A királykisasszony bőrét is már csak az ondó tartja össze

Fotó: MTI / Kallos Bea

-

A Táp Színház a Babahajó című kortárs szerb drámát állította színpadra. A főhős jól ismert mesék női figuráinak bőrébe bújik, így próbál meglépni pedofil apja elől. A családon kívüli világ, benne a drogos törpékkel és az alkoholista királyfival, viszont még az otthoni viszonyoknál is betegebb. Ebben a darabban felnőttnek lenni röhejes és perverz dolog, férfiak közé menekülni már eleve bukott ügy.


Milena Marković 2004-ben megjelent drámáját néhány évvel ezelőtt már a Szerb Nemzeti Színház is bemutatta Magyarországon, magyar társulat azonban most először dolgozta fel a Babahajót (Brod za lutke), amelynek csütörtökön, a Trafóban volt az ősbemutatója. A TÁP nagyrészt magánszemélyek adományaiból finanszírozta a színpadi megvalósítást, amely mind zeneileg, mind látványban nagyon izgalmas produkció lett. A zenét László Attila írta, Bartha Márk és Kristóf Márton zenei szerkesztőként működött közre, Juhász András, a DoN't Eat Group vezetője pedig Horváth Márk bábszínész szakos hallgató négy-öt méter magas Jancsi és Juliska bábjára vetített.


Az animációknak, a fényeknek és a klassz hangeffekteknek köszönhetően egy árnyakkal teli, pszichedelikus mesevilágot látunk a színpadon, amelyben a szereplők többsége legalább olyan szürreális, mint mondjuk az Alice Csodaországban figurái, csak itt mindenki sokkal durvább, minden mondat sokkal trágárabb.


Hegedűs Barbara és Gera Marina


A történet főszereplője egy a családja elől menekülő lány, akire az apja – a lány szavaival élve – egyszer csak „másképpen néz”.


Mint amikor a sötétben félő kisgyerek lámpát gyújt, és azt kéri, hogy meséljenek neki, amíg el nem alszik, a lány (Gera Marina) is megpróbál a barátságtalanná vált otthonából a mesék világába szökni. Hol Hófehérkévé, hol Hüvelyk Pannává, hol az Aranyhajúvá változik, így igyekszik – apa híján – idegen férfiakba kapaszkodva megtalálni újra a helyét.

Mindeközben a szemünk előtt nő fel, és ahogy egyre érettebb lesz, úgy válik a naiv, szexualitását felfedező kislányból egy egzisztenciális válsággal küzdő festőnővé. Marković drámája így a női művész drámája lesz, azé a nőé, akit a férfiak kihasználnak, megaláznak, tehetségét nem ismerik el.


A törpék és Hófehérke


A Babahajó hőse egy tehetetlen, sodródó antihős, akin szó szerint keresztülmennek a drogos, alpári és büdös törpék, az infantilis, még mindig az anyja mellén csüngő Maci, a zöld dildóval megáldott gusztustalan béka, az alkoholista király és fia, vénasszony korára pedig Jancsi ölében talál megnyugvást. Az összes eltorzított mesefigura közül Egger Géza groteszk mecénás békája a legemlékezetesebb. Külseje rusnya, viselkedése visszataszító, mégis egy galerista megjátszott kifinomultságával próbál felülkerekedni mocskos gondolatain és ösztönein. Ettől az egész alak rendkívül szánalomra méltó is egyben.

A festőnő ugyan felismeri, hogy amit kislánykorában szeretetnek vagy szimpátiának hitt, az valójában nem több mint testének kihasználása a férfiak részéről, mégsem próbál kikerülni a megalázó helyzetekből. Tragédiája éppen az, hogy az őt ért fiatalkori traumák miatt nem tud a saját lábára állni.

Míg a darab első felében az obszcén és groteszk jeleneteken egész jól elszórakozunk, addig az előadás második felére már nyilvánvalóvá válik, hogy főhősünk élete végleg rossz irányt vett, és a történet komolyra fordul.

Ezen a ponton érkezik el Gera Marina egy szál mikrofon előtt előadott, egyetlen erős jelenete, amikor éppen az az ember tiporja őt földbe, aki talán valamennyire szerethette a nőt. „A te bőrödet is már csak a geci tartja össze” – vágja oda az itt már negyvenes éveiben járó főszereplőnek a Sas (Dékány Barnabás).


Egger Géza mint Morgó


Vajdai Vilmos rendezésében a festőnő meglehetősen passzív hozzáállása miatt a hangsúly a felnőttek beteges és perverz életének bemutatására kerül. De mivel a lány/nő életébe belecsöppenő szereplőkön van a figyelem, Gera Marina alakítása lesz a legkevésbé emlékezetes az előadásban. Jóval hálásabb szerep a már megvénült, megkeseredett, alkoholista és szarkasztikus énjét, a boszorkát eljátszani, de ezt a karaktert már nem Gera, hanem Tímár Éva mutatja be.


Tímár Éva és Gera Marina


Ami a TÁP előadásában igazán nagyszerű, az a mód, ahogy a felnőtteket röhejessé teszi. A fordító és dramaturg Fekete Ádám és Sándor Júlia gyakorlatilag megsemmisítik, széttrancsírozzák a felnőttek monológjait. Minden szereplőnél beakad egy szó vagy egy mondat (például a „tisztesség” vagy „az agy”), amit aztán unásig, gépiesen ismételnek. Mintha megnyomnának rajtuk egy gombot, amivel kicentrifugázzák a szavakból a jelentést.


Medve apu (Csillag Botond) és medve anyu (Hegedűs Barbara) „bezzeg a mi időnkben” jellegű kioktató beszéde így teljesen értelmetlen lesz, Tudor (Terhes Sándor) pedig addig kérődzik „az agy”-on, míg az teljesen értelmezhetetlenné nem válik, elveszti hangalakját, és végül a szó egy oltári köhögésbe fullad bele.


Olyan, mintha az alkotók ugyanazt akarnák elmondani a felszabdalt mondatokkal, mint amit a boszorka az előadás végén sugall: ha már az elején elrontod a dolgaid, akkor úgysem tudsz kimászni a gödörből.

Valószínűleg ugyanezt akarja sugallni az előadás eleji jelképes meghajlás és a kiprovokált taps is, mintha a szereplők csak azt mondták volna: ne is erőlködjünk, ez a mese már az elején el lett baszva.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!