A késeket és a plüssállatokat is gyűjtötte

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint

-

Kétfejű kutya szimbolizálja El Kazovszkij kettős identitását, ellentétekre is épülő, sokszor kíméletlen művészetét. A Magyar Nemzeti Galériában most hatalmas, teátrális kiállítás nyílt a 2008-ban elhunyt képzőművész alkotásaiból.


Az 1948-ban Jelena Kazovszkaja néven Oroszországban született, de '65-től Magyarországon élő művész a hetvenes években (!) változtatta meg nevét El Kazovszkijra, ezzel is egyértelművé téve saját nemi identitását, amelynek értelmében idősödő homoszexuális férfiként élte az életét, csak éppen egy fiatal nő testében. A kettős identitás, a testek igézete, a görög mitológia és művészet fetisizálása, na és persze a balerinakultusz – ezzel a rendkívül összetett Kazovszkij-szimbolika csak néhány elemét érintettük. A legjobb megoldás, ha megfejtések helyett egyszerűen átadjuk magunkat a képek áradatának.



Miközben írok, Kazovszkij egyik kedvencét, Nina Hagent hallgatom. Persze, a legjobb lenne, ha nézném is. Szól az In Ekstasy, hogy közelebb jöjjenek a nyolcvanas évek, a trash, a punk, a camp feeling. Amikor minden az esztétikai konvenciók áthágásáról, a szabályok megszüntetéséről, a radikális felszabadulási kísérletekről szólt. A divatban, a zenében és Kazovszkij esetében persze a képzőművészetben is. Nyers, kemény, kíméletlen. Ezek a jelzők ugranak be, ha végignézzük a kiállításon a nyolcvanas évek szubkultúráját, a Kazovszkij-jelenség kulturális hátterét bemutatni kívánó termeket, ahol egy újabb fétis, David Bowie külön szentélyt kapott.



És lehet, hogy az a legszerencsésebb, ha innen kezdjük a hatalmas kiállítás áttekintését – bár a szervezők több mint háromszáz munkát szedtek össze a tárlatra, ez még mindig csak az életmű egy (persze jelentős) része. Ha innen indulunk, talán megérzünk valamit abból, ami a nyolcvanas évek Budapestjének alternatív kultúráját jellemezte, és ahol El Kazovszkij központi szereplő volt. Persze, a láncra fűzött Martens-bakancsok, Kazovszkij legendás bőrdzsekije, Király Tamás tervezte ékszerei, táskagyűjteménye, verseskötetei mind csak a hiányt érzékeltetik. A tárgyakkal, relikviákkal, lemezborítókkal, archív felvételekkel telezsúfolt terem inkább csak egy szellem megidézésére tesz kísérletet, és mint az ilyen kísérletek többsége, sikertelen marad.



Inkább van jelen magukban a művekben, amelyek redundanciája, Kazovszkij következetesen szigorú és koncentrált téma- és formaválasztása a kiállítást végigjárva már egy végtelen mandala érzetét kelti, szinte meditatív jelleget ölt a hosszúra nyúlt, körkörös séta. És ez a benyomás talán nem is állna távol attól, amit a művész a témák folyamatos újrafeldolgozásával, a már védjegyévé vált szimbólumok állandó ismétlésével el kívánt érni.

Az életmű különböző periódusaiban folyamatosan felbukkanó kétfejű, kétfelé húzó, két irányba tekintő kutya alakja a művész szimbolikus alteregója, a kettős identitás megjelenítője. Ugyanígy a kíméletlen vágyat, a nyers ösztönlétet, az embert porrá zúzni képes szenvedélyt megtestesítő szárnyas, karmos szirénfigurák is a szimbolikus, teátrális világ állandó szereplői. A kegyetlen szirének ugyanakkor időnként angyalokká változnak (A nagy szirén, 2004), jelezve ezzel a vágy szintén kettős, isteni természetét. Más helyütt azonban felemésztik magukat, kaszává váló szárnyaikkal teljesítve be sorsukat, utalva a vágy önmagában való beteljesülhetetlenségére.



Kazovszkij a mindennapokban is rendkívüli módon vonzódott az éles tárgyakhoz, különösen a késekhez, gyűjteményének egy része látható is a kiállításon. Személyiségének kettősségét azonban jól érzékelteti, hogy ugyanígy vonzódott a plüssállatokhoz is, néhány teremmel arrébb ebből is látható egy válogatás.

Most értem el arra a pontra, ahol Nina Hagent Bowie-ra cserélem.



Ha egy szóval kellene jellemeznem a kiállítást, azt mondanám, teátrális. Efelől nem lehet kétségünk, ahogy belépünk a galéria márványcsarnokába, amelyet a kiállítás alkalmából fekete leplekbe burkolt a látványtervező. A fekete háttér maximálisan felerősíti a jó rendezői érzékkel ide helyezett Dzsan-panoptikum, a Kazovszkij által a hetvenes évektől kezdődően rendszeresen megrendezett testszínház vagy testperformansz díszletének intenzív hatását. De ez rendben is van így, hiszen El Kazovszkij egész életműve a teatralitás dicséretéről szólt (van is egy ilyen terem a tárlaton). A művész az embert teátrális lénynek tekintette, aki folyamatos szerepjátékokban éli meg önmagát. Ő maga sem tett másként. Már tinédzserként orosz katonai egyenruhákban feszített, annak „bőrébe bújva“, akinek valóban érezte magát.


El Kazovszkij kiállítás, MNG, Nemzeti Galéria


A transzneműség számára nem volt kérdés, adottság volt, amit nemcsak művészetében, de életében is kihordott, megélt, beteljesített. Ekként élte meg a hetvenes években egy nála sokkal fiatalabb fiú iránt érzett szerelmét is. Ez a rövid időre beteljesült szerelem mély nyomot hagyott benne, élete végéig elkísérte, és egész élete során ennek áldozott például a fiú nevét viselő Dzsan-ünnepeken. Ezt a testet kereste a számára modellt álló fiatal férfiakban, a görög férfiszobrokban, a birtoklási vágyban, ami a tiszta, kiszolgáltatott testi jelenléthez hajtotta. A kiállításon láthatunk egy zseniális Francis Bacon-képet (újabb ikonikus figura Kazovszkij életében), a korai nyolcvanas években készült Triptichon egy darabját. Ezen a képen és a köré rendezett Kazovszkij-aktokon fogható meg talán legérzékletesebben, mi az, ami Kazovszkijt a testekben érdekelte, és ami szavakban talán nem elmondható.


El Kazovszkij kiállítás, MNG, Nemzeti Galéria


Ezért imádta Derek Jarman művészetét is, különösen a pusztító szenvedélyt, a szerelem kettős természetét vizsgáló Caravaggiót, amelynek bizonyos részleteit számtalanszor megnézte. A tárlaton Kazovszkij más kedvenc filmrészleteiből is láthatunk egy válogatást.



A koncepciót kidolgozó kurátor, Rényi András elmondása szerint ez nem egy életmű-kiállítás. Nemcsak azért, mert lehetetlen vállalkozás a művész összes munkáját megtalálni, hanem azért is, mert szándéka szerint a tárlat az életmű egy olvasatára tesz kísérletet, egy vizuális formába öntött esszé, ahol maga az installálás, a kiállítás kell, hogy középpontba kerüljön.

Így vállaltan kurátori döntés a művek felhőszerű elrendezése, amikor a kis csoportokban, sűrűn egymás mellé, fölé helyezett, hasonló motívumokat felvonultató munkák erősítik egymást. Ugyanígy a kiállítás félhomálya, ahol nagyrészt a fekete, vörös, sötét falfestés a meghatározó, drámaiságot kölcsönözve a műcsoportoknak.


El Kazovszkij kiállítás, MNG, Nemzeti Galéria


Ez alól látványos, szemkápráztató kivételt jelent a kiállítótérbe épített white cube, a fehér doboz, a klasszikus, modernista huszadik századi kiállítási enteriőr példája. Itt némiképp önkényesnek éreztem a kurátori döntést, miszerint a mesterségesen megvilágított, steril, önmagába zárt tér azért került ide, hogy bizonyítsa, Kazovszkij művei így, hermetikusan elszigetelten is működnek. Az én olvasatomban nem működtek, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy puszta igazolásként vagy bizonyítási vágyból kifolyólag nem biztos, hogy volt helyük a kiállítás egészében.

Az éles terek terme, ahogy a cím is árulkodik róla, a művész szinte minden képén fellelhető sajátos térábrázolással foglalkozik. Kazovszkijt a térábrázolást és térhasználatot illetően a kontrasztok foglalkoztatták: egyfelől a számos képén megjelenő sivatag, a csábító, de fenyegető végtelen, amely maga a jövő is lehet, másfelől a homokozó, a behatárolt, jól ismert, körülhatárolt tér, a gyermekkort, a letűnt múltat idéző szimbolikus hely. Ugyanakkor ezek együttes megjelenítése sem ritka a műveken, ami újból a kettősséghez vezet el bennünket. Közel és távol, múlt és jövő, valós és lehetséges kettősségéhez, melyek Kazovszkij világában elválaszthatatlanok egymástól.


El Kazovszkij kiállítás, MNG, Nemzeti Galéria


A sajátos térkezelés, az itt is megjelenő mitikus, antikizáló motívumok (torzók, a bekötött szemű Justitia figurája stb.) De Chirico szürreális-metafizikus festészetét juttatták eszembe. De Chirico Kazovszkijhoz hasonlóan egészen egyedülálló, egyéni szimbólumokkal operáló, sajátos képi világot teremtett. Ami azonban látványos különbség kettejük között, hogy De Chirico klasszikus olaj-vászon kompozícióival szemben El Kazovszkij vállaltan olcsó, rossz minőségű anyagokkal dolgozott, furnérlemezt, kartont, olcsó, fröccsöntött játékfigurákat használt a képeihez és a helyenként szinte összetákoltnak tűnő installatív munkákhoz. Nem érdekelte a kivitelezés minősége, a minél teljesebb kifejezés megszállottja volt.


El Kazovszkij kiállítás, MNG, Nemzeti Galéria


Utolsó képciklusa, a 2005-ben, nem sokkal halála előtt festett Téli utazás is erről szól. A kifejezésről. Hogyan lehet elmondani, képekben kifejezni a félelmet, a bizonyosságot, az elmúlás elkerülhetetlensége miatt érzett fájdalmat? A szürke tónusú képeken is megjelenik a mindent mérlegre tevő, minden korábbinál fontosabb Justitia-alak, a ciklus középpontjában pedig a hajómotívum, Kharón ladikjának megfelelője áll.

El Kazovszkij művészete, azt hiszem, a különösen megosztó művészet kategóriájába tartozik. Vannak rajongói, szimbolikájának, összetéveszthetetlen képi univerzumának lelkes hívei és ismerői. És vannak, akiket idegesít, irritál ez a lobbanékony, színpadias, helyenként szájbarágós és mindenekelőtt érzéki festészet. Ugyanakkor az is lehet, hogy csak így érdemes művészetet csinálni, jól felismerhetően, saját utakon járva, vállalva azt, hogy az ár úgyis kivet magából.

Most pedig jöhet a Sex Pistols.


A Magyar Nemzeti Galéria A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű című kiállítása 2016. február 14-éig tekinthető meg.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!