A hazának szüksége lenne az Önironikus Ákosra

Fotó: MTI / Rosta Tibor

-

Megjelent Ákos 18. lemeze, a Még egyszer, amelyen a számok nagy részét Hauber Zsolt szerezte. Ez a lemez egészen pontosan ilyen: Ákos 18. nagylemeze, amelyen a számok nagy részét Hauber Zsolt szerezte. Pedig lehetne más is, ha az az önirónia, amiről Ákos interjúkban beszélt, valóban megjelenne rajta.


A 18. lemez és a középkorúság szabadsága

Mármint nagyon kevés előadó van a világon, akinek a 18. lemezével sikerül meglepnie rajongóit vagy utálóit, és Ákos bizonyosan nem tartozik közéjük. Énekesi fordulatait, fogásait, szövegírói világát, az egész Ákos-figurát az is ismeri, aki amúgy szántszándékkal soha nem hallgatta meg egy számát sem. Az előző, 2012-es, 2084 című albumon visszatalált a szintikhez, és most is „szintirockot” játszik, amint ő mondja. Hauber Zsolt pedig ugye a Bonanza Banzai tagjaként tűnt fel Ákos mellett, majd tett egy hosszabb kitérőt a magyar slágerlistás popzenében, annak is egyik legsötétebb korszakában – de ez a Még egyszeren nem hallatszik.



Rendesen megcsinált számok sorakoznak a lemezen, egyik szintisebb, másik gitártépősebb, harmadik balladás, a negyedikben meg viszonylag durva torzulások vannak. Aki bonanzás emlékeket akar keresni, az meg fogja találni, de nincs benne több erőltetett nosztalgia, mint bármelyik, ugyanehhez a korszakhoz visszanyúló (akár külföldi) zenekarban. Másfelől a sulykolt modernkedést is kerüli. Legfeltűnőbb újdonsága az előző lemezhez képest, hogy annál szerencsére jóval dinamikusabb mind a megszólalást, mind a számok struktúráját tekintve. Vannak kivakarhatatlanul fülbemászó dallamok; megvannak azok a számok, amelyekre óramű pontossággal megőrül majd az Aréna december 17-én, a lemezbemutató koncerten, meg azok is, amelyekre felemelkednek az öngyújtók / okostelefonok. A rajongók veszik, mint a cukrot (néhány nap alatt platina lett, ami 4000 eladott példányt jelent), és ugye a frontvonal másik oldala is rég beállt.



Van, vagyis lenne azonban egy dolog, ami miatt lehetne más is. A Recordernek Ákos azt mondta: „A középkorúságnak kevés előnye van, de legalább már tudja az ember, mit szeret, nem kell minden tévutat kipróbálni. Ez persze be is zárhat, de talán most abban a pillanatban vagyunk, amikor szabaddá tesz.” A Petőfinek pedig hozzátette, hogy a szabadság azt is jelenti, hogy „szabad vagyok kifigurázni a saját középkorúságomat”. Valamint: „tudsz kalandozni, és szabad vagy reflektálni magadra, sokkal szabadabban, mint korábban, amikor nagyon őrizted magadban azt a képet, ami esetleg nem is volt igaz”.

Csak nem?! Ugye Ákosról bírálóiban (ellenségeiben) az a kép él, hogy ő az az ember, aki Mindent (Túl) Komolyan Vesz, és noha a való életben, interjúiban van humora és öniróniája, ez a lemezeken valóban nem volt jellemző. Szóval akkor most eljött az Önironikus Ákos kora?


Mindenki olyan – de én pont nem!

Hát nem, sajnos. A lemeznek azokban a szövegeiben, amelyek ezt az öniróniát, na jó, elégedjünk meg ennyivel: önreflexiót sejtetik, végül mindig kiderül, hogy vannak ugyan emberek, akik ilyenek-olyanok, még az is lehet, hogy mindenki – ámde a lírai én pont hogy nem ilyen-olyan! Ő pont kivétel! Ami persze nagyon jól működik dalszövegként, hiszen a hallgató azonosulhat egyrészt a kritikával, másrészt pedig a lírai énnel, így kivonhatja magát a kritika alól, ami szuper jó érzést nyújthat. De ettől ez még pont nem „szabad kalandozás”, és „önmaga kifigurázása”, hanem az „őrizgetett kép” újbóli megerősítése.



„Mindenki meghal, de nem mindenki él” – szól a lemezt nyitó Még egyszer egyik sora. Aztán a refrénben Ákos arra kéri az egyes szám második személyt, hogy „Ébressz fel még egyszer holt álmomból”. Ez a jobbik eset: itt az én nem önerőből nem tartozik a csak látszólag élő emberek közé, hanem a szerelmének köszönhetően. A következő szám, az Újrakezdhetnénk már sokkal sarkosabb. A legfontosabb sorok itt ezek: „Itt a szakadék peremén / Nem remél más / Csak te meg én”; vagyis az ént (és a közelebbről meg nem határozott te-t) kiveszi annak érvénye alól, amiről a dalban szó van, hogy pl. „Tükörbe nézünk / De önmagunkba soha / Mindig más a hibás / Mindig más ostoba”, vagy „Mindenki beszél / Mindenki oktat” stb. Persze ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy „mindenki” öncsaló, egy kívülálló pozíciót kell felvennünk. Csak éppen az önreflexió, amiről szó volt, megmutatná, hogy ez mennyire problémás; hogy lehet, hogy pont az „oktat” a leginkább, aki a „mindenki oktat” típusú ítéleteket kimondja.



A Kapuzárás elején egy viszonylag általános „férfi” szerepel, aztán sok-sok „mindenki” (pl. „mindenki reszketve várja, mit szól a másik”), de hogy ebbe az énekes is beletartozna, arról nincs szó. Sőt, inkább az ellenkezőjét sugallja a dal. Az idő a férfiakból „páfrányt” csinál, mondja a szöveg, ámde pont előtte van egy jó nagy kiabálás, és egyáltalán: az egész riffelős, buggyogó szintis szám pont a páfrányság ellentéte. A szöveg vége a kapuzárásra adott lehetséges válaszokat sorolja: „Van, aki épít, van, aki rombol / Van, aki higgad, és akad, aki tombol”. Itt meglehetősen egyértelmű, hogy ahol az egyik jó, a másik rossz, ott a jóhoz sorolja magát („épít”); ahol pedig mindkettő adekvát reakció, ott mindkettő jellemző is rá (higgadás, és kisebb mértékben, de tombolás is van a lemezen). Lehet, hogy Ákos, az ember érzi magán a kapuzárási pánik jegyeit, és ezzel önreflexíven, önironikusan foglalkozik – ám Ákos, az énekes inkább magabiztosan, jórészt kívülről, és ha nem, akkor magát magabiztosan a jó oldalra sorolva fogalmazza meg ezt. A középkorúság másik oldala lehetne a találkozás a testi nyavalyákkal, ámde a – bevallottan a Sisters of Mercy ihletésére készült, teljesen Ákos által írt – Kedvesnővérek inkább fölényeskedik, és kicsit rosszallóan, kicsit vágyakozva szól a nővérkékről: „Az egyiknek vágy ég a szemében / A másiknak játszott szemérem”.


Ahol a lírai én legközelebb kerül ahhoz, hogy bevalljon magáról valami nem annyira szép dolgot, az az Amikor szerettél: „Enyhület helyett teherré lettél / Mert mindig a magad módján szerettél / Így én is teher lettem enyhület helyett / aki másként nem, csak a maga módján szeret”. Azonban vegyük észre, hogy már a címtől kezdve a másik az, akitől a probléma indul, és a végén az „így én is” (ami ráadásul ki is lóg a strófaszerkezetből, de be kell tenni) újra egyértelműsíti ezt.



A csúcs- avagy mélypont pedig az utolsó előtti Csináld úgy. Biztos kevesen vártak Ákostól olyan sorokat, hogy „Ezt a szöveget egy algoritmussal írom / Magától jelenik meg minden szó a papíron / De ha ez igaz, akkor senki szája ne sírjon / Nem számít, mit mondok, de ezt még talán kibírom”. Nehéz is hová tenni, de valószínűleg a kritikusoknak szóló fricskáról van szó, ezt erősíti a gúnyos (és nem öngúnyoló) előadásmód. Valamint az is, hogy a dal nagy része azok ellen szól, akik mindent úgy csinálnak, „ahogy mások csinálják” (nem lehet kétséges: Ákos nem ilyen!), az oltárhoz térdepelve azért imádkoznak, hogy „ne változzanak” – holott észre kéne venniük, hogy nem végtelen az élet, és le kéne tépniük „a világ virágát”. És megjelenik valaki a háttérben: „Észre se veszed, ahogy errefelé terelnek / Szeretsz és utálsz, ezzel megfelelsz a szerepnek / Hogy aki rángat, vajon kinek is a kegyeltje / Sokan nem értik, pedig fogalmuk már lehetne”. Ez a „tudom, hogy ki mozgatja a szálakat, és te is tudhatnád, úgyhogy nem mondom meg” nagyon veszélyes játék, mert a hallgató – aki persze Ákossal azonosulva átlát a szitán – arra gondol, akire akar, és ebből ritkán sül ki bármi jó. Tessék már megmondani, ki az, mert én például nem tudom, de kíváncsi vagyok!


Miért lenne szükség egy Önironikus Ákosra?

Na de miért baj, ha 18. lemezén egyszer csak nem lett Ákosból Önironikus Ákos, hanem egyszerűen a 18., teljesen tisztességes, fülbemászó stb. Ákos-lemezt elkészítő Ákos maradt? Túl azon, hogy én személy szerint jobban szeretném (és valószínűleg az általa annyira, feltűnően gyakran szapult kritikusok nagy többsége is), leginkább a hazának lenne szüksége erre a fiktív személyre.


Ennek megmutatásához nézzük A Cég című számot. Ez a kvázi „politizáló” dal: a címszereplő Cég megold, segít, „védelmez és utánajár”, és csak egy apró szívességet kér, na meg hogy csukjuk be a szemünket. Persze itt az egyikoldaliak rögtön a másikoldaliakra gondolhatnak, megalvadt struktúrákra / fideszmaffiára. (Legfeljebb a „balosok” elgondolkodnak azon, hogy a „jobbos” Ákos vajon gondolhat-e ez utóbbira, de ebbe tényleg ne menjünk bele.) A probléma azonban az, hogy nincs olyan magyar ember, aki valamilyen, ha nem is nagybetűs („gonosz”) Cég segítségét, de legalábbis a kapcsolatait nem veszi igénybe – nem (feltétlenül) gonoszságból, hanem egyszerűen ez a létezés alapfeltétele a kapcsolatérzékeny útfüggőség társadalmában.



Jó-e ez nekünk, és ha nem, akkor tehetünk-e ellene valamit – ha egyszer minden alkalommal, ahogy muszájból használjuk, egyben hozzá is járulunk a fennmaradásához? Ha ez van, akkor milyen alapon tudunk különbséget tenni a kapcsolatok „jó” (vagy legalábbis szükséges) felhasználása, és rossz kihasználása között? Ezek társadalmunk alapvető kérdései kellene, hogy legyenek. Bizonyosan nem járul hozzá ezek megvitatásához, ha csak úgy mutogatunk a pontosan meg sem határozott másokra, hogy „ők a Cég! Mi meg nem!” Persze ez az egész olyan erős, hogy még egy feltételezett Önironikus Ákos sem tudná egyetlen dalával romba dönteni, de ha valaki, hát ő – elkötelezett rajongótáborával a háta mögött – tudna tenni azért, hogy legalább feltegyük ezeket a kérdéseket. De ehhez neki is ezt kellene tennie.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!