A holokauszt is csak egy gyár

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap

-

Rítus és mészárlás, vágy és valóság, egyén és közösség szegül szembe egymással a cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett, hátborzongató magyar filmben. Nemes Jeles László Saul fia című, kegyetlen műve az első képkockával foglyul ejt, átélésre, tépelődésre és szenvedésre késztet.


Kísértetiesen felkavaró az auschwitzi halálgyárról szóló új magyar mozi, ami meglepetésre elsőfilmként szerepel a főleg befutott szerzőknek fenntartott cannes-i versenyprogramban. És azt hiszem, valahonnan innen érdemes kezdeni az elemzést: a Saul fiának ugyanis egyik legfontosabb jellemzője, hogy konok kitartással végig valódi gyárként ábrázolja a haláltábort. Csikorgás, fújtatás, zörgés, lihegés, munkát szervező utasítások vesznek körül állandóan; anyagok, szerszámok és munkaerő mozgása keresztezi egymás útját folyamatosan – csak itt az erőforrások szervezése nem a termelést, hanem a pusztítást szolgálja. Ez a sok holokausztfilmtől eltérő, gyárszerű ábrázolás azért rendkívül fontos választás, mert így nem az egyéni szenvedésre, hanem a rendszer (persze szenvedés általi) kíméletlenül pontos működésére kerül a hangsúly. Ennek a hatásnak az elérésében különös nagy szerepe van az elképesztő pontossággal kidolgozott hangsávnak, amely révén egyetlen pillanatra sem tudunk szabadulni ebből a kísérteties üzemből - Zányi Tamás meg is kapta a hangmérnöki munkáért a cannes-i technikai díjat.

Ebben a történészi hitelességgel megkonstruált közegben valójában egy Antigoné-történet elevenedik meg: az exterminálás gyakorlati lebonyolítására a zsidó rabokból szervezett Sonderkommando tagjaként dolgozó Saul (Röhrig Géza), amint egy fiatal fiú hullájában fiát véli felfedezni, minden percét és energiáját annak rendeli alá, hogy tisztességes temetést biztosítson számára. Ehhez egyrészt meg kell menekítse a testet a boncolás, majd az égetés elől, illetve egy rabbit kell szereznie, aki ilyen életveszélyes körülmények között is hajlandó a megfelelő rituálé celebrálására. A Saul fia legnagyobb érdeme, hogy miközben aktualizálva megismétli a klasszikus görög mítoszt, annak egy ritkán tárgyalt aspektusára, az önzőségre világít rá azzal, hogy azt hangsúlyozza, a felső-belső törvényeket követő tragikus főhős az élőket is hajlandó feláldozni belső hitéért és a holtakért.



Bármily magasztosnak is tűnik a hithez vagy elvekhez való konok ragaszkodás, a végeredmény mégis az, hogy ennek a döntésnek a révén a közvetlen emberi közösség óhatatlanul háttérbe szorul. Vajon ilyen helyzetben is igaz az, amit sokszor hajlandók vagyunk elfogadni, hogy az olyan nem materiális értékek melletti kitartás, mint a hit vagy a rítus tesz minket emberré? Vagy inkább a húsból és lüktetésből álló törékeny élet megóvása a mindenek felett álló parancs? Nemes Jeles László filmjének legnagyobb érdeme talán az, hogy állandó bizonytalanságban hagy bennünket az ilyen kérdésekre adható válaszok és egyéb konkrét tények tekintetében is. Sok értelemben a szűnni nem akaró bizonytalanság filmje ez, hiszen a hőst mozgató cél megkérdőjelezése révén magának a hősnek a pozíciója rendül meg.

A temetés auschwitzi körülmények között abszurdnak ható vágya pusztán dramaturgiai elem maradna, ha ehhez nem társulna megfelelő képi konstrukció, amely megrázóan teszi mindezt átélhetővé. A filmet három erős vizuális döntés határozza meg: a manapság egyre szokatlanabbnak ható 4:3-as képarány, a rendkívül szűk mélységélesség, és a főhős nagyon közelről való, gyakran a tarkó mögüli követése. Ennek köszönhetően szinte minden jelenetben olyan elveszettek vagyunk, mint a hirtelen jött terv miatt mindennapi rutinjából kieső, és emiatt sokszor tehetetlenül sodródó Saul. A képarány és a mélységélesség szűkössége miatt egyszerűen nincsenek távlataink, klausztrofób módon záratunk be a képbe, alig tudjuk kivenni, hogy mi történik a háttérben, és mindig meglepetésként ér bennünket, ha valami vagy valaki hirtelen megjelenik oldalról. Ahogy Sault egyre inkább elragadja és minden más iránt vakká teszi szenvedélye, úgy veszítjük el mi is az e perspektíván kívül eső szempontokat, szédülve tévelygünk az alacsony folyosókon, a rosszul világított termekben, a lepusztult barakkokban. A képek révén a közvetlen környezet megragadhatatlansága által éljük át a morális kérdésekkel kapcsolatosan fentebb említett bizonytalanságot.

Fontos, hogy a film nem igazán használ szubjektív beállítást, tehát nem közvetlenül a főszereplő szemével látjuk az eseményeket, de a rendező mégis arra kényszerít bennünket, hogy az ő szemszögéből szemléljük a világot. Ez azért érdekes, mert így nem kell feltétlenül azt éreznünk vagy gondolnunk a világról, amit a főhős, de kénytelenek vagyunk végiggondolni és végigélni az ő opcióit, majd eltöprengeni a saját hozzáállásunkon. Ez pedig egyértelműen a videojátékok világához vezet el, amelyek esztétikáját és hatásmechanizmusát egyértelműen felidézi a film, amely ezáltal nem tematikai, hanem kép- és médiatörténeti síkon aktualizál. Talán e múltbeli történet részben ennek is köszönheti sikerét.



A határozott és konkrét cél megjelenése radikális eltérést jelent a túlélésre berendezkedett, és ezért csak a jelen pillanatban gondolkodó rabok időhöz való viszonyulásában. Ilyen körülmények között nem a jövőbe mutató tervek konstruálása, hanem az éppen adott pillanat túlélése az egyetlen lehetséges életstratégia. A térben elzártakat a kilátástalan és borzalmas jelen is fogva tartja – a film formai megoldásai ezt teszik hátborzongató tapasztalattá.

A film még egy fontos problémát vet fel a képpel összefüggésben. Azáltal, hogy bár feszülten figyelünk minden percben, de nem vagyunk képesek átlátni a világot, elvesztjük a képekbe, a látványba vetett bizalmat. És ez bizony nagyon hasonlíthat a kápókkal és besúgókkal teli lágervilág tapasztalatához, ahol hiába látsz valakit magad előtt, sosem tudhatod, mennyire bízhatsz meg benne. Az, hogy hiszel-e a szemednek, egyre inkább egyéni döntés és kockázatvállalás kérdése, és egyre kevesebb köze van az objektív igazsághoz. Kicsit hasonlóan jár el Saul is, aki soha nem tudja meg, hogy akit leginkább szakálla alapján rabbinak választott ki, valóban az-e, de a céljának az felel meg, ha hisz a látványnak.

Nemes Jeles László iszonyatosan érzékeny témához nyúlt, a rengetegszer feldolgozott téma millió csapdát rejt. A Saul fia azonban, úgy tűnik, mindegyiket elkerülte, egyetlen fals hangot sem fog, hanem kíméletlenül tárja elénk a szélsőséges bizonytalanság embert próbáló tapasztalatát. Ehhez mesterien megalkotott, húsba vágó atmoszférát teremt, amelynek egyaránt része a rendkívül tudatosan megkomponált képi világ (Erdély Mátyás fantasztikus munkája), az időnként hipnotikus hatású hangzás és a mindenféle túljátszást elkerülő, jelenlétre építő színészi játék. Bár első játékfilmről beszélünk, érett és sok szempontból igen komplex művel állunk szemben, amely teljesen megérdemelten nyerte el a zsűri nagydíját Cannes-ban.