A holokauszt pecsét lett a szerelmükön – interjú Gárdos Péterrel

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Gárdos Péter a saját szülei szerelméről mesél új filmjében, a Hajnali lázban, amely szerinte nem holokausztfilm, hanem árnyék fenyegette love story. A rendező beszélt apja szégyenéről, ami őt is akadályozta az írásban; arról, hogyan faggatott vadidegen fiatalokat a legsúlyosabb traumáikról, és következő filmjéről is, amelyben csak erotikus történetek lesznek.


A Hajnali lázban a szüleid megismerkedésének történetét meséled el. Sosem érezted úgy, hogy meg kell tartanod ezt a sztorit intim, családi történetnek?

Soha. Elolvastam a leveleket, és tudtam, hogy ez olyan történet, amit meg kell ismernie mindenkinek. Romantikus túlzással: ezt meg kell ismernie a világnak. Szóval az nem volt nekem kétséges, hogy a történet – tanulságos.

Édesanyád sem kifogásolta, hogy a nagyközönség is megismeri a történetüket?

Eleinte nem, sőt örült is neki. Aztán volt egy olyan pont, amikor tiltakozott. Mikor elolvasta a forgatókönyv második vagy harmadik változatát, összevesztünk. Úgy gondolta, bizonyos dolgok nem úgy történtek, ahogy elmesélte, másrészt volt egy-két motívum, többek között a zsidóságból való kitérés mozzanata, amire nem emlékezett. Azt gondolta, ez kitaláció, és kifejezetten kikérte magának.



A filmből úgy tűnik, anyukád számára fontos elhatározás volt, hogy ki akar térni a zsidó hitből, és Kronheim rabbi intézte el, hogy Miklóssal zsidóként házasodhassanak össze. Később nem merült fel a kitérés gondolata?

Soha többet nem merült fel. Viszont engem ’48-ban, talán óvatossági okokból, görögkeletinek kereszteltek. Később rákérdeztem erre, és az volt a válasz, hogy jó lesz ez még valamire. A kitérési szándékukból, ami őket ’45-ben alapjaiban foglalkoztatta, végül is ennyi maradt. Az én görögkeleti keresztelőm. Hozzájutottak a zsidó esküvőhöz, amelynek főleg időbeli és anyagi, vagyis praktikus szempontjai voltak, de nyilván továbbra is élt bennük annak a vágya, hogy ettől a nagyon nehéz sorstól, a sárga csillagos sorstól megszabaduljanak. Hogy letegyék ezt a batyut, amelyről úgy érezték, egész életükben cipelniük kell, és ami ebben az országban – eufemisztikusan fogalmazva – nem túlságosan nagy előny. Ezt úgy próbálták megoldani, hogy engem meg akartak menteni ettől a sorstól, de például az öcsémet, aki ’53-ban született, már eszük ágában sem volt megkeresztelni.

Miután apád halála után megismerted a szüleid levelezését, elhatároztad, hogy filmet forgatsz a történetükből. Hét évig mégsem készültél el a forgatókönyvvel. Mi gátolhatott benne?

Ezt már csak utólag elemzem ki, akkor nem tudtam megfogalmazni. Írtam én, mindennap nekikezdtem a forgatókönyvnek, csak szörnyecskék jöttek ki a tollam alól. Ezek a forgatókönyvcsonkok másnap reggelre ki is hunytak, nagyon gyenge, tehetségtelen írásoknak bizonyultak. Le kéne feküdnöm egy pszichológusi díványra, hogy adekvát választ adhassak, de most már, utólag azt gondolom, talán az apám volt a gát. Az zavarhatott engem: hogy a fenébe létezik, hogy az apámnak, aki nyilvánvalóan még nálam is jobban tudhatta, ezek a levelek nem akármilyen alapanyagok, soha nem jutott eszébe, hogy ebből irodalmat hozzon létre?


Miklós (Schruff Milán) és Lili (Piti Emőke) a Hajnali lázban


Ha viszont ő ennyire belülről tiltakozott szerelmük fikciós megformálása ellen – pedig több regényt is írt, és 1938-ban egy verseskötete is megjelent –, akkor mi volt az oka az ódzkodásának? Azt feltételezem, hogy a keresett fogalom a szégyen. Szégyellte azokat a stratégiákat, amelyeket az életben maradásért használt a koncentrációs táborokban – három táborban is volt –, és szégyellte azt is, hogy ők megúszták, miközben több millió sorstársuk belepusztult. Hogy volt joguk nekik túlélni? Ez elegendő oknak tetszik arra, hogy valaki ne vegye elő ezeket a varázslatos leveleket, soha ne olvassa újra, vagyis eltemesse magában ezt a történetet.

Apukád szégyene benned is meggátolta azt, hogy ezt az alapanyagot átformáld?

Igen. A mamámmal megbeszéltem, hogy ezt megírom, és ő nagyon lelkesen támogatott. Sok-sok évnyi hallgatás után elkezdett beszélni, és mindenre emlékezett. Elképesztő pontossággal. De minden analízisünk végén oda konkludáltunk: na de az apád mit szólna ehhez? Mit szólna ehhez Miklós? Nagyon ambivalens válaszokat adtunk: a mamám szerint nem egyezett volna bele, azzal indokolt, hogy apám sokkal szemérmesebb volt – ő szeméremnek hívta a szégyent. Miklós azt kérdezné: mi köze a világnak a mi privát szerelmünkhöz? Én meg folyamatosan replikáztam: nem érted, ennek más jelentése is van, és ez túlmutat azon a személyességen, amit ti ketten átéltetek! Épp az a fontos, hogy valaki a pokol után is élni akar! Ez benne az üzenet! De azért ő csak hajtogatta: „apád ezt nem engedné.” Addig mondta, amíg én is elkezdtem rajta rágódni, jogom van-e fikciót gyártani apám barátságaiból, kitalálni személye köré figurákat, kiötleni az ő hétköznapjait a svédországi kórházbarakkokban? Ha halála előtt egy perccel azt mondta volna: „Péter, ez a tiéd, írd meg”, akkor ez nem okozott volna gondot.



Mi volt, ami ezt feloldotta benned?

Hét év után találkoztam egy nénivel, aki szintén Bergen-Belsenben volt, Svédországban ápolták. Elmentem hozzá, órákon át mesélt. Egészen máshonnan emlékezett, mást tartott fontosnak, mint anyám. Ez akkor feloldott bennem valamit. Beugrott egy kép: biciklis svéd lányok állnak a mólón, süteményes csomagot kötöttek a kormánykerékre. Láttam magam előtt, ahogy várják a csónakot, és fújja a szoknyájukat a tengeri szél. Ez olyan erős jelenetnek tetszett, hogy le tudtam írni, és másnap, mikor elolvastam, még nem is utáltam. Azt mondtam, ez nem rossz, egy filmet el lehet így kezdeni! És aznap húsz oldalt írtam a forgatókönyvből. Elindult valami.

Végül a történetből írt regény jelent meg először, 2010-ben, és idén új kiadásban. Külföldi kiadók is megvásárolták a jogokat. Jelent már meg külföldi kiadás a könyvből?

Harminckét ország vette meg a jogokat, Németországban és Olaszországban meg is jelent már a regény.



Nagyon erős kapocs köti össze azokat, akik olyan körülmények között találnak egymásra, mint a szüleid. Láttál rá más példát, hogy holokauszttúlélők, vagy olyanok, akik ilyen súlyos traumán mentek át, ennyire ragaszkodtak egymáshoz?

Csak ilyeneket láttam. Más konkrét példám is van arról, hogy valaki a haláltábor után esküszik össze. A mamám legjobb barátnője, aki egy izraeli kibucban él, ugyanígy, Svédországban találta meg a férjét, és hatvan évig szerették egymást változatlan intenzitással. Egy ilyen kapcsot – úgy tűnik – nagyon nehéz szétszakítani. Volt a mamámnak olyan ismerőse, aki a koncentrációs táborból hazajőve itt Pesten talált magának feleséget, egy asszonyt, aki a gettóban vészelte át a nyilas időket – ők is együtt maradtak. A holokausztmúlt pecsét lett a szerelmükön.

Szinte mellékesen, váratlanul derül ki, hogy Miklós hullákat égetett Bergen-Belsenben. Amikor apádat kérdezted a koncentrációs táborról, beszéltetek erről?

Nem kérdezhettem, ő ezeket a beszélgetéseket nagyon hamar lezárta. Azt, hogy mit csinált Bergen-Belsenben, a halála után tudtam meg. Elkezdtük a hagyatékát rendezni, és előkerültek a ’46-ban írt önéletírásai, az egyikben szerepel ez a mondat. Talán, ha ezt tudtam volna, addig gyötröm, amíg nem mond valamit...


Petrik Andrea, Piti Emőke és Földes Eszter a filmben


A filmben több karakter is a testén viseli a láger traumáit, az egyiknek nincs erekciója, a másiknak folyton remeg a keze. Ismertél olyanokat, akiken ilyen nyomokat hagytak az átélt szörnyűségek?

Konkrétan nem, ez egy dramaturgiai fogás volt. Az volt a koncepciónk Bíró Zsuzsával, a dramaturgommal, hogy ezt a „másállapotot” – hiszen ezek az emberek nem beszéltek a múltjukról, mint ahogy anyám és apám levelezésében sincs erről szó – valahogy ábrázolni kéne. Megmutatni olyan fiziológiai jelekkel, betegségmaradványokkal, lelki traumákból eredő testi problémákkal, amelyek egyértelműen visszautalnak arra, hogy a haláltáborból szabadultak honnan jöttek. Az egyik hősünk például, ha álmából felriasztják, azonnal bebújik az ágy alá. Nincs olyan szereplő a filmünkben, aki így vagy úgy ne hordozná azokat a lelki sebeket, amelyek ettől a perctől végigkísérik majd az életüket.

Miért döntöttél a fekete-fehér ábrázolás mellett? Nem tartottál attól, hogy esztétizálod, elszépelged a holokauszt emlékezetét?

Ellenkezőleg, azt képzeltem, hogy a színes esztétizálná túl. Munkatársaimmal beszabadultunk a svéd archívumba, mikor elkezdtük a filmet előkészíteni, és vagy hatvan óra archív anyagot láttunk, egyik megrázóbb volt, mint a másik. Elhatároztuk, hogy beépítünk ebből az anyagból pár percet a filmbe, végül hét percet sikerült. Azt találtuk ki Seregi Laci operatőrrel és Horgas Péterrel, a film art directorával, hogy ennek úgy kéne belesimulnia a filmbe, hogy ne lehessen észrevenni, hogy dokumentumsnittek. Vagyis ne legyen különbség aközött, amit mi vettünk föl, és amit találtunk. És ettől kezdve ehhez az archív stílushoz igazítottuk a formát: viszonylag ritkán mozgattuk a kamerát, úgy világítottunk, mint a ’40-es évek filmjeiben. Éppen ezzel szerettük volna elkerülni az esztétizálást.


hajnali láz

Schruff Milán és Kovács Lehel


Ahhoz képest, ahogy általában szereplőket válogatsz, most máshogy kerested a főszereplőket amiatt, mert a szüleidet kellett eljátszaniuk?

Nem azért. Az nem érdekelt, hogy a saját szüleimet játsszák, nagyon hamar megszüntettem magamban, hogy ez befolyásoljon. De mégis másképp, mert azt képzeltem, csak olyan szereplőket lehet ehhez a filmhez kiválasztani, akik átmentek a saját életükben valamilyen traumán. Az volt a casting fő iránya, hogy egy privát beszélgetésen szemtelenül faggattam vadidegen fiatalokat, hogy mi közük a halálhoz, elvesztettek-e családtagot, volt-e öngyilkossági gondolatuk, egyáltalán volt-e olyan „élményük”, amely traumatizálta őket. Így aztán, akik a filmben szerepelnek, azoknak mind van valamilyen keserű folt a múltjukban.

A Szamárköhögés vicces ’56-os film, a Hajnali láz romantikus holokausztfilm. Fontosnak tartos, hogy populáris formában közelíts a történelmi témákhoz, traumákhoz?

Módosítanám a jelzőidet: a Szamárköhögés ironikus ’56-os film, a Hajnali láz pedig humorral előadott szerelmi történet.


Gárdos Péter


Nem tartod romantikusnak?

Talán romantikus is, de semmiképpen nem holokausztfilm. Love story, amelyben árnyék vetül a szerelemre. Pokolból fogant szerelem, amelyet megpróbáltunk konzekvensen és érzelmesen elmesélni. Ilyen értelemben igaz, hogy egy plebejusabb előadásmódot választottunk, és eszünk ágában sem volt drámázni, vagy művészkedni. Nekem ez egyébként nem is állna jól, én csakis így tudok elmesélni egy történetet.

Idén a Saul fia nemzetközi sikert aratott, a Hajnali láz regényváltozatát több nyelvre is lefordítják, és már leforgott egy másik, holokauszttúlélőkről szóló magyar film is, az 1945 is. Érzékeled, hogy itthon és külföldön jobban figyelnek mostanában a magyar holokauszt témájára, vagy csak véletlenül készültek ilyen közel egymáshoz ezek a filmek?

Nagyon fontos dolog, hogy az elmúlt másfél évben lehetőség nyílt három privát zsidó történet elmesélésére. Ezzel régi adósságát rója le a magyar filmipar, amely kapcsolódik ahhoz az adóssághoz, amellyel a magyar társadalomnak is lassan szembe kell néznie. A holokauszt fájdalmasan hiányzik a magyar önismereti tablóképből. Ezért aztán a szokottnál is nagyobb jelentősége van, hogy most három ilyen film is ott van a legújabb kori magyar filmtermésben.


Gárdos Péter


A régebbi filmjeidben, például az Uramistenben is foglalkozol a holokauszt túlélőivel. Nehezebb volt akkor ehhez a témához nyúlni, mint ma?

Nagyon öntudatlanul csináltam ezt akkor. Csak évekkel később, egy kritikai analízisből döbbentem rá, hogy folyamatosan „zsidó filmeket” készítek, hogy filmjeimben többnyire zsidó családok, rájuk jellemző konfliktusok, sorsképek fordulnak elő anélkül, hogy erre igazából törekedtem volna. De régebben sem, most sem jelentett ez gondot nálam vagy a hivatalos megrendelőknél.

A Hajnali lázban sok motívum visszaköszön a korábbi filmjeidből: a sorsszerű találkozás, a csodaszerű történet, a háttérben zajló történelmi változások, a zsidó identitás boncolgatása. Ezt az összegző, vagy legfontosabb filmednek tartod?

Nem hinném, hogy összegzés, remélem, még maradt bennem egy-két mozi. De most úgy vélem, a Hajnali láz a szakmailag legpontosabb filmem. Ebben van a legtöbb tudatosság, és ebben éreztem a legkevesebb bizonytalanságot. Minden filmnél temérdek kompromisszumot kell megkötni, most ezeket véráldozatok nélkül kötöttük meg. Valahogy itt, most „uraltam” a terepet.


hajnali láz

Gila Almagor


Azt sem élted meg rossz kompromisszumként, hogy a koprodukciós partner miatt Izraelben is kellett forgatnotok?

Nem. A forgatókönyvben valóban nem szerepelt a keretjáték, de ez olyan nézőpontot adott, amelyre azért korábban is gondoltam. Készítettünk a mamámmal egy háromórás dokumentumfilmet. Nagyon erős anyag, és sajnáltam volna, ha utalás sem történik rá. Mikor az izraeli koprodukció lehetősége felmerült, azonnal beugrott, hogy a riportfilm bizonyos tanulságait átmenthetnénk a keretjátékba. Ráadásul így megismerkedhettem egy elképesztő színésznővel, Gila Almagorral.

Azt mondtad, ez a legtudatosabb filmed, talán a legszemélyesebb is.

Így van. Talán még A skorpió megeszi az ikreket reggelire volt ennyire személyes.


Gárdos Péter


Hogyan tudsz ebből kilépni, továbblépni filmrendezőként?

Úgy, hogy csinálok egy újabb személyes filmet. Az a címe, hogy Hét erotikus történet a XX. századból. 1960-ban, az általános iskolában megéltem valamit. Bizarr, különös esemény volt, soha nem felejtettem el, originális, mégis tipikus epizód, úgy vélem, messze túlmutat önmagán. Egyébként egyik osztálytársam kicsapásának története. Ezt most ebben a filmben végre elmesélhetem. Ám nem szokásos módon. Több helyszínen, több idősíkon játszódik ez a mese, úgy határoznám meg: puzzle-film. 1912-ben kezdődik Berlinben, és 1992-ben ér véget a La Manche-csatornán. Közben Párizs, Moszkva, Harkov és Budapest a helyszínek – egy olyan puzzle, ami csak a legvégén áll össze a néző számára.

Hogy álltok ezzel a filmmel?

A Filmalap elfogadta a forgatókönyvet, most kaptunk rá gyártás-előkészítési támogatást. Jövő nyáron szeretnénk elkezdeni forgatni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!