A hatásvadász nagymama szivárványszínbe öltözött

Fotó: AFP / GABRIEL BOUYS

-

All the World's Futures – vagyis: a Világ jövői címet viseli a november végéig látogatható Velencei Biennále, a világ legnagyszabásúbb kortárs képzőművészeti rendezvénye. Gigászi méretű fallikus kerámiaszobrok, életre keltett fenyőfák, fekete lakkfestékbe mártott fenyegető láncfűrészek. Látványosság és hatásvadászat, de csak annyira, hogy meg ne ártson.


Ha valaki megkérdezné tőlem, hova menjen, ha a kortárs művészet egészéről szeretne tájékozódni, a Velencei Biennálét javasolnám. A biennále nem túl megerőltető (na jó, fizikailag mégis), komoly elméleti felkészültséget nem igényel, a futó benyomásnál pedig mindenképpen mélyebb hatást vált ki. A világszerte gombamód elszaporodott biennálék között még mindig komoly reputációja van, akkor is, ha manapság már a biennálék „nagyanyjaként” emlegetik. 1895 óta kevés kivételtől eltekintve (mint amilyen például a világháború volt) kétévente rendezik meg, és kifejezetten erőteljes élmény lehet a kortárs művészetet „egy csapásra” felfedezni vágyóknak.


Nézegessen képeket az 56. Velencei Biennáléról!


Három napot rá kell szánni

A folyamatosan dagadó biennále egészen különleges helyszíneket tudhat magáénak. Itt ugyan nem kell azzal küzdeni a rendezőknek, hogy megfelelő „locationt” biztosítsanak a művészetnek. A biennále centruma, a Giardini valamikori nyilvános parkból mára csak a biennále nyitvatartása alatt látogatható kiállítási helyszín lett, itt találhatók a nemzeti pavilonok. Köztük sétálgatva képet kaphatunk a 20. század elejének történelmi erőviszonyairól is, amelyek jól tükröződnek az épületek méretében, elhelyezkedésében.


A magyar pavilon


A kert központi részein található, többségében 1910 körül készült, impozáns méretű pavilonok, például a belga, brit, német és az egyedi kivitelezésével máig különlegességnek számító, Maróti Géza tervei alapján készült magyar pavilon jól körvonalazzák a korabeli Európa hatalmi térképét. A huszadik század folyamán aztán a kert zsúfolásig megtelt a további épületekkel, míg egyszer csak nem fért be több, 1988-ban kitették a „megtelt” táblát.


Carsten Höller ringlispílje a Giardiniben


Ezt a problémát orvosolta aztán az Arzenál, a valamikori hajóépítő és fegyverkészítő üzem, amelynek a kb. 50 000 négyzetméternyi területét 1999 óta használja a biennále a Giardini mellett fő kiállítási helyszínként. De vannak, akik még ide sem férnek be, a többi nemzeti pavilon így „kiszorult” a városba, ahol a biennále ideje alatt úton-útfélen, pontosabban: minden lagúna partján beléjük ütközünk. Elsősorban használaton kívüli templomokat (Velencében van belőlük elég) és palotákat hasznosítanak művészeti célokra, amelyeket nem kis bérleti díjért vesznek ki a biennále időtartamára.

Ha alaposak akarunk lenni, a biennále megtekintése legalább háromnapos elfoglaltság, és akkor reggeltől estig mást se csinálunk, csak kiállításokat nézünk, feszített tempóban haladva.


Céleste-Boursier-Mongenot: Sétáló fák a francia pavilon előtt


Koherens koncepciót ne várj

Egy ekkora méretű kiállítástól ne is várja az ember, hogy koherens koncepciót követ: ilyen méretek és ennyi résztvevő mellett ez egyszerűen lehetetlen. Ezért is választanak a kurátorok – ez évben a nigériai származású Okwui Enwezor, a kortárs művészeti közeg egyik jelentős személyisége – olyan címeket, amelyek szinte mindent felölelhetnek.

És az All the World's Futures cím ilyen.

Ebbe aztán minden belefér. Például különböző, az ember felelősségére és mulandóságára emlékeztető világvége jóslatok (ez volt pl. az ausztrál pavilon központi gondolata). A baloldali gondolkodás megújulásának és megújításának szükségességét hirdető performatív víziók (a központi koncepció egyik szervező elve Marx Tőkéjének tényleges újraolvasása és újragondolása volt). A világban gigászi méreteket öltő elüzletiesedés kritikája (ilyen volt pl. a kanadai pavilonnak a fogyasztói társadalmat szórakoztató formában bíráló kiállítása). Vagy éppen a fenntartható identitáskonstrukciók művészi szempontból történő vizsgálata is.


Velencei Biennálé, Kanada

Fogyasztási cikkek a kanadai pavilon fake-boltjában, ahol csak a termékek elmosódott felirataiból derült ki, hogy nem valódiak


Minimalista magyarok

A Fenntartható identitások kérdésével a pavilonok színkavalkádjából visszafogott, fehér tereivel kitűnő magyar pavilon kiállító művésze, Cseke Szilárd foglalkozott. A klasszikus galériatérben, a fehér kubusban csak a látogatók feje fölött elhelyezett áttetsző fóliacsövekben hangtalanul mozgó fehér hungarocellgolyók láthatók, valamint egy nagyméretű, lélegző fóliapárna. A pavilon belső udvarában pedig iskolai palatáblákat helyeztek el, amelyekre formatervezett krétatömbökkel írhatnak identitással kapcsolatos megjegyzéseket a látogatók, akik ugyanitt forgatható fali kerekeken szintén az identitáshoz kapcsolódó kulcsfogalmakat „pörgethetnek ki”. Állítólag volt még egy hangüzenetek küldésére alkalmas tablet is, de az ottjártunkkor épp nem működött.


Velencei Biennálé, Magyarország

A magyar pavilonban


A koncepciót és az alapötletet a művész és a kurátor, German Kinga jegyzi, a látogatók bevonására alkalmas interaktív rész pedig a MOME diákjainak egy csapatával együttműködve jött létre. A pavilon elég népszerű a látogatók körében, fotózásra és szelfizésre (is) különösen alkalmas tér, jól érzik magukat a nézők a belső udvarban is, de hogy igazán elgondolkodnának az identitásról és annak fenntarthatóságáról, azt kétlem.


Velencei Biennálé, Magyarország

A magyar pavilon belső udvarában


Az jutott eszembe, hogy a kevesebb több lett volna. Nem is a mű vagy a kivitelezés tekintetében, hiszen az minimalista a javából, hanem inkább a hozzáadott tartalomra vonatkozóan. Az identitás, a fenntarthatóság, a konstrukció mind olyan fogalmak, amelyek talán túlságosan is sokat szerepeltek az elmúlt évtized művészeti gyakorlatában és elméletében, így nem igazán szolgálhatnak sok újdonsággal vagy meglepetéssel. Ugyanakkor a menekültválság, amely lényegileg érinti és feltehetően jelentős változások elé állítja majd Európát, különös aktualitást kölcsönöz a projektnek. Ez utóbbi ugyanakkor túlságosan steril és neutrális ahhoz, hogy összefüggésbe hozhassuk a jelen égető kérdéseivel.


Sárga fallosz és vörös Viagra

Az idei biennále bővelkedik a látványos elemekben, és nem túlzás azt mondani, hogy a szivárvány minden színében tündököl, már ami a nemzeti pavilonok enteriőrjeit illeti. A brit pavilonban például, ahol (szokás szerint) egy, a kilencvenes évek londoni művészeti közegében feltűnt, mára már ikonná lett sztár, Sarah Lucas állít ki, rikító sárgára festették a falakat, és a művész néhány hatalmas méretű fallikus kerámiaszobra is hasonló kikericssárgában tündököl. Vannak köztük fehér porcelánok is, meg fehér gipszszobrok, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy provokatívak vagy éppen teljesen közönyösek-e, mindenesetre Lucas a kortárs konceptuális szobrászat egyik legizgalmasabb képviselője. És még humora is van, irritáló enteriőrjeit például a madártejhez hasonlítja, ahol a sárga falak között vidáman úszkálnak a fehér szobrocskák.


Velencei Biennálé, Nagy-Britannia

Sarah Lucas I SCREAM DADDIO installációja, a brit pavilon bejárata


Mindjárt a britek szomszédságában a japán művész, Chiharu Shiota tüzes narancssárga szövedékkel borította be a japán pavilont, amelyre kulcsok ezreit fűzte fel, a szövet közepén pedig egy zátonyra futott fa hajótest vesztegel. Látványos és szimbolikus installáció, egy bizonyos kulcsot, a megfejtését azonban nem adja a kezünkbe a művész.


Velencei Biennálé, Japán

Chiharu Shiota kulcstengere a benne veszteglő hajóval (The Key in the Hand)


Az oroszok a pavilon több mint százéves történetében először delegáltak női kiállítót a tárlatra. Irina Nakhova többek között zöld-vörös kamuflázs szobával és talán a biennále legtöbbet fotózott műtárgyával, egy hatalmas gázálarcszörnnyel töltötte ki a pavilont. Bár elég kevéssé elképzelhető, hogy utóbbi az elmúlt év háborús történéseire és az Oroszország és Ukrajna között továbbra sem enyhülő konfliktushelyzetre utal – ha így lenne, aligha szerepelhetne a kiállításon –, de engedjük meg magunknak az értelmezés szabadságát ez esetben is.

A svájciak vakító neonzöld fénnyel, majd rózsaszín tengerrel várják a látogatókat, káprázik is rendesen a szem, ahogy a látogatók a rózsaszín massza felé szédelegnek, de ez természetesen a játék része. A gyanús színű és állagú folyadék pedig állítólag a Viagra hatóanyagának és számos más kemikáliának a felhígított keveréke, tökéletesen elidegenítő és borzongató hatást kelt.


Velencei Biennálé, Svájc

Rózsaszín tenger a svájci pavilonban (Pamela Rosenkranz: Simulation)


A spanyol pavilon központi terme ütős ciklámenszínben úszik, ami a kurátorok szerint vélhetőleg tökéletesen illeszkedik a megidézni kívánt Dalí szelleméhez, a pavilon tulajdonképpen tisztelgés a fékezhetetlen zseni emléke előtt.

A színskála lekövetése tulajdonképpen csak egy érdekes mozzanata a biennále lehetséges olvasatainak. Ezen kívül létezik számos másik. Külön fejezetet érdemelnének például a kolonializáció történetének problematikusságát tárgyaló munkák a belga vagy az ugyanezt a jelenséget számos művön keresztül tárgyaló központi pavilonban.


Velencei Biennálé, Spanyolország

Ütős pink enteriőr aranycipő-székekkel (Hommage a Dalí) a spanyoloknál


Mindent nem lehet megnézni

Érdekes lenne...

...körüljárni a kiállításon szereplő afrikai művészek koncepcióit, akik ebben az évben a kurátor döntésének köszönhetően szép számban voltak jelen mind az Arzenál, mind a központi kiállítás tereiben.

...átgondolni a zene fontosságát az afrikai hétköznapokban, ahol egy forradalmi dal olyan jelentőséggel bír, amilyet politikai beszéd szinte soha nem érhet el. És ahol a zenészek csatája (amikor két popzenész méri össze tudását nyilvánosan, stadionokban, a tét a közönség minél nagyobb része kegyeinek elnyerése) körülbelül olyan jelentőségű, mint mondjuk egy Real Madrid–FC Barcelona-döntő.


Velencei Biennálé, Központ

Jeremy Deller 0 órás munkaszerződések elleni baloldali plakátja a központi pavilonban


...számba venni a biennálén befogadott, félig látott és meg nem nézett filmeket. Az előbbiek közé tartozik Steve McQueen Ashes (2014–2015) című megrázó filmje, a vizuális gyászmunka lehengerlő példája, utóbbiak közé pedig természetszerűleg az Arzenáléban megnézhető teljes(!) Harun Farocki-életmű.

...felidézni a kihagyott pavilonokat, amelyek helyett valami másra szakítottunk időt. Igen, e helyütt férfiasan bevallom, hogy nem néztem meg az Arany Oroszlán-díjat elnyert örmény pavilont sem. A San Lazarro-szigeten építették fel, ahova oda-vissza 15 euró a vaporettójegy, a biennálés belépő mit sem ér. Ez is jól példázza, hogy anyagi- és időfaktorok gyakorta gördülnek a művészeti enthuziazmus útjába, megtépázva az élmény teljességét. De sebaj, két év múlva is lesz biennále, és mi biztosan ott leszünk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!