A közvetítő – Réz Pál halálára

Fotó: Szilágyi Lenke

-


Tavaly kiadott, Parti Nagy Lajossal készült hangos memoárjában Réz Pál lefegyverző tisztánlátással jellemzi a saját szerepét az elmúlt évtizedek irodalmi életében. „Összehoztam embereket, barátságokat köttettem olyan emberekkel, akik nem voltak barátok, de volt közöttük egy titkos kapcsolat.”



Voltaképpen nem más egy folyóirat szerkesztőjének munkája sem, és Rézről mindig Molnár Ferenc remek aforizmája jutott eszembe, amit a Nyugat nagy szerkesztőjéről, Osvát Ernőről írt: „tőle tanultam, hogy a jó szerkesztő nem a lapot, hanem az írókat szerkeszti.” Ez abban a korszakban íródott, egész pontosan 1923-ban, amikor a szerkesztő még valóban személyes kapcsolatban állt a szerzőivel; amolyan apafigura volt, pater familias, aki ismerte a szerzője szerelmi-családi viszonyait, tudott befizetetlen gázszámláiról, írói terveiről, sikereiről, kudarcairól, és ezért tudta, éppen akkor miféle kéziratot képes kipréselni tőle. Járóbetegként kezelte az írót; gyóntatópap volt és pszichoanalitikus, és még sok egyéb: ivócimbora, pénzkölcsönző, ilyesmi. Megérthették egymást, hiszen egy cél lebegett mindkettőjük szeme előtt: az aznapi remekmű. Vagy kissé patetikusabban: a magyar irodalom jobbulása.

1923 nem áll olyan messze 1989-től, mint 2016.

Amikor 1989 őszén beléptem a New York palota egyik szerkesztőségi szobájába, és végre személyesen is megismertem Réz Pált, mélyebben átéltem, mint Nagy Imre újratemetésén, hogy végérvényesen lezárult egy korszak, hogy ezentúl feltehetően radikálisan más közegben fogunk élni. A szobában vágni lehetett a szellemet; fölegyenesedtünk. Úgy éreztem, Réz Pál komoly szerepet játszott a majom (azaz jómagam) emberré válásában.

Ugyanakkor Réz meglehetősen ingerülten utasította el magától az apaszerepet. Nem tartotta magát jó apának a magánéletében, és talán ettől a nem tökéletesen eljátszott szereptől menekült az irodalmi életben is. Nem apa, hanem inkább, akár híres hasonlata szerint Szókrátész, bába akart lenni; nem testi, hanem szellemi, irodalmi gyermekek világra segítője. Ebben szerfölött sikeresnek bizonyult, ékes bizonyítéka ennek a Holmi című folyóirat, amelyet 1989-től a lap megszűnéséig, azaz 2014-ig szerkesztett. De jellemző, hogy a döntésekben nem kívánt vétójogot magának, ő is csak egyetlen szavazattal rendelkezett, amikor egy vitatott kézirat sorsáról kellett dönteni.


Réz Pál és Déry Tibor


Ám külsőleg nem alakult boldogan az élete. Kétéves kora óta gyermekparalízisben szenvedett, amelyet sorszerűen kapott meg: apja, a kiváló orvos, amikor a harmincas évek elején Aradon megjelent a kór, vidékre vitte a kisfiát, gondolván, oda nem megy utána a fertőzés. De tévedett. Aztán jött a zsidóüldözés, a csodával határos, illetve apja ezúttal sikeres mentőakciójának köszönhető megmenekülés; később egyetemistaként a kiűzetés a Paradicsomból, azaz kizárás az Eötvös Collegiumból, hamarosan a Rákosi-korszak, aztán a Kádár-rendszer; imádott felesége szinte felfoghatatlanul váratlan halála. A rendszerváltozás hozott némi enyhítést mindeme magánéleti kínokért, és bár a nagy feladata, kissé szónokiasan szólva, küldetése, mely voltaképpen egész életében várt rá, azaz egy folyóirat szabad, minden politikai kötöttségektől mentes szerkesztése ekkor végre megtalálta – ha nem is teljesen megkésve, de egy árnyalattal az ideálisnál későbbi pillanatban csöngetett be sokak által megörökített Jászai Mari téri lakásába.

És most elment. Halála feltehetően lezár egy korszakot. Azt, amely 1908-ban kezdődött a Nyugat folyóirat megalapításával.