A királynő halott, de a király él!

-

Kilenc év után újra Budapesten koncertezett Morrissey. A hol lelket simogató, hol hatalmas gyomrosokat adó koncert hibátlan volt, jó volt látni és hallani, hogy Moz még mindig jó formában van. És, hogy ez miért volt az év egyik legfontosabb zenei történése? Ezért.


Ha nincs Morrissey és a The Smiths, akkor nincs Oasis, nincs Blur, nincs Libertines és nincs a 2000-es évek new wave és post punk forradalma, ami feltámasztotta a gitárzenét. Morrissey-t világszerte, de főleg Angliában David Bowie-val, meg a Beatlesszel említik együtt, és nem alaptalanul. Zseniális szövegíró (igaz, zenét írni nem tud), fantasztikus előadó, és annyira ellentmondásos személyiség, hogy az már önmagában is csodálatra méltó.


Ír, angol, zenél

Steven Patrick Morrissey 1959-ben született a Manchester vonzáskörzetéhez (Greater Manchester) tartozó Davyhulme nevű kisvárosban, a nyugat-angliai iparvárosban letelepedő ír katolikus szülők gyermekeként. Az írként angollá válás kettősségéről szóló Irish Blood English Heart a későbbi zenész karrierjének egyik legfontosabb darabja, mondhatni ars poeticája, amiben szinte minden benne van, amiért Morrissey-t annyira lehet szeretni – és gyűlölni.

Az ifjú Morrissey női előadók bűvöletében és a glam korszak flitteres csillogásában töltötte gyermekkorát. Első koncertélménye egy manchesteri T. Rex-buli volt, de élete nagy szerelme a New York Dolls lett.


Morrissey 2011-ben a Glastonbury fesztiválon


Morrissey gyerekként eldöntötte, hogy ha nagy lesz, zenész lesz. Még húszéves sem volt, amikor megalapította Nosebleeds nevű zenekarát, majd a továbbiakat, elkezdett novellákat írni (három írása meg is jelent), és messzire elkerülte a munkaerőpiacot. Hiszen


miért adjak az értékes időmből embereknek, akiket az se érdekel, hogy élek vagy halok?

Ezt a Heaven Knows I'm Miserable Now című dalban énekelte, aminek már a címe (Az ég tudja, milyen szerencsétlen vagyok) is sok mindent elárul Morrissey-ról.


Ez a dal már az 1982-ben alapított The Smiths szerzeménye, a bandáé, ami pillanatok alatt vált elképesztően népszerűvé, egyúttal tette az énekes Morrissey-t az angol popzene hősévé. Amihez kellett persze három másik ember is: a Mozhoz hasonlóan zseniális, zeneszerző, Johnny Marr, valamint az egyedülálló ritmusszekciót alkotó Mike Joyce dobos és Andy Rourke basszusgitáros. A zenekar ötéves fennállása alatt négy megkerülhetetlen albumot adott ki, melyek mindegyike magán viselte a Morrissey-Marr páros valamennyi stílusjegyét: fülbemászó gitártémák és a végtelenségig idézhető dalszövegek. És persze Morrissey bizonytalan szexualitása. Ő azt mondja, hogy aszexuális (azaz nem érdekli a téma), viszont szívesen játszott kétértelmű gesztusokkal, az őrületbe kergetve a rajongóit.


A zenetörténet egyik leghíresebb riffje, és egy tipikus Moz előadás


A zenekar és főleg Moz, pedig szándékosan kereste a konfrontációt minden létező hadszíntéren, legyen szó zenésztársakról, húsevőkről, politikusokról vagy a gyűlölt királyi családról. A második album címe Meat Is Murder (A hús gyilkosság) vágóhídra küldte a húsfogyasztókat, a következő pedig (borítóján a halott Alain Delonnal A szökevény című 1964-es filmből), a The Queen Is Dead pedig a királyi családnak szóló kedves üzenet volt. A Smiths fellépései élményszámba mentek, főleg, amikor Moz hatalmas virágcsokorral a farzsebében énekelt, a maga nyegle módján.



A zenekarban azonban annyira nagy volt az egy hangszerre jutó egoisták száma, hogy 1987-ben feloszlott, a tagok örökre összevesztek egymással (mára mindenki mindenkivel), és mesés ajánlatok ellenére sem hajlandóak többé egy színpadra állni – inkább bíróságra járnak, hogy jogdíjakon veszekedjenek.


The Smiths

Megismételhetetlen fotó. A The Smiths tagjai soha nem fognak egy időben egy helyen tartózkodni


Morrissey mindenesetre gyorsan túltette magát a szakításon, és 1988-ban már ki is adta első szólólemezét, a szokásos beszédes címmel: Viva Hate, rajta olyan máig koncertkedvencnek számító dalokkal, mint a Suedehead, vagy a hétfő elszánt ellenségeinek figyelmébe ajánlott, Every Day Is Like Sunday. 1997-ig egymást követték a jobbnál jobb lemezek, majd 1998-tól öt évig tartó leállás jött, ugyanis Moznak nem volt kiadója – egy kicsit nehéz volt vele együtt dolgozni.


Senkitől sem fél

2004-ben tért vissza, a You are the Quarry című albummal, majd ettől fogva nagyjából háromévente menetrendszerűen jöttek az új és remek albumok. Az utolsó híres nemzetközi playboy újra elemében volt, és tett róla, hogy címlapon legyen.

„Nincs senki a Földön, akitől félnék" – énekli a fent már idézett Irish Blood English Heart című dalban, és nem is félt senkitől.

Egy nem teljes körű válogatás Morrissey ellenségeiről:

A 2009-es Coachella fesztiválon félbeszakította a koncertet, amikor a közelből hússütés illata szállt fel a színpadra. „Égett hús szagát érzem, és istenemre mondom, csak remélni tudom, hogy emberé” – mondta, majd mindenki megvárta, amíg a kellemetlen sütögetést odébb paterolták.


Morrissey; 2004.04.23 - Los Angeles

Moz egy 2004-es Los Angeles-i koncerten


Hasonlóan régi háborút vív a politikusokkal, kapott tőle Margaret Thatcher („atombomba nélküli terror volt az emberiség történelmében”), George W. Bush („inkább halt volna meg ő, mint Ronald Reagan"). 2006-ban még az FBI és a brit titkosszolgálat is kihallgatta, miután élesen bírálta a két ország kormányát. Morrissey már nem egyszer került kétes viszonyba a szélsőjobbal. Először 1992-ben, amikor a Finsbury Parkban tartott koncertjén a brit lobogóval pózolt két skinhead lány fotója előtt. A vezető brit zenei lap, az NME rögtön össze is boronálta a szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal, akiktől aztán Morrissey – két évvel később – határozottan elhatárolódott. Jörg Haider ezredforduló előtti politikai sikerei pedig egészen elszomorították:


Ilyenkor nem gondolom azt, hogy intelligens világban élünk.

Nem szerette Thatchert...


2004-ben pedig elsők között írta alá a Unite Against Fascism kezdeményezés alapító dokumentumát. Ugyanakkor három évvel később botrány lett abból, hogy azt mondta, a bevándorlók miatt elveszik a brit identitás, amiből az NME újra hatalmas „Morrissey rasszista és idegengyűlölő” lufit fújt. Mondjuk, azt is megírták, hogy 2008-ban 75 000 fonttal támogatta a Love Music Hate Racism! koncert szervezését.


Szóval ez a Morrissey lépett fel a 2015. október 12-én a Millenáris Teátrum nem éppen ilyen programra kitalált falai között. Ismét bebizonyosodott, szégyen, hogy Budapesten nincs egy 3000 fő körüli befogadóképességű – könnyűzenei – koncertterem. Az A38 kicsi, a Sportaréna nagy, a MÜPA túl komoly, a SYMA meg egy igénytelen bádogdoboz. A Teátrumban pedig hiába igyekeztek a szervezők, a hely adottságain nem tudtak változtatni. Apropó szervezés: bravúros mutatvány volt úgy megszervezni a koncertet, hogy az egész városban egyetlen plakátot nem lehetett látni.


Morrissey; 2009.10.15.

2009 októberében


A 8 órai kapunyitásra nagyjából 150 méteres sor verődött össze a bejáratnál, ezt viszont gyorsan és szervezetten zsilipelték be, így még úgysem álltunk sorba 25 percnél többet, hogy érkezéskor a Millenáris kapujáig ért a sor vége. Odabent már kellemetlenebb volt a közeg: a két méter széles folyosón hömpölygő, és az egyetlen pulthoz sorba álló – ránézésre végtelen – tömeg lehetetlenné tette a mozgást. Viszont meglepően jól fogytak a mester képével díszített és a „Legyél jó az állatokhoz, különben kinyírlak!”-felirattal ellátott pólók.


Morrissey; 2015.; Dover

Az aktuális turné doveri állomásán. Az inget Budapesten is megcsodálhattuk


A hatalmas autószerelő műhelyre emlékeztető koncertteremben már nem volt zsúfoltság, a nagyjából 1500 vendég jókedvű mosollyal nézte a kivetítőn futó videókat, a 70-es évek német popzenei magazinjának, a Music Ladennek az archív felvételeit (Ramones, Ike&Tina Turner, New York Dolls), korabeli brit komikusokat, színes bőrű polgárjogi aktivistákat és spanyol flamenco táncosokat. 21.30 körül lépett színpadra a Moz és zeneszerzője, Boz Boorer vezette rockabilly zenekar (amelynek legfigyelemreméltóbb tagja a billentyűs Gustavo Manzur, aki még spanyol gitáron is játszott, sőt remek énektudását is megcsillogtatta, amikor egyszer átvette Moz helyét a mikrofon mögött). A koncert gerincét a 2014-es World Peace Is None of Your Business című album adta, de a 100 perces műsor alatt bőséggel kerültek elő korábbi Morrissey- és The Smiths-dalok (Suedehead, First of a Gang to Die, Every Day Is Like Sunday, Ganglord, Meat is Murder stb.).


Morrissey; 2013.

Morrissey 2013


A közönség rögtön a második dalra (Kiss Me a Lot) beindult, egy bátor rajongó egy kendőt is feldobott, azt remélve, hogy Moz izzadtságával átitatva kaphatja vissza. A koncert alatt többször is láttunk bodysurfinget, a ráadás alatt pedig egy vakmerő srác valahogy feljutott a színpadra, és megpróbálta megérinteni Mozt, a biztonságiak azonban olyan gyorsan elkapták és lependerítették a színpadról, hogy erre esélye sem volt (szakadt már félbe koncert azért, mert Morrissey úgy érezte, hogy atrocitás éri a nézők részéről, de erről most szó sem volt).

A királyi család kétszer kapta meg a magáét: előbb a hercegi párt, Vilmost és Katalint csodálhattuk, amint debil ábrázattal bámulnak valamit, körülöttük a brit lobogóval, alájuk írva, hogy United King-Dumb (Egyesült Király-hülyeség). A ráadásban pedig Moz menetrendszerűen megpróbálta eltemetni II. Erzsébetet, de az a nem hagyta magát: a The Queen Is Dead alatt a zenekar mögötti vásznon őfelsége két középső ujját felmutatva jelezte, mindenki tehet neki egy szívességet.


Okvetlen ki kell emelni a Ganglord és a Meat is Murder című számokat. Mindkettőt egészen kegyetlen módon vezették elő. Moz búgó baritonja (itt kell megjegyezni, hogy az énekesnél 2014-ben rákot diagnosztizáltak, és tavaly és idén is több koncertet lemondott, hétfőn azonban, ha kicsit lefogyva is, de jókedvűen és gyönyörű hanggal állt a közönség elé) mellé az előbbi dalhoz brutális rendőri erőszakról, az utóbbihoz pedig különböző vágóhidakon készült felvételekből vetítettek képeket – mindkettő nézhetetlen volt.



De az estét szerencsére nem a horror uralta, hanem a jókedv: Moz a „köszönöm” és a „sziasztok” szavak többszöri ismétlésével (is) belopta magát a szívekbe, az első sorokban állók egy rakás pacsit begyűjthettek, a ráadás alatt pedig jött a vetkőzés, repült egy sötétkék selyeming, aminek az új gazdája most biztos, hogy Magyarország legboldogabb embere. De akinek csak húsz dal jutott egy páratlan életműből, az sem panaszkodhat.