A hiány filmjei vezettek a Saul fiáig

Forrás: MaNDA

-

Nemes Jeles László világsikert elért filmje nem az első magyar film, amely eredeti és érvényes módon ábrázolja a holokausztot. Áttekintjük a gyerekhősökről, bűntudattól gyötört túlélőkről és a személyes emlékekről mesélő magyar holokausztfilmek legjavát, a méltatlanul elfeledett filmektől Fábri Zoltánig és Szabó Istvánig.


A Saul fia korántsem előzmény nélküli a magyar filmben. A II. világháború óta eltelt hetven évben rendezők nemzedékei dolgoztak azon, hogy érvényesen tudjanak beszélni a holokausztról, vagyis ne csináljanak látványosságot az eseményekből, de ne is hazudják el, ami megtörtént.

Számos magyar film van, amely a vészkorszak traumáiról szól, miközben nem ábrázolja konkrétan a haláltáborokat – ez nemcsak a sokat emlegetett erkölcsi okokkal magyarázható, hanem a cenzúra korlátozásaival is. Ezeket a filmeket azonban ugyanúgy érdemes holokausztfilmként kezelnünk, mint a Saul fiát, mivel hasonló tapasztalatról, az egyéni szabadságba vetett hit lerombolásáról, az ép ésszel szinte felfoghatatlan pusztításról szólnak.


Röhrig Géza a Saul fiában


Nemes Jeles László filmjének világsikere jó alkalmat ad rá, hogy áttekintsük, milyen stratégiákkal beszéltek korábban a magyar filmesek a holokausztról. Teljességre nem törekedtünk, mivel szerencsére az eltelt évtizedek alatt sok olyan film készült, amely közvetve vagy közvetlenül az üldöztetés és a lágerek okozta sokkról szól.


Hiányukkal vannak jelen

Elsőként a náci és nyilas uralom alóli felszabadulás 10. évfordulójára készített Budapesti tavaszban (1955) esett szó konkrétan a zsidók meggyilkolásáról. Pártállami érdekeket szolgáló filmtől szokatlan őszinteséggel és merészséggel jelenik meg, hogyan vezényelték ki az embereket a pesti gettóból, majd lőtték őket a Dunába.


Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa a Budapesti tavaszban


Máriássy Félix rendezése azért válhatott remekművé, mert több alkotó, köztük az eredeti regényt jegyző Karinthy Ferenc, vagy a főszerepet alakító Gábor Miklós a saját vészkorszakbeli üldöztetésük tapasztalatait is beleépítették a történetbe. Persze, gyermeteg fordulat, ahogy az addig minden áron túlélni próbáló főhős harcias antifasiszta ellenállóvá válik szerelme halála után, de a Budapesti tavasz ennek ellenére hatásos film, hatvan év távlatából is.

Jellemző, hogy éppen azt nem látjuk, ahogy az elhurcolt embereket kivégzik – a pattanásig feszült jelenet végén a Duna vizén lebegő ruhák és a parton hagyott cipők látványa sokkal megrázóbb, mintha végignéztük volna a tömeggyilkosságot. Így született meg a pesti vészkorszak legmaradandóbb képe.



Más filmekre is jellemző, hogy nem a koncentrációs táborok működését vagy a csendőrök és nyilasok kegyetlenkedéseit mutatják be, hanem a hiányt teszik témává: a jelenben játszódó történetekben utalnak rá, kik hiányoznak a szereplők környezetéből, és az alkotók azt mutatják meg, hogyan változtatta meg a túlélők sorsát a világháború.

Az emlékezés jelenetei néha erősen kilógnak a történetből: mintha a stílustörés is arra utalna, milyen végérvényesen osztotta ketté mindenki életét a vészkorszak. Mielőtt Jancsó Miklós Európa-szerte ünnepelt rendezővé vált volna, leforgatta az Oldás és kötés (1963) című filmjét, amely a későbbi pályát tekintve is az egyik legjobbja.


Az Oldás és kötés plakátja


A film egyik jelenetében a főhős (Latinovits Zoltán) és barátnője (Domján Edit) egy házibulin megnéznek egy felvételt saját magukról, amin piknikeznek. A felvételen a kezdeti vidám bolondozás után a lány szinte önkívületben előad egy rituális táncot, miközben a Jom Kippur kezdetét jelző ima, a Kol Nidré hangzik fel.


Az emlékezés közegét megteremtő film-a-filmben ötlet, illetve a jelenet furcsa szabálytalansága (mi magyarázza az imát, ha a történetben valódinak számító felvételt látunk?) a magyar film egyik legkülönlegesebb zsidó témájú képsorává avatja a részletet (alább a teljes film megtekinthető, 47.15-től kezdődik a jelenet).



Gyerek vagy, nem értheted

Külön kategóriát képeznek azok a filmek, amelyeknek gyerek főhőse van. Ezzel a stratégiával egyrészt könnyen megteremthető a kiszolgáltatottság és a gyengeség érzése, ami az áldozatok osztályrésze volt, az alkotók pedig felhívják a figyelmet, hogy a holokauszt olyan tapasztalat, amilyet korábban nem látott Európa: bizonyos értelemben gyermekként csodálkozott rá mindenki a nácik és szövetségeseik rémtetteire.

A Jób lázadásában (1983) egy falusi zsidó házaspár fogad örökbe egy gój kisfiút, aki a kezdeti idegenkedés után megszereti nevelőszüleit, és nem érti, hova kell indulniuk, miért hagyják őt el a történet végén. A film nagy erénye, hogy bemutatja a vidéki zsidóság mindennapjait, életmódját, ezzel a magyar film igazi tartozását rója le – ahogy annak idején is főként a nagyvárosi, budapesti zsidóság deportálása kapott nagyobb nyilvánosságot, a vidéki zsidókat pedig jóformán észrevétlenül küldték a halálba, úgy később is jóval kevesebb műalkotás dolgozta fel az ő sorsukat.


Jób lázadása

Zenthe Ferenc és Temessy Hédi a Jób lázadásában


Gyerekhőst mozgat Szántó Erika is az 1986-os Elysiumban – a film címe a deportált gyerekeknek kialakított, szünidei tábornak hazudott lágerre utal –, és ez a perspektíva még ma is népszerű: Szász János A nagy füzete (2013) hasonló megközelítést érvényesít.

Ugyanakkor egyik említett filmnek sincs akkora művészi ereje, mint Jeles András (Nemes Jeles László apja) Senkiföldje című, 1993-as munkájának. Az Anna Frank-szerű történetben egy kamaszlány írja a naplóját, beszámol a lelkében dúló érzelmi viharokról és különösen viselkedő szüleiről is. Ahogy telnek a hónapok, Éva egyre több és több ismerősét, rokonát viszik el, ki tudja, hová. Jeles nem jut el odáig, hogy Éva elhurcolását is megmutassa: mikor itt az elkerülhetetlen pillanat, archív felvételekre vált, mert csak a dokumentumokat érzi elég hitelesnek és tisztességesnek ahhoz, hogy a holokausztról beszéljen.


Minarik Sonnenschein Senkiföldje

A Senkiföldje képe egy könyvborítón


Éváék cselédjének beszédhibája, fülsértő dadogása is azt jelzi, hogy bizonyos eseményekről nem lehet a megszokott sémáink szerint, a magabiztosan uralt nyelvünkön beszélni – ehhez a megoldáshoz Jeles később színielőadásaiban, például a 2012-es Auschwitz működikben is visszatért.


A vaskorlát, amit utoljára láttam Budapestből

Ha a haláltáborokat nem is mutathatták meg, az onnan hazatért, vagy a gettót, munkaszolgálatot túlélő emberek történeteit elmesélhették a filmesek. Jó néhány film van, amelyben nem elsődleges problémaként, csak mellékmotívumként van jelen a zsidó sors és a túlélők bűntudata, ugyanakkor ezek a belső konfliktusok alapvetően határozzák meg a főhősök jellemét, tetteit.

Gárdos Péter első rendezésében, a két artista mentor-tanítvány kapcsolatáról szóló Uramistenben (1984) csak a játékidő vége felé, mintegy magától értetődően hangzik el, hogy Lipi bácsi (Feleki Kamill) holokauszttúlélő, mikor Eperjes Károly karaktere – aki ekkor már nemcsak az öreg leghíresebb cirkuszi számának titkát akarja megismerni, hanem valóban megszereti az idős artistát – széder esti vacsorát rögtönöz.

Gárdos legutóbbi munkájában, a Hajnali lázban (2015) is holokauszttúlélőkről, ezúttal saját szüleiről mesél: a svédországi szanatóriumban ápolt, egymásba szerető hősök ugyanúgy tiszta lappal indulnak, a semmiből kénytelenek újraépíteni identitásukat, mint az Uramisten Lipi bácsija.


hajnali láz

Középen Schruff Milán és Piti Emőke a Hajnali lázban


A holokauszttúlélők személyes történeteinek, emlékeinek bemutatása gyakran az Oldás és kötés említett jelenetéhez hasonló, kitüntetett szerephez jut a filmekben, formailag is önálló egységet képezve. Fel kell idéznünk kettőt a magyar filmtörténet legnagyszerűbb monológjai közül. Az egyik Szabó István Szerelmesfilmjében (1970) található: Klári (Békés Rita) idézi fel, hogyan menekült meg, mikor egy lélegzetvétellel előbb ugrott a Dunába, mint hogy belelőtték volna.


Szerelmesfilm

Békés Rita a Szerelmesfilmben


A személyes élmény attól igazán megrázó, hogy Klári kedélyesen, összeszedetten adja elő – a halálra szántak traumája mintha elvágta volna a folytonosságot mostani és előző élete között.


Aztán felállítottak egyesével a Duna-partra, a part szélére, háttal a Dunának. (...) Szemben velem a sétány vaskorlátja. Fehéres köd volt, és ez a vaskorlát olyan élesen rajzolódott ki előttem, hogy máig pontosan emlékszem rá. Ez a vaskorlát volt, amit utoljára láttam Budapestből. Ez volt az utolsó kép, és máig pontosan emlékszem rá. Egész pontosan megmaradt ez a vaskorlát. Hihetetlen!

A hat évvel később készült Szépek és bolondokban, Szász Péter méltatlanul keveset emlegetett rendezésében a Kállai Ferenc által játszott futballbíró (civilben pék) mesél el egy történetet elhurcolt zsidó ismerőseiről. Közben fokozatosan este lesz, ahogy Kállai lassú beszédű, joviális figurája a vészkorszak éjsötét tombolásáról beszél.


Szépek és bolondok

Bodrogi Gyula és Kállai Ferenc a Szépek és bolondokban


A Szépek és bolondok futballbírója bizonyos tekintetben ugyanúgy holokauszttúlélő, mint mindenki más, aki átélte a vészkorszakot, származástól függetlenül.

A kívülálló túlélők filmjei közül valószínűleg az Utószezon a legemlékezetesebb, amelyben egy Kerekes nevű idős úr (Páger Antal megrendítő alakításában) omlik össze fokozatosan saját lelkiismerete súlya alatt. Bűne, hogy ’44-ben elárulta katonatiszt ismerősének, hogy a gyógyszertárnak, ahol ő is dolgozik, zsidó tulajdonosai vannak. A fel-feltörő emlékek és rémálmok évtizedekkel később, az Eichmann-per idején teszik tönkre Kerekest – Fábri Zoltán már 1967-ben lidérces képsorban mutatta meg az elgázosítást, egymáshoz préselődő, meztelen testekkel, elfúló sikolyokkal.



Inkább megtorpannánk a láger kapujában

Ahogy az eddigiekből is látszik, alig vannak a magyar filmtörténetben a koncentrációs táborokat közvetlenül – tehát nem rémálom vagy be-bevillanó emlékkép révén – ábrázoló filmek. Legfeljebb a munkaszolgálatot ábrázolják a filmesek, mint a Két félidő a pokolban (1961) történetében egy rabok és náci tisztek között játszott, valójában a méltóság megőrzéséről szóló focimeccsel, vagy A napfény íze (1999) vonatkozó epizódjában, amelyben az olimpiai bajnok kardvívót ölik meg, szintén azért, mert nem adja fel a méltóságát.


Két félidő a pokolban

Két félidő a pokolban - középen Garas Dezső és Sinkovits Imre


A Saul fia előtt egyetlen fontos magyar film került a lágerek kapuin belül: ez a Sorstalanság, Kertész Imre regényének 2005-ös presztízsadaptációja, amely sajnos bevált tömegfilmes sémákhoz nyúlt annak érdekében, hogy a nagyközönség számára átélhetővé tegye a történéseket.

Ennio Morricone zenéje viszont giccsesnek és otrombának hat az embertelen körülmények közé kerülő kamaszfiú, Köves Gyuri kálváriájában, ahogy Koltai Lajos és Pados Gyula esztétikus kompozíciói is idegennek, falsnak tűnnek egy olyan történetben, amelyet eredeti médiumában éppen a haláltáborok „másik valóságának” újszerű bemutatása, a foglyok lelkiállapotának döbbenetes erejű rekonstrukciója miatt ünnepeltek.


Sorstalanság

Nagy Marcell a Sorstalanságban


Ahogy Saul nekiveti a hátát a gázkamrának Nemes Jeles filmjének elején, abban a gesztusban mintha a magyar filmesek gyötrő küzdelme tükröződne: foglalkoztatja őket, adott esetben mélyen meghatározza a sorsukat a holokauszt, de a legdurvább történéseknek hátat kell fordítaniuk. Nem lehet odanézni, de talán meg lehet kerülni úgy, hogy mégis érvényesen szóljanak róla.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!