Mostanában viszont már azt nyilatkozta, hogy a Love-tól a pasiknak feláll majd a farkuk, a lányok viszont sírni fognak rajta, szóval nem vagyunk benne biztosak, hogy betartotta az ígéretét. Annyi biztos, hogy egy Párizsban játszódó, angol nyelvű filmről van szó, amelyben egy kispapa egy zaklatott telefonhívás nyomán visszaemlékszik egy régebbi, szenvedélyes szerelmi kapcsolatára, amelyben – mint az a film explicit plakátjából is kitűnik – a hármasban űzött szex is fontos szerephez jutott. A Visszafordíthatatlan és az Enter the Void ellentmondásos cannes-i fogadtatása után egyáltalán nem vagyunk meglepve, hogy a Love nem a versenyprogramban, hanem az éjféli vetítések közt kapott helyet. Csak az a fránya 3D ne lenne.


Love


The Lobster

A görög Yorgos Lanthimos totál zakkant filmeket csinált eddig (Dogtooth, Alpok), és a szinopszis alapján nem igazán aggódunk amiatt, hogy most, első angol nyelvű filmjénél komoly kompromisszumokat hozott volna a zsánerbe tagozódás vagy akár a normalitás érdekében. Az Írországban forgatott film a jövőben játszódik, ahol az egyedülállóknak 45 napjuk van rá, hogy megfelelő partnert találjanak maguknak, és ha ez mégsem jön össze, egy általuk választott állattá alakítva szabadon eresztik őket egy erdőben. A főhősnek ez a rendszer nemigen tetszik, ezért elmenekül az erdőbe, ahol más számkivetettek is élnek, és beleszeret egy nőbe, amit persze nem lenne szabad. A két főszerepben Colin Farrell és Rachel Weisz. Vagy fergeteges lesz, vagy baromi idegesítő.


The Lobster


Dheepan

Remélhetőleg Jacques Audiard megint egy olyan érzelmes, de életszerűen nyers filmet csinált, mint A próféta és a Rozsda és csont is volt. A sztori megfelelőnek tűnik ehhez: a Srí Lanka-i polgárháború elől Franciaországba menekül egy férfi, egy nő és egy kislány, és annak ellenére, hogy alig ismerik egymást, magukat egy családnak kiadva letelepednek Párizs külvárosában, és megpróbálnak új életet kezdeni. Habár az élethelyzet nagyon mai, a filmet állítólag részben Montesquieu Perzsa levelek című 1721-es, társadalomkritikus regénye ihlette, amely két perzsa fiatal szemszögéből mutatja be a francia társadalmat, és reflektál a kultúrák közti meg nem értésre.


Dheepan


Marguerite & Julien

Aki látta a megrendítő és mégis visszafogott Szemünk fényét, annak aligha kell magyarázni, miért várjuk nagyon Valérie Donzelli és Jérémie Elkaim új közös munkáját. A filmet együtt írták a Jules és Jim társírójának, Jean Gruault-nak a forgatókönyve alapján, amely még Francois Truffaut számára készült a 70-es évek elején. A film egy arisztokrata családba született, elválaszthatatlan testvérpárról szól, akik felnőttként vérfertőző kapcsolatba bonyolódnak, és kénytelenek a közösség rosszallása miatt megszökni otthonukból. A filmet Donzelli rendezte, de ezúttal ő nem szerepel benne; a fiútestvért alakító Elkaim partnere Anais Demoustier, akit itthon legutóbb Francois Ozon Az új barátnőjében lehetett látni. Bemutatják majd nálunk is, még nem tudni, mikor.


Marguerite & Julien


Ilyennek képzelik Cannes-t a dévai gyermekotthon lakói

dévai gyerekrajz, Cannes, filmfesztivál


dévai gyerekrajz, Cannes, filmfesztivál


dévai gyerekrajz, Cannes, filmfesztivál


dévai gyerekrajz, Cannes, filmfesztivál


dévai gyerekrajz, Cannes, filmfesztivál