A hokit is úgy irányítom, mint egy gyárat – interjú a Közgép-vezérrel

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint

-

Nem érzi úgy a Magyar Jégkorong Szövetség elnöke, hogy a „gecigate” miatt veszélyben lenne a széke. Furcsa is lenne: a sportág igencsak rendben van. A felnőtt férfiválogatott jövőre az elitben játszhat, jól futnak a korosztályos csapatok is. Németh Miklós, a Közgép vezérigazgatója szerint náluk a hokiban nincs mutyi a TAO pénzek körül, és attól se fél, ha megszüntetik ezt a támogatást. Interjú.


Össze lehet hasonlítani a krakkói feljutást bármilyen, az üzleti életben elért sikerével?

Két külön kategória: a jégkorong hobbi, a Közgép munka. Ebből következően másképpen élem meg a hokis és másképpen a munkahelyi sikereket. Az ukrán meccsen, amikor 0-2-ről fordítottunk, és beütöttük a harmadik gólunkat, lüktetett a halántékom, a lengyelek elleni utolsó meccs előtt pedig annyira nyugtalan voltam, hogy még két órát edzettem és mindenfélét csináltam, csak hogy lefoglaljam magam. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudok már mit tenni a csapatért. Aztán az utolsó négy percet nem is láttam, mert levittek minket a díjátadóra. A médiaközpontban ért a lengyelek egyenlítő gólja, a 15-20 másodperces problémánál – hogy mennyi van még hátra a meccsből – már a biztonsági őrök között sétálgattam idegesen a folyosón, a győztes gólunkat nem is láttam, utólag néztem meg felvételről. De visszatérve, a Közgépnél ilyesmi nem fordul elő velem, itt minden helyzetre van egy protokoll, régóta működik egy komoly rendszer, felkészült kollégákkal, vagyis más közeg, más szituációkkal. Nagyon különbözik a kettő, nagyon különböző sikerélményt adnak.

Különbözőképpen is kezeli őket?

Egyiknél sincs időm arra, hogy öt órán keresztül ücsörögjek egy elnökségin. A hokit is úgy irányítom, racionálisan, mint egy gyárat: korlátozva van, mettől meddig érek rá, van egy időkeretem és ehhez igazítja magát mindenki. Az első hónapokban jellemző ötórás ki-, be- és elbeszélő elnökségiket másfél órára redukáltuk. Ritka, amikor két órára elnyújtjuk.

Szerintem a sport egy sok szempontból nagyon tiszta ügy: van benne tudás, taktika, fair play, és persze sok érzelem. Az a liga, ahol a Közgép vezetőjeként játszik, milyen ehhez képest?

Az építőiparban ugyanekkora szükség van ezekre, vagyis hogy a munkában a sporthoz hasonlóan korrektek legyünk a munkatársainkkal és a partnereinkkel.

2011 óta a jégkorong is kiemelt sportágként élvezi a TAO-pénzek jelentette támogatást. Sok visszaélési lehetőségről hallani, maguk tudják, mire megy el a pénz?

Kizárólag a jégkorongszövetségről beszélek most: itt ilyen elő sem fordulhat. És a magam részéről el sem tudom képzelni azt a szituációt, amikor valaki azt mondja, adok 10 egységet a sportba, de a felét visszakérem. Nézze, a Közgép egy elég komoly cég, odatette a nevét a vízilabdához, a kosárlabdához, mostanában a kézilabdához is. Én úgy gondolom, hogy ezeken a helyeken mi tűzzel-vassal irtottuk volna, ha ilyennel találkozunk. A szövetségen belül számomra ez elképzelhetetlen, olyan, mintha valaki bűncselekményt követne el. De nem is ez a legjobb kifejezés, hanem hogy erkölcsileg ez számomra elfogadhatatlan, amellett, hogy bűncselekmény is.

Azt, hogy a pályázati feltételeknek megfelelő egyesületek mire költik a TAO-pénzeket, 2011-ig visszamenően, forintra pontosan nyilván nem tudom minden egyes egyesület esetében ellenőrizni és megmondani. Azt azonban igen, hogy


az ellenőrzéseket három éve mi végezzük, vagyis egy olyan komoly ellenőrzőcsapatot állítottunk föl, amelyben tényleg szakmabeliek dolgoznak és nem sportemberek.

És ahol volt gond, ott komolyan szankcionáltunk, a visszafizetéseket, a következő évből való kizárásokat nagyon szigorúan vettük, vagyis szerintem ebből a szempontból mi teljesen nyugodtak lehetünk.

Van terve a TAO utáni időszakra?

Amikor odaérünk a folyóhoz és leverjük a hidat – ebben elég jók vagyunk –, akkor átmegyünk majd rajta.



A Közgépnél van sportági preferencia?

Mindenkinek más a kedvence, én a jégkorongot preferálom, a tulajdonosi kör pedig a kosár-, vízi- és kézilabdát. Egy cégben mindig a tulajdonosi kör a meghatározó, a menedzsment meg valahol a sor végén van, tehát az érdekérvényesítő képességemet próbálom ebben az ügyben a legjobban kihasználni.

És jól megy?

Ezt ítélje meg maga. Azt biztosan lehet látni, hogy a Közgép mindig is elkötelezett híve volt a sportnak.

És ha megpróbálnánk szétszálazni az elmúlt öt év sikereit és kudarcait?

Az első számú siker, ha időrendben megyünk, az az volt, hogy Kolbenheyer Zsuzsát bejuttattuk a Nemzetközi Jégkorong Szövetség elnökségébe. Siker szerintem, hogy egy ilyen kis országból ki tudtuk lobbizni, hogy a nagyfiúk közé tőlünk válasszanak be valakit. Úgy gondolom, hogy az alapokat ezzel a sportdiplomáciai sikerrel is leraktuk, aztán jöttek az utánpótlás-válogatottak sikerei: a juniorok feljutottak a divízió I/B-be, az ifik pedig a divízió I/A-ba – ez utóbbi azt jelenti, hogy az ifik ott voltak ebben az évben, ahol a felnőtt férfiválogatott jövőre lesz. Ugyanis ifi- és junior szinten a legfelsőbb osztály 10 csapatból áll, azaz a világ élvonalából estek ki idén az ifik a kazahokkal ki-ki meccset játszva.

A juniorok sajnos idén nem tudták megismételni ezt a teljesítményt.


Na, az a kiesés fáj.

Pedig erre a válogatottra – Erdély Csanáddal a soraiban – a szakma azt mondta, hogy ez aztán a főesélyes. Ezért tartom ezt kudarcnak. Ettől a csapattól vártuk azt, hogy eljut egy olyan szintre, ami megalapozza egy következő válogatott hátterét. Most visszaestek egy osztállyal, lejjebb kell menni, lehet, hogy meg fogják nyerni jövőre, amihez gratulálni fogunk, de annak az értéke más lesz, mintha itt bent maradtak volna és jövőre ebből a csoportból a feljutásért tudtak volna játszani.

És ugyan mindig a férfi hokiról beszélünk, de nem szabad megfeledkezni a lányokról. Az, hogy a 18 éves, ifjúsági A csoportnak a világbajnokságát mi rendezhettük, az annak volt köszönhető, hogy ezek a lányok bejutottak oda. Itt voltak a kanadaiak, az amerikaiak, a svédek, az oroszok, vagyis a legmagasabb szinten játszottak a lányok. És amikor a Kanadai Jégkorong Szövetség korábbi elnöke, a most lemondott Bob Nicholson bejött a csarnokba és körbenézett, hogy a 18 éves lányok meccsén telt ház van Magyarországon, láttam rajta, hogy olyan meglepetésben van része, hogy majd’ leesett az álla, és megkérdezte, hogy ezt hogyan csináltuk. Tehát ezt is a sikerekhez sorolnám a férfi hoki mellett. A juniorok szereplése mellett más olyan nagy kudarcot nem írnék a számlámra, persze, biztos van, akinek még eszébe jutna más is, nekem nem jut eszembe.

Mi kell ahhoz, hogy a felnőttválogatott állandó A csoportos szereplő legyen?

Nem szívesen dobálóznék számokkal, hogy Finnországban, Svédországban vagy Fehéroroszországban – Kanadát, Amerikát és Oroszországot nem is említeném – milyen mennyiségű jégcsarnok van, milyen mennyiségű játékos felnőttben és utánpótlásban, és mennyi edző. És akkor a sor végén valahol, egyszer csak megjelenik Magyarország, a saját lehetőségeivel. Ha bent akarunk maradni – és nyilván ez az első számú cél –, az egy nagyon nehéz és hosszú folyamat. Én már azt egy nagy sikernek tartanám, ha azt hoznánk, amit az osztrákok, a szlovének és a kazahok:


egyik évben kiesnek az A csoportból, a másikban pedig visszajönnek.

Tudniillik, ha például Ausztriával hasonlítjuk össze magunkat, már akkor is óriási a különbség, és nem a mi javunkra. Ők sem tudnak stabilan megkapaszkodni, régóta pendliznek az első és a másodosztály között. De ha ezt, és mellette még azt is el tudnánk érni, hogy az ifi- és a juniorcsapat is ezt a szintet hozza, az már egy nagyon komoly siker volna. Ehhez viszont nagyon sok minden kellene, például a kiemelt csapatunknak, a Fehérvárnak egy komoly jégcsarnok, Budapesten egy komoly jégkorongbázis, ami akár a Tüskecsarnok is lehetne, a sportági követelményeknek megfelelő kisebb öltözői átalakításokkal.



Az nem számít, hogy a Tüskecsarnokot a hírek szerint a kézisek is szeretnék?

Több lehetőség is van. Az azonban biztos, hogy a magyar jégkorongsportnak Budapestre szüksége van.


A gyökerek, a legnagyobb bázis a fővárosban van, és elég nagy probléma, hogy Budapestnek nincs olyan jégkorongcsapata, amelyik mondjuk a Fehérvár szintjét el tudná érni.

A Fehérvár AV 19 teljesen csúcsra járatott, profi módon menedzselt egyesület, aminek szerintem egyetlen komoly szükséglete van még: egy 4000-4500-as jégcsarnok, ami csak a jégkorongsportot szolgálja. Azzal szerintem meg lehetne adni a bázisát a hazai jégkorongnak. De amiről az előbb beszéltem, az első és másodosztály közötti állandó ingázásról, hogy ezt valamilyen úton-módon elérjük, ahhoz mindenféleképpen meg kell teremteni Budapesten a bázist. És én nem vagyok szakember, de mégiscsak elég sok időt töltöttem el a jégpályák mellett a fiammal, szóval azt látom, hogy a szakemberképzés is egy elég problémás terület. Megfelelő pedagógiai és szakmai tudással rendelkező edzőből ma kevés van Magyarországon.

Csak az én figyelmemet kerülte el vagy van még egy olyan erős szakmai bázis az országban, mint a Kercsó Árpád edzőt is a soraiban tudó székesfehérvári akadémia?

Elég erős bázis szerintem Miskolc, azzal, hogy most megnyerték a bajnokságot, elég komoly pénzeket tettek bele, hogy megépült egy olyan második számú pálya, ami nem négy oldalról, de felülről fedett és novembertől áprilisig tökéletesen ki tudja szolgálni az igényeket. Debrecenben egy olyan komplexumban rendeztük most az ifi-vb-t, ahol minden adott volt ehhez, vagyis ma már semmire sem mondunk nemet azzal, hogy a létesítményeink miatt nem tudjuk megcsinálni. De az elhatározás mellett szerintem ennek a sikernek a kihasználása is fontos lenne, ne hagyjuk veszni, hanem éljünk vele, hogy a jövőnek adjon valami alapot.

Dunaújváros sokáig meghatározó városa volt a sportágnak, ez mára úgy tűnik, elesett. Lehet-e ezen még segíteni?

Az, hogy Dunaújváros elveszik-e vagy sem, reményeim szerint még nem egy lezárt történet. Ott egy szponzor kilépett, és hogy a város vagy a Vasmű melléáll-e, az egy másik kérdés. Én ma még nem merném kijelenteni, hogy Dunaújváros elveszett, és nem is szabad, hogy elvesszen. A tradíciók miatt sem:


ha egy város hozzászokott egy sportághoz, akkor ne szoktassuk már le róla.

Lehet-e még egy EBEL-csapatunk? Vagy inkább a MOL Ligát kell erősíteni? És szóba jöhet-e a KHL a Fehérvár esetében?

Még egy EBEL-csapatra szükség lenne. A KHL-ről évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy lehetne cél, most azonban úgy látom, olyan mértékű anyagi hátteret kíván, amit itthon nem tudunk megteremteni. Nézze csak meg, a Slovan Bratislava is visszalép, pedig mögötte ott áll a legnagyobb szlovák építőipari cég tulajdonosa, aki valamikor a nemzetközi szövetség elnökségének is tagja volt. Szóval nagyon komoly tőke van a csapat mögött és telt házakkal játszik. Pozsonyba egy meccsre csak sorsolással lehet bejutni, mert minden jegy el van adva és minden meccsre kisorsolnak ezer jegyet. Egy hasonló nagyságú, 15 millió eurós költségvetés ma Magyarországon elképzelhetetlen. Zágráb is visszajön egyébként az EBEL-be, ők 10 millió eurós költségvetésből mentek.


Tehát a KHL egy akkora ugrást jelentene, amit ma Magyarországon nem engedhetünk meg magunknak.

Az EBEL más, az, hogy legyen ott még egy csapatunk, feltétlen cél lehet. Hogy ez a Miskolc, egy provizórikus budapesti csapat, netán mindkettő, az egy másik kérdés.

Ami pedig a MOL Ligát illeti: szerintem még sosem volt ilyen színvonalas, mint idén, dacára a szlovák malőrnek. Úgyhogy én azt gondolom, hogy az előrelépés egyik záloga az lehetne, hogy a hazai liga alapját jelenti annak, hogy legalább két csapatunk „kifele játszik” a világban.


Németh Miklós, vezérigazgató, Közgép, interjú


Volna értelme célként kitűzni, hogy a jövőben bármikor A csoportos vébét rendezzünk?

Nézze, amikor ezt a kérdést fölteszik, mindig azt mondom, abbahagyom a beszélgetést. (nevet)

Ne már.

Két hónapja voltam a jégkorongszövetség elnöke, amikor szokás szerint meccsekre jártam és közben meg-megkérdeztek mindenféléről. Aztán egy újságíró ugyanezt a kérdést tette fel, hangsúlyozom, két hónappal a megválasztásom után. Mondtam neki, ha még egyszer megkérdezed, többet nem találkozunk.


Van például egy fontos szabály: a jelentkezéshez öt éve állandó A csoportos tagság kell.

De még akkor is egy nehéz történet, hiszen a 2017-es vb-t a franciák és a németek rendezik közösen, de mi van, ha Németország most kiesik és valamilyen csoda folytán nem jut vissza? De azt is igazságtalannak tartanám, ha jövőre úgy alakulna, hogy mindketten A csoportos szereplők, és egyszer csak kiderülne, hogy ők nem eshetnek ki… Nehéz ügy ez az A csoportos rendezés. A jégkorong-vb helyszínei között Csehország, Oroszország, Svédország, Finnország és Németország forog, és amikor az olimpia éve van, akkor esetleg egy fehérorosz vagy egy lett helyszín becsúszhat.

Vagy itt volt a svéd szövetség elnöke a dunaújvárosi junior vb-n, mondtam neki, nézd meg, ha Bécs és Budapest közösen rendezne egy ilyen világbajnokságot, szerintem csoda nagy siker lenne. Igen, mondta ő, de ehhez jó lenne, ha már négy éve bent lennétek az A osztályban.

Mit szeret ebben az egészben?

Például azt, amikor egy 2010-es kongresszuson szembejön velem fiatalkorom egyik ikonja: Vlagyiszlav Tretyak. Mi ezen nőttünk föl: Mihajlov-Petrov-Harlamov. De azt is szeretem, hogy most, amikor majd elmegyek a nemzetközi szövetség kongresszusára, először nem kell szavaznom arról, hol legyen a divízió I/A világbajnokság.


Elég nagy élmény lesz, amikor a jövő évi oroszországi vb-csapatokat besorolják, és 16-os számmal ott lesz, hogy Hungary.

Ezt szeretem. De fene tudja: az előbb arra jutottunk, hogy a lengyelek elleni meccs végét meg sem tudtam nézni, mert annyira ideges voltam. És akkor rájöttem, ez olyan kikapcsolódást jelent nekem, ami kimozdít a napi feladatokból. Nézhetjük az építőipart vagy a vegyipart, ahol szintén dolgoztam, vagy az élelmiszeripart: az elmúlt 30 évben vezető állásban voltam valamilyen nagyobb cégnél, vagyis az ember egy idő után tudja, hogy mi után mi következik. Persze, vannak váratlan események, de még azokat is lehet nagyjából előre tudni. Ez a krakkói siker viszont olyan fajta feltöltődést adott, amitől egészen másképp élem meg azóta a mindennapokat. De összességében ez az elmúlt öt év olyan élményeket és sikereket hozott, ami eltér mindentől, amit a mindennapokban megélek. Ezért jó ezt csinálni.

Van kedvenc játékosa, vagy játékoskaraktere?

Miután a fiam kapus volt, én mindig a kapusokat szoktam figyelni, nem véletlenül mondtam az előbb Tretyakot, nekem a kapusok a nünükéim. Az lehet kanadai vagy MOL-ligás, minden meccs előtt azzal kezdem, ki véd ma.

És ha lát egy olyan spílert, aki gyönyörű cselekre képes, de nem minden esetben hatékony, azt tudja élvezni, vagy dübörög magában az elnöki énje?

Soha. Az első alkalommal, amikor a megválasztásom után elmondtam a szűzbeszédem, hangsúlyoztam, hogy nem értek a sportághoz, nem is akarom és nem is fogom soha megtanulni, mindig is szurkoló maradok. És semmiféle véleményt nem nyilvánítok olyan dolgokról, amihez nem értek. Szurkoló vagyok, mégpedig a rosszabb fajta: nem tudok ülni a helyemen, mászkálok föl-alá.

Azt mondja, nem szól bele a szakmába, ennek nem mond ellent, ahogy Rich Chernomaz szövetségi kapitányt megmentette? Ami utólag tök jó döntés amúgy.

Az menedzserdolog volt. Itt, a Közgépnél is számtalanszor előfordul ilyesmi. Ott álltunk másfél hónappal a világbajnokság előtt, többen kikezdték a kapitányt, és akkor megkérdeztem az urakat, hogy ki fogja behozni Chernomaz úr felmentési pénzét. Ez menedzsmentdöntés. Két oldalról is,


egyrészt az ügy esetleges anyagi vonzatai miatt, másrészt pedig másfél hónappal a világbajnokság előtt úgy gondoltam, nincs erre szükség és inkább elviszem a balhét, ha nem sikerül.

E kettő között választhattam, de ez napi rutin, ez tipikusan előfordul a cégnél, hogy úgy döntünk, most aszfaltozunk vagy sem, lesz mínusz öt fok vagy sem. Ez is napi döntési helyzet és nem szakmai kérdés volt, legfeljebb tényleg csak annyiból, hogy másfél hónappal a világbajnokság előtt én nem tartottam logikusnak a váltást.

Amúgy meg nem járok be az öltözőbe. Meccsek előtt, amikor indulnak ki a pályára, ott állok én is, mert nem tudnék fent ücsörögni a tribünön… Egyébként pedig a meccsek után meg szoktam köszönni a szereplést, illetve most, Krakkóban, a legvégén bementem gratulálni és kezet fogni. Na jó, egyetlen eset volt, amikor itthon Korea 0-3-ról megvert minket. Akkor azt mondtam, most bemegyek az öltözőbe! Szóltam pár szót, elmondtam, hogy az embereim a gyárban milyen órabérrel dolgoznak és hogy rakták össze, hogy most itt legyenek, és nektek szurkoljanak. Másnap megvertük a kazahokat, és amikor a játékosok jöttek be az öltözőbe, Horváth András odaszólt:


főnök, minden rendben van a gyárban?

De az öt év alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor úgy éreztem, hogy szólni kell.

Cégvezetőként is ez a filozófiám: nem kérek számon semmit 10 percenként a kollégáimon, nem járkálok folyton a gazdasági igazgatóhoz, hogy azonnal mondja meg, mennyi pénz van a számlánkon, és nem érdeklődöm állandóan arról sem, rendben van-e az aszfalton a kopóréteg. Megbízom az embereimben, hiszen én raktam össze a stábom, döntöttem el, kikkel dolgozom és a legjobb embereket választottam.

Nagyjából 2010-re tehető annak a folyamatnak a kezdete, amikor a sportági szövetségek élére az aktuálpolitikához köthető új vezetők kerülnek...

Én semmilyen szempontból sem vagyok köthető a politikához. Én a gazdasági életből jöttem, a fiam jégkorongozó volt, nyolc éven keresztül mínusz 10 fokban a gyerekek korcsolyáját kötöttem a Kisstadionban, Lévára jártam edzőtáborba 30 kis sráccal. Nem érzem, hogy a politikának bármi köze volna a jégkorongszövetséghez.


Németh Miklós, vezérigazgató, Közgép, interjú


Akkor arról, hogy a jégkorongot nem számítva sok sportágban látható ez a tendencia, mit gondol?

Nézhetjük az elmúlt 150 évet, vagy az 1800-as évek végétől, az első sportegyesületek megalakulástól az első világháború idejét, a Horthy-korszakot, Rákosit és az ötvenes éveket:


a sport mindig is tisztában volt azzal, hogy fontos, hogy megfelelő befolyással rendelkező ember legyen az élén.

Egyébként úgy gondolom, egy elnöknek az a feladata, hogy a sportág első embereként biztosítsa a megfelelő anyagi és szakmai hátteret, és nemzetközi színtéren képviselje a sportágat. Én azt hiszem, mindkettőt megfelelően elláttam. Felteszem, más sportágak is hasonlóan gondolkodnak, vagyis mindenkinek az a célja, hogy olyan befolyással rendelkező ember legyen a szövetség élén, aki megfelelő módon tudja a sportág érdekeit érvényesíteni.

Szinte bármilyen sportsikernél elsőként a miniszterelnök gratulál. A feljutás után olvastam Cser-Palkovics András, Soltész Miklós, Wintermantel Zsolt és Simicskó István kedves szavait. Orbán Viktor gratulált?


Igen, a miniszterelnök úr gratulált, egyenesen a szövetségi kapitány úrnak küldte el a csapatnak szóló gratuláló levelét, ami a szövetségben elérhető. Én pedig a hivatalos protokoll szerint Simicskó István sportért felelős államtitkár úrtól kaptam egy, a szövetségnek, illetve nekem szóló elismerést. Gratulációt, ha úgy tetszik.

Ha ránézek a sporttérképre, amit a „gecigate” óta nyilván más hangsúlyokkal olvasok, akkor azt látom, hogy a magyar sport jelenlegi koronaékszerei, a jégkorong-válogatott és a veszprémi kézilabda inkább a Közgép oldalán maradtak. Elképzelhető-e, hogy a politikai konfliktust bármelyik sportág megsínyli?

Nem tartom elképzelhetőnek.

Akkor ez most egy pillanatnyi fikció: ha úgy érzi, jön egy másmilyen politikai szándék, akkor a sportág továbblépése érdekében félreáll?

Nekem még senki sem jelezte, hogy bármiféle változást eszközölnöm kellene a jövőmön, és minden szögből nyugodtan nézek tükörbe. Nagyjából két hét telt el a siker óta, volt egy elnökségi ülésünk, ahol mindenki gratulált mindenkinek és ahol nem éreztem bizonytalanságot a személyemmel kapcsolatban. Vagy ha volt ilyen, nem vettem észre. Lehet, hogy nem vagyok fogékony az ilyesmire.