A jegyek csak akadályozzák a tanulást

-

A norvégiai Ringstabekk iskola negyven éve elbúcsúzott a tantárgyaktól, legalábbis a tanév nagyobb részében. Björn Bolstaddal, az úttörő iskola igazgatójával a történetek köré szervezett oktatásról, a káosz kezeléséről és a digitális eszközök nem kívánt mellékhatásairól beszélgettünk.


Mi vezetett ahhoz, hogy a Ringstabekk iskola kidobja a tantárgyakat a hetvenes években?


Azt tapasztalták a tanáraink, hogy a diákokat nem érdeki az, ami az órán elhangzik. El se ér hozzájuk a tananyag. Norvégiában és világszerte is több tanár érezte ezt akkoriban. Olyan iskolát próbáltak erre válaszul építeni, ahol a gyerekeket bevonják a tanulásba.

Sikeres volt az első próbálkozás? Mikorra szilárdult meg a klasszikus tantárgyakat elvető rendszer?

A hetvenes években sok nyíltterű – azaz nem harmincfős osztálytermekre, hanem nagyobb közösségi területekre osztott – iskola épült, ezek mind hasonló oktatási módszert próbáltak kifejleszteni. Azt hiszem, a Ringstabekk volt az első, amely sikerre is tudta vinni az elképzelést. Tíz évünkbe került, hogy megtaláljuk azt a szervezeti módot, pedagógiai platformot, amelyet az elején megálmodtunk. Ez körülbelül 1982–83-ra esett. Azóta is formálódott a rendszerünk, de az alapok, a tanításhoz fűződő viszony változatlan. Az 1997-ben elfogadott norvég nemzeti tanterv kijelentette, hogy az összes iskolának olyan projektmódszer szerint kell működnie, ahogy mi is tanítottunk. Akkor nagyon sok követőnk lett, az egész országból jöttek hozzánk pedagógusok tanulni, és mi is küldtünk számtalan helyre tanárokat. 2006 óta új nemzeti tanterv van, amely inkább a tantárgyakra fókuszál. Még mindig vannak látogatóink, de nem annyian, mint régen.



Magyarországon jobbára 45 perces órákból és a köztes szünetekből áll össze egy tanítási nap. Hogy néz ki ez a Ringstabekkben?


Sok norvég iskolában hasonló a rendszer, mint Magyarországon. Részben mi is hasonlóan dolgozunk, bár tíz éve átálltunk a hatvanperces órákra. De órarendet például nekünk is kell csinálni. Ezt minden tanári csoport maga rakja össze. Biztos pont, hogy a gyerekek reggel ugyanakkor kezdenek az iskolában, délben ebédelnek, és fix a tanítási nap végének időpontja is. Délelőtt és ebéd után is két-két óra van. A gyerekeknek részben „rendes órákat” tartunk – például matematikát vagy angolt –, de időről időre megtörjük ezt a rendszert, és hetekig egy-egy, több tantárgyat érintő témával foglalkoznak. Hat hathetes szakaszra osztjuk az évet. Egy-egy szakasz első két hetében klasszikus tantárgyak szerint oktatunk, amivel tulajdonképpen felkészülünk a következő négy hétre, amikor viszont a hagyományos munka helyett történeteket dolgoznak fel a diákok. Ezt a módszert nem mi találtuk ki, Skóciából vettük át, de nekünk is nagyon sok sztorink van.



Hogyan működik a gyakorlatban a történetek köré szervezett oktatás? Egyáltalán milyen történetekre kell gondolni?

Ez azzal kezdődik, hogy a tanár megtervezi, milyen univerzumban, világban mozognak majd. Például mondhatja azt, hogy a háttér Oslo fejlődése az 1900-as évek elején, amikor még sok gyári munkás volt. Az oktatási univerzum egy ház lenne a városban, a diákok valószínűleg egy családot alkotnának csoportonként, kapnának egy lakást a házban, és első körben ki kellene találniuk, hogy hívják őket, hogyan élnek, mit dolgoznak. Ehhez tudniuk kell, mik voltak a tipikus nevek, milyen ipar volt, a családi költségvetéshez még azt is ki kell kutatniuk, mennyi volt a fizetés, a tej, a kenyér ára.

Amikor ez megvan, a tanár mondhatja, hogy sajnos fizetésnapon a családfő elitta a pénz felét. Itt meg lehet vitatni az etikai oldalát a kérdésnek, de szükség van új költségvetésre is. Lehet vita a gyárról, arról, hogy ha keveset termel, akkor inkább embereket rúgnak ki, vagy a béreket csökkentik. És ha az 1900-as évekről beszélünk, akár a tuberkolózis is felütheti a fejét, és akkor annak olvasnak utána, hogy mit kezdtek ezzel a betegséggel abban a korban.



Hogyan jutnak hozzá a diákok problémák megoldásához szükséges tudáshoz? Egész nap a Google-on keresgélnek?


Nem, dehogy. A hathetes periódusok elején azokat a tudásokat tanítjuk meg a gyerekeknek, amelyekre szükség lesz a sztorihoz. Az iskola könyvtárosa pedig előkészíti a könyveket, amelyekre szükség lehet az 1900-as évek Oslójának megismeréséhez.

Amikor még tanítottam, akkor volt egy olyan történet, amely egy észak-norvégiai halászfaluban játszódott, és azt mondtuk a gyerekeknek, hogy a falu mellett olajat találtak, egy nagy cég ott akarja partra hozni a kitermelt nyersanyagot. Meg kellett írniuk a falu közgyűlését színdarabnak, és ehhez négy politikai pártot használhattak. Rájuk bíztuk, honnan tudják meg, hogy az adott pártok körülbelül mit mondanának egy ilyen helyzetben. Megkérdezhették például a szüleiket.

Ez már szinte irodalomórai feladat. Pont azt nem láttam, hogyan lehet ebben a rendszerben irodalmat tanítani.

Gyakran olvasnak a felkészülési szakaszban olyan verseket, regényeket, amelyek segítenek belehelyezkedni az adott korba.

Kell jegyeket adniuk? Lehet osztályozni ezt a sztorialapú munkát?

A nemzeti tanterv miatt kötelező osztályoznunk, de nem egyszerű feladat. Felállítottunk egy kritériumrendszert, ezt használják a tanárok. Az a baj viszont, hogy a jegyek akadályozzák a tanítási folyamatot, elrontják a diákok motivációját. Van, hogy egy gyerek sokat dolgozik a sztorival, de arra kap jegyet, hogyan írt meg egy levelet vagy számolt ki egy feladatot. A nem jól teljesítő diákoknál ez a munkakedv rovására megy.

Biztos gondolkodtak már a probléma megoldásán. Mire jutottak?

Próbáljuk úgy irányítani a gyerekeket, hogy ne érdekeljék őket a jegyek, hanem az legyen fontos, mit tanulnak. És annyira kevés osztályzatot adunk, amennyire lehetséges. Helyette inkább elmondjuk, mi volt jó, min és hogyan lehetne javítani. Élünk azzal a módszerrel is, hogy a diák javíthat például az esszéjén a tanár értékelése után, és amikor egy hét múlva visszahozza az átírt verziót, maga javasolhat osztályzatot. Az a tapasztalat, hogy többnyire ugyanazt mondják, amit a tanár is gondol. De sok diákot még így is érdekel, hogy milyen jegyet kap. Folyamatos küzdelem ez.

Ha az óra nem is guglizással telik, biztos minden terem tele van számítógépekkel. Hogyan élnek a digitális eszközökkel?

Több mint tíz éve vannak laptopok a termekben, és az egész iskolában elérhető wifihálózat. De mégis az a legfontosabb, hogy folyamatosan képezzük a tanárainkat, hogy ne csak legyen laptopjuk és iPadjük, és tudják is használni, de beszéljenek is egymással arról, mire tudják ezeket használni az órákon. A gyerekekkel ilyen gond nincs, velük inkább a digitális világ problémáiról kell beszélni, szerzői jogi kérdéseket, etikai megközelítéseket kell tanítani.



A közelmúltban interjúztam egy magyartanárral, aki az okostelefonok órai alkalmazását oktatja leendő matematikatanároknak. Azt mondta, nem egyértelmű, hogy oktatási eszközként gondolnak ezekre a kütyükre.


Sokat gyorsíthatnak az oktatáson a digitális eszközök. Norvégiában a matematika kapcsán most például az adaptív tanulásról beszélnek nagyon sokat. Azt tapasztaltam viszont, hogy a kütyük hátráltathatják is a munkát. Nálunk a diákok sokat dolgoznak négyfős csoportokban. Korábban ezt úgy szerveztük meg, hogy minden csoportnak jutott egy laptop, amin a közös munkát végezték. Két éve kipróbáltuk, hogy jobban működik-e, ha a csoport minden tagja kap egy iPadet, és azt tapasztaltuk, hogy ez csökkenti az együttműködést. Már nem beszélik meg a közös esszét, hanem mindenki írja a saját részét. Alapvető 21. századi képességnek tartjuk a közös munkát, szóval ez pont arra példa, hogy a digitális eszközöknek néha nem kívánt mellékhatásaik vannak.

Kik lehetnek tanárok a Ringstabekkben, mit keresnek az új kollégákban?

Természetesen megfelelő pedagógiai háttérrel kell rendelkezniük, jónak kell lenni a tárgyukból, ezeket alapnak tekintem. Ezen túl pedig kísérletező, kíváncsi pedagógusoknak kell lenniük, jól kell tudniuk bánni az emberekkel, tudniuk kell rendszert építeni. És mivel nyíltterű iskola vagyunk, elengedhetetlen, hogy tudjanak bánni a káosszal.

Negyven év nagyon hosszú idő, biztos lehet látni, merre mennek tovább a diákok.

Rendszerezett, feldolgozott nagy adatbázisom nincs. Azt tudom, hogy a továbbtanulásban sikeresek a gyerekeink. És ami érdekes, hogy amikor eljutnak az egyetemre, gyakran visszajönnek, és olyanokat mondanak, hogy most már értem, hogy az egyik vagy másik projektre miért volt szükség. Próbáljuk arra tanítani a gyerekeket, hogy tudjanak döntést hozni, álljanak ki a véleményükért, tudjanak vitatkozni és együtt dolgozni is. Ezekre szükségük lesz a jövőjük során.


Björn Bolstadot június 5-én lehet meghallgatni a Brain Bar Budapesten, ahol a jövőben való boldoguláshoz szükséges készségekről és az oktatás jövőjéről szóló kerekasztal-beszélgetésben fog részt venni.