A hétköznapi lány, aki pont ettől különleges

Fotó: Getty Images / Kevin Winter

-

A jelek szerint nincs olyan akadály Adele előtt, amit az énekesnő ne győzhetne le. Évekkel azután, hogy sok millió olyan emberrel vetette meg az albumát, akik amúgy sosem vesznek lemezeket, az új száma is egymás után dönti a rekordokat. Pedig a Hello még legjobb esetben is csak egy közepes ballada. Mi lehet a titok?


November 20-án jelenik meg a legtöbbek által várt idei lemez, Adele 25 című albuma. Az énekesnő a James Bond-filmbetétdalt leszámítva keveset hallatott magáról azóta, hogy a lassan ötéves előző lemeze megdöbbentően sikeres lett, és most is arról próbálja meggyőzni a világot, hogy ő még mindig egy teljesen átlagos londoni lány, nem pedig popsztár. Nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.


Kamaszlányból díva

Pedig az énekesnő óriási utat tett meg azóta, hogy 2007 legvégén, 19 éves tehetségként feltűnt a színen: akkor a kritikák még Amy Winehouse nevét emlegették vele és a másik, Adele-lel egyszerre feltűnt soulénekesnővel, a walesi Duffyval kapcsolatban. Még egy szokásos, Blur-Oasis mintájú rivalizálásba is megpróbálták belehajszolni őket, melyben kezdetben Duffy állt nyerésre, ám az ő második lemeze megbukott, Adele viszont a sajátjával nemcsak őt, de mindenki mást is állva hagyott a mezőnyben.



A 19 éves Adele-ben viszont még kevesen látták meg a későbbi világhódító popsztárt: hiába volt kivételes hangja, ez önmagában még nem elég, ő is egy volt a sok reményteljes énekesnő közül, akárcsak Kate Nash, Laura Marling és a már említett Duffy. Ha megnézzük az akkori felvételeket róla, egy bizonytalan, folyton zavarban lévő angol kamaszlányt láthatunk, a mostanihoz képest nyilvánvaló súlytöbblettel. Pedig az első lemeze, a19 sem volt épp sikertelen, de akkor még az a bizonyos plusz hiányzott belőle, amely a 2011 elején megjelent második lemezre lett meg.

Az igazi fordulatot 2011 februárjában a BRIT Awards díjkiosztós fellépése jelentette: a zongorán kísért, puritán, sötét ruhában színpadra lépő, elegáns Adele mintha tíz évet érett volna a valóságban eltelt három év helyett, egy valódi díva benyomását keltette. Nyilván az sem ártott, hogy az akkor elénekelt Someone Like You az addigi legerősebb dala volt, amely az egész lavinát elindította. A szakítás által inspirált balladát tényleg olyan szuggesztívan énekelte, hogy ott, azokban a percekben Adele nemcsak a csatát nyerte meg, hanem az egész háborút.

A Someone Like You ennek az egy fellépésnek hatására 46 helyet ugrott a brit slágerlistán, letaszítva az első helyről Lady Gagát és a Born This Wayt, amelyről pedig azt gondolták előzőleg, hogy majd uralni fogja 2011-et – hát végül a Someone Like You-ról és a 21 című lemezről szólt az az év a popzenében. Sőt, a következő is: mindkét évben a 21 lett a legnagyobb példányszámban elkelt nagylemez, és nemcsak a briteknél ám, hanem az egész világon. Elképesztő rekordokat döntött, és Adele tényleg egy személyben rántotta ki a szarból a lemezipart, miután 30 milliónál is többet adtak el belőle, mindezt egy olyan korban, amikor pedig már nem nagyon vesznek az emberek lemezeket.



Ráadásul mindezt úgy, hogy maga Adele olyan nagyon sokat nem tett a lemez népszerűsítéséért, azon kívül persze, hogy felénekelte ezeket a dalokat. 2011 szeptemberében koncertezett utoljára, és a következő évben megjelent Skyfall betétdalt, illetve egy Grammy-díjkiosztós fellépést leszámítva teljes csöndben volt, miközben a lemezt vitte tovább a saját lendülete. Semmi úttörő reklámkampány vagy rendhagyó marketingstratégia. Még az is belefért, hogy Adele közben szüljön egyet, és gyakorlatilag évekre eltűnjön a világ szeme elől. De míg egy ilyen szünet normális esetben a popsztárok rémálma, neki éppenséggel még jót is tett.

Amikor ugyanis a múlt hónapban debütált Adele új dala, a Hello, ugyanúgy folytatódott tovább a sikersorozat, mintha el sem telt volna közben az a három év. A dal nemcsak, hogy gyakorlatilag minden létező slágerlistán az első helyen nyitott, letöltés- és YouTube-rekordokat döntött, és pillanatok alatt bebizonyította, hogy csinálhat bárki bármit, Adele vonzerejével senki sem versenyezhet. Pedig a Hello némi jóindulattal is csak egy újabb lehúzott bőr a Someone Like You-nál már bevált könnyes-zongorás balladáról. És mégis.



Mintha az internet nem is létezne

„Nem tudom, valaha is eljutok-e odáig, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, ha sok sztárral vagyok egy helyen. Mindig attól félek ilyenkor, hogy ki fognak dobni” – talán ez a legárulkodóbb mondat a Rolling Stone frissen megjelent Adele-interjújából. A 27 éves, szegény családban és munkáskörnyéken felnőtt, túlsúlyos lány, akit egyedül nevelt az anyukája – neki semmilyen számítás szerint nem lenne keresnivalója a popelitben, ehhez képest ő az, akinek a sikerei megközelíthetetlenek a többi nagy sztár számára. És mégis ő az, akinek komplexusai vannak velük szemben.

Ha röviden meg akarnánk fejteni Adele vonzerejének titkát, egyértelműen ez a lényeg: minél nagyobb távolságot tartani az úgynevezett sztároktól, és pont az ellenkezőjét csinálni annak, amit ők tesznek. Az énekesnő olyan sikeresen rejtőzködik a média elől, hogy már eseményszámba megy, ha nagy néha leül beszélgetni egy újságíróval: három év után október végén az i-D magazinban jelent meg az első interjú, és azt követte most a héten a Rolling Stone cikke. Az újság a címlapra is Adele-t rakta, aki Theo Wenner fotóján a védjegyszerű smink nélkül néz az olvasókra: ha valaki nem értené, az általában jellegzetesen sminkelt énekesnőről most megtudhatjuk, hogy ő is csak egy ember a sok közül, csak éppen úgy alakult, hogy véletlenül ő lett a generációja legsikeresebb énekesnője is. Még az sem árt az image-ének, hogy az interjúban jó sokszor szerepel a fuck ige valamelyik alakja.

Ez pedig talán a legfontosabb kulcs az Adele-jelenség megértéséhez: miközben a popvilág dugig van a tizenöt perc hírnévért gyilkolni is képes énekesnőkkel, addig ő pont az ellenkező pólust képviseli. Interjút csak akkor ad, ha már nagyon muszáj egy lemezmegjelenés miatt, a Twitteren nagyjából csak havonta nyilvánul meg, az Instagramon egészen a közelmúltig fent sem volt, és így tovább. Kidobta az ablakon a szabálykönyvet, és a saját szabályai szerint játszik, a közönsége pedig pont azt is várja el tőle, hogy ne legyen olyan, mint Taylor Swift, Beyoncé vagy a többi magamutogató sztárénekesnő. Nem mintha ez utóbbi valós veszély lenne, hiszen a többiekkel szemben Adele nem, vagy nemcsak a fiataloknak énekel, hanem trendektől és divatirányzatoktól függetlenül az egész családnak. Ez pedig nagy előny, amikor a popipar mintha teljesen elfeledkezne a harminc-negyven éven felüliekről, legalábbis az igazán nagy sztárok minél modernebbül hangzó dalokra törekszenek. Adele könnyes szemű balladáit viszont negyven éve is lejátszották volna a rádiók ugyanebben a formában.

Eamonn Forde a Guardianben egy teljes cikket szentelt annak a jelenségnek, hogy a két hét múlva megjelenő Adele-lemez felvezető kampánya mennyire régimódi, és szembemegy az összes trenddel. Ebben szóba kerül a már említett hallgatása mellett az is, hogy az egész kampány működhetett volna a nyolcvanas-kilencvenes években is, olyannyira nem bíztak semmit az internetre. A Hellóból először a brit X Factor adásában csendült fel egy részlet, majd a teljes videoklip az ITV reggeli műsorában debütált (csak ezt követően került fel a YouTube-ra), ugyanazon a napon két rádióinterjút is adott a BBC-nek, majd jött a már említett interjú az i-D print kiadásában. Mindez már csak azért sem véletlen, mert Adele abban is kivételes helyzetben van, hogy az ő lemezeladásainak jóval kisebb hányadát tették ki a letöltések, mint általában, gyakorlatilag ő mára az egyetlen, akinek még nagy számban viszik a CD-it.

A sikerének egy fontos adaléka ugyanis, hogy meg tudta szólítani azt a rendkívül széles közönségréteget, amely nem vesz lemezeket. Azokat az embereket, akik sose tennék be a lábukat egy lemezboltba, nem vacakolnának streaming szolgáltatásokkal vagy az iTunesszal, hanem akik a szupermarketban a hétvégi bevásárlás mellé csapták oda az Adele-CD-t. Őket pedig nem szabad lebecsülni: az összes, legendásan óriási példányszámban elkelt lemez ezeknek a tömegeknek köszönhette a sikerét – Michael Jackson Thrillerje, az Eagles besztofja, a Saturday Night Fever filmzenéje, vagy Adele egyik kedvence, a Fleetwood Mac Rumours című bestsellere is jó példa erre. Most pedig már a 21 című lemez is közéjük tartozik, ami azért is nagy dolog, mert a többiekkel ellentétben Adele a letöltős korban érte el a 30 millió eladott példányt. Nem is jelent meg az elmúlt tíz évben egy olyan album sem, amely ezt akár csak megközelítette volna.



Mindenkit saját magára emlékeztet

Adott tehát egy olyan énekesnő, aki egy közülünk, és aki olyan banális, mindannyiunkat érintő témákról énekel, mint a fájdalom, szakítás, búcsú, és aki ügyesen épít a saját hétköznapiságára. Éppen ezért az sem árthatott neki, hogy elkerülhetetlenül közellenség lett sokak szemében: négy éve, még a Someone Like You világslágerré válása idején már Peter Robinson, a népszerű Popjustice blog alapítója „az új unalmasok” élharcosának nevezte Adele-t, Ed Sheeran és a Mumford & Sons mellett. És még jött jó pár, ehhez hasonló oldalvágás, de ahhoz képest, mennyire ő folyt a csapból is egy időben, Adele-t a kritikusok nem nagyon szokták bántani, olyannyira más pályán versenyez.

Még azt is megengedheti magának, hogy ne nagyon turnézzon, noha a zeneipar már évek óta átállt arra, hogy a koncertezésből származik a fő bevétel, nem pedig a lemezeladásból. Ő viszont kivétel, aki még mindig nem döntötte el, fog-e turnézni az új lemez dalaival, és korábban sem fektetett nagy súlyt a koncertezésre, már csak az állandó lámpaláza miatt sem. Egyelőre csak tévés fellépésekre készül, a többi pedig eldől karácsonyig, bár ha fogadni kellene, én inkább arra tennék, hogy lesz turné. Már csak azért is, mert már most arról beszél, hogy ha a fia, Angelo iskolás lesz, nem akarja emiatt kivenni az iskolából, sem pedig magára hagyni.



Azt is meg szokás jegyezni, hogy az új albumról eddig egyedüliként meghallgatható Hello az égvilágon semmi változást nem hozott Adele zenei világában, sőt, maga a szépia tónusú videoklip is fullasztóan semmilyen, hiába egy független filmes sztárrendező, Xavier Dolan jegyzi. Adele szerint azért érezhető lesz majd némi modernebb hangzás a 25 több dalában is, a lemezhez pedig a Ray of Light jelentette a fő inspirációt – ez volt az első lemez, amit Madonna már anyaként jelentetett meg. Egyébként is csupa mai popiparossal dolgozott együtt a lemezen, sőt, az elmúlt húsz év legnagyobb slágergyárosa, a Britney Spearstől az N’Syncig millió popsztárnak szállító Max Martin is besegít a lemezen.

De ha máson egyelőre nem is, magán Adele-en azért látható némi változás: az énekesnő még vékonyabb és elegánsabb, mint eddig. Már nem cigizik és nem is iszik alkoholt, és elmúltak a nagy szívfájdalmak is, amik a nagy sikereket ihlették. Ettől még nem fog kibújni a bőréből, a Hello a példa rá, hogy Adele bármikor képes szomorú dalokat énekelni, a közönség pedig ezt is várja tőle, és nem azt, hogy beálljon a sorba a többi sztárénekesnő mellé.

Ez utóbbival ő maga is tisztában van: „Néha gondolkodom azon, hogy akkor is sikeres lennék-e, ha nem volna plus-size alkatom. Azt hiszem, az embereket saját magukra emlékeztetem. Nem azt mondom ezzel, hogy mindenki úgy néz ki, mint én, hanem hogy könnyebben lehet azonosulni velem, mert nem vagyok tökéletes. Miközben másokat perfektnek ábrázolnak, akik ettől tűnnek elérhetetlennek és érinthetetlennek.” Bármilyen furcsa is tehát, de tényleg Adele-nek van igaza: miközben ma mindenki a különlegességet hajkurássza, pont azzal lehet megheckelni a rendszert, ha valaki olyan, mint mi vagyunk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!