A legjobb amerikai író, akit senki se látott

Forrás: Wikipedia

-

Thomas Pynchon az egyik legismertebb, egyben legismeretlenebb kortárs amerikai író, akivel mindig aktuális foglalkozni. Most például az az apropó, hogy Magyarországon nemrég megjelent DVD-n 2009-es regényének, a Beépített hibának a filmváltozata. Egyébként Pynchonnal mindig történik valami.


Egy gyors kereséssel könnyen látható, hogy a 78 éves Pynchon neve mennyire fura helyeken kerül elő ezekben a napokban is. Itt például egy massachusettsi helytörténeti krónikáról szóló írásban találkozhatunk vele, itt pedig az NSA megfigyelési programjainak elnevezését hasonlítják Pynchon karaktereinek neveihez. Hivatkoztak rá nemrég Ornette Coleman jazzszaxofonos halálakor, Lengyelországban éppen a Bleeding Edge megjelenését követi komoly érdeklődés, és az is még mindig foglalkoztatja az író rajongótáborát, hogy tényleg benne volt-e Paul Thomas Anderson Beépített hiba-filmjében, vagy sem, vagy csak direkt úgy tett, mintha.



Ha szerepelt volna a filmben, az azért lenne nagy szenzáció, mert Pynchonról alig létezik ismert fotó, és azok is gimnazista vagy kiskatona korából származnak, továbbá interjút sem adott soha. Amikor 1963-ban megjelent V. című első regénye, akkor írták le róla először, hogy „remete”, és ez a jelző azóta kíséri pályafutását. Pynchonra emiatt folyamatosan vadásznak, mindenki arra kíváncsi, hogy valójában hogy néz ki. Legközelebb a CNN járt ahhoz, hogy megválaszolja ezt a kérdést 1997-ben, amikor New York-i otthona közelében felvették az írót, de nem mutattak pontosan rá, hanem a járdán sétáló tömegben helyezték el. Pynchon ekkor is kinyilvánította, hogy nem szeretne „remeteként” (angolul: recluse) hallani magáról, hiszen ezt a szót szerinte az újságírók találták ki azokra az emberekre, akik nem akarnak szóba állni a sajtóval.



Ami a Beépített hiba filmváltozatát illeti, valószínűleg Pynchon nem szerepelt a filmben (hacsak nem folytat párhuzamos életet egy Charley Morgan nevű színészként), viszont így egy újabb üggyel bővült a Pynchon személyazonosságát övező rejtély. Mivel nem szerepel nyilvánosan, de mégis ő az egyik leghíresebb író, sokan próbálták már megfejteni, hogy kicsoda. Hosszú ideig élt például az a teória, hogy Pynchon nem más, mint J. D. Salinger, de vélték már egy észak-kaliforniai lapba furcsa olvasói leveleket író nőnek is, a legvadabb elképzelés szerint pedig ő maga a levélbombáiról elhíresült terrorista, az Unabomber.



A Pynchon-misztériumot persze a szerző is évtizedek óta táplálja és parodizálja is egyben. Amikor 1974-ben megkapta a Súlyszivárványért a National Book Awardot, egy komikust küldött maga helyett, 2004-ben pedig, amikor A Simpson családban szerepelt, a karakterét egy papírzacskóval a fején ábrázolták. Az egyik epizódban az épp íróvá váló Marge könyvét ajánlja (lásd a fenti videóban), egy másikban pedig saját regényeinek címeivel viccel. Ezek egyben azok a ritka alkalmak is, amikor Pynchon hangját hallhattuk – ilyen volt még az is, amikor megszólalt a Beépített hiba (a regény) előzetesében.



Miközben a nyilvánosság előtt tényleg nem szerepel, az is látható, hogy egyáltalán nem visszavonultan éli az életét. Talán az a legkülönlegesebb a Pynchon-jelenségben, hogy ahány emberrel találkozik, annyiféle sztori születik vele kapcsolatban, de soha nem derül ki, hogyan néz ki. Viszont jót szórakozhatunk: itt Salman Rushdie meséli el, milyen volt Pynchonnal vacsorázni; ez egy memoár arról, hogy milyen volt az íróval szívni a hatvanas években; egy 1977-es Playboyban pedig megírták, hogyan bandázott Brian Wilsonnal a Beach Boysból és nyúlta le valakinek a feleségét.


Egy fiatalkori fotó Thomas Pynchonról


Ez a sok érdekesség persze sokkal kevésbé lenne érdekes, ha nem egy meghatározó amerikai író életéről szólna. Már első regényével, az 1963-ban megjelent V.-vel nagy feltűnést keltett, díjat is kapott érte, és a regényt azóta is a valaha volt legjobb első könyvek között tartják számon. A többek között Máltán, New Yorkban, Egyiptomban és Namíbiában játszódó regény két szálon fut, főhősei a haditengerészettől leszerelt Benny Profane és Herbert Stencil, egy brit külügyér fia, aki előbb egyedül, majd Bennyvel nyomoz a „V” után, amiről sosem derül ki, hogy micsoda.

A V.-ben már minden megvolt, amit azóta is szokás elmondani Pynchon könyveiről: különös figurák szelik át változó térben és időben; nem pontosan tudjuk, miről szól a cselekmény vagy cselekmények; a mindent beborító kultúrtörténeti, történelmi, technikai, popkulturális és még ki tudja, milyen összefüggéstenger; és a mindezt a mondatok szintjétől a nagy egészig bámulatosan összerendező szerkezet. Más Pynchon-regényekhez hasonlóan a megjelenése óta a V. is mindig felbukkan valahol: például Richard Katz olvassa Jonathan Franzen Szabadságában, és a regény egyik szakaszán alapszik a Radiohead Scatterbrain című száma.


thomas pynchon


A V. nem olvasható magyarul, a két következő regény, A 49-es tétel kiáltása és a Súlyszivárvány viszont igen. Előbbi hiába a legrövidebb Pynchon-regény, a többihez hasonlóan nem könnyű olvasmány. Egyszerre nevezték posztmodern remekműnek és a posztmodern paródiájának, és olyan kritikusa is akadt, aki szerint nem lehet komolyan venni egy történetet, amelyben olyan nevekre hallgatnak a szereplők, mint például Mike Fallopian.

A regény főhőse Oedipa Maas, aki egy végrendelet sorsáról gondoskodik, és ehhez egy bélyeggyűjteményt is rendeznie kell, ami egy világméretű összeesküvés nyomaihoz vezet. Ennek háttere a fiktív Tristero postaszolgálat és a valódi Thurn und Taxis küzdelme, de ennyire azért nem egyszerű a helyzet, feltűnik például egy volt náci terapeuta, egy Beatles-szerű zenekar, és még egy működő Maxwell-démont is építenek. Ráadásként lépten-nyomon nyelvi játékokba botlunk, illetve a történet nyomokban LSD-t is tartalmaz. Aktuális vonatkozó információ, hogy a hírek szerint a True Detective második évadját is inspirálta a regény.


thomas pynchon


Egy bekezdésben persze lehetetlen elmondani, hogy miről szól egy Pynchon-könyv, ennek a cikknek viszont vannak keretei, és csak most jön a mindennél bonyolultabb, majd' 800 oldalas monstrum, az író fő munkája, az eredetileg 1973-ban, magyarul 2009-ben megjelent Súlyszivárvány. Nagyon egyszerűen ez egy alternatív történelmi regény, amely a második világháború vége felé játszódik. A történet elején Londonban járunk, ahova folyamatosan záporoznak a V-2-es rakéták, és a főhős Tyrone Slothropnak az a furcsa tulajdonsága, hogy bárhol szexel a városban, oda pár nappal később becsapódik egy rakéta. A továbbiakban bejárjuk egész Európát, vagyis a Zónát, ahogy a történet szerint a háború utáni semleges Európát nevezik. Ezt mindenféle titkosszolgálatok, hontalanok, volt lágerlakók, a háborúba belebolondult emberek, tudósok és hírszerzők népesítik be. Olyan alakok, mint például az erektálni képes műanyagot feltaláló Laszlo Jamf kémikus, és olyan alakulatok, mint a császári Németország namíbiai gyarmatáról Európába hurcolt hererókból álló Schwarzkommando.

Az egyre csavarodó történetben és a még tovább csavarodó mellékszálakban rengeteg karaktert megismerünk, és egyre kevésbé tekinthetünk Slothropra klasszikus főhősként, ráadásul a pynchoni világ nemcsak furcsábbnál furcsább figurák, hanem a kutyák vagy a villanykörték nézőpontján keresztül is megjelenik.



Ne aggódjanak, ha mindez túl bonyolult, a fél világ úgy van vele, hogy ismeri és el is kezdte olvasni a Súlyszivárványt, de befejezni nem tudta. A brutális mennyiségű adatból, rétegből és jelentéstartományból álló munka tényleg kihívás az olvasónak, aminél nagyobb kihívás csak az lehet, ha valaki lefordítja a regényt. Ezt magyarra Széky János tette meg, érdemes elolvasni tőle, hogy a magyar irodalmi nyelv és a pynchoni nyelvezet hogyan viszonyult egymáshoz.

1984-ben ugyan kiadták novelláit összegyűjtve, de a Súlyszivárvány utáni első Pynchon-regény csak 1990-ben jelent meg. Ez volt a Vineland, az pedig a Pynchon körüli nagy kérdések egyike, hogy mi történt az íróval a két regény közötti időszakban. Erre a legviccesebb és elég hihető választ a 2008-ban öngyilkosságot elkövetett amerikai író, David Foster Wallace adta egy Jonathan Franzennek írt levélben – eszerint Pynchon semmi mást nem csinált, csak tévét nézett és füvet szívott. A nyolcvanas évek Kaliforniájában, Reagan elnök újraválasztásakor játszódó történetben tényleg sok a fű és a tévés referencia, főleg a Star Trek, de vannak benne női nindzsák, radikális filmesek, kettős ügynökök és jó sok paranoia is.


thomas pynchon - beépített hiba


Akár így volt, akár nem, a közmegegyezés szerint a Vineland Pynchon legkevésbé sikerült regénye, persze a visszafogott vélemények mellett bőven született róla méltatás is. A viszonylagos csalódottság oka az is lehetett, hogy sokévi hallgatás után nem egy újabb gigászi munkával állt elő a mester, de aztán ez is megtörtént, a Mason&Dixon (1997) és a több mint 1000 oldalas Against the Day (2006) formájában. Előbbiben az amerikai gyarmatosítás, a felvilágosodlás és a polgárháború történetét meséli el, utóbbiban pedig kontinenseken átívelve, több mint száz karaktert felvonultatva ír a századforduló történelméről az 1893-as chicagói világkiállítástól az első világháborúig.

Az óriásregények mellett Pynchon ütemesen szállítja a némileg kisebb ívű darabokat is. Ilyen az író legfrissebb könyve, a 9/11-et feldolgozó Bleeding Edge és a Beépített hiba is, amely 2013-ban jelent meg magyarul (a Súlyszivárvánnyal és A 49-es tétel kiáltásával szemben ezt nem Széky, hanem Farkas Krisztina fordította). Hetvenes évek, nyugati part, a hippikorszak vége, és különös módon egy olyan történet, amely feltűnően egyenesen halad előre: főhőse egy kiábrándult magánnyomozó, akit váratlanul előkerült exnője bíz meg azzal, hogy keresse meg mostani, ingatlanmágnás párját, akinek nyoma veszett.


Beépített hiba, Inherent Vice

Joaquin Phoenix és Benicio Del Toro a Beépített hiba filmváltozatában


A Beépített hibában szétporlad a hatvanas évek illúziója, a drog sem olyan, mint régen, a Manson-gyilkosságok miatt oda a kölcsönös bizalom, és a szörfösök és egyéb békés léhűtők romantikus Kaliforniáját elkezdi fölfalni a szórakoztató- és az ingatlanipar.

Thomas Pynchon új regényei talán már nem okoznak akkora szenzációt, mint a pályája első felében írt munkái, de megjelenései még mindig kiemelten fontosak, ő pedig még mindig az egyik legjobb amerikai írónak számít. Könyveit bámulatosan szerkeszti, a referenciahalmozásban világbajnok, fantáziája határtalan, és páratlan művésze a korszellem ábrázolásának.


Kövesd a VS.hu kultúrrovatát a Facebookon is!