„A hallgató hallgat!” – Avagy miben különbözik egy svájci egyetem?

Labanino Rafael Pablo

politológus, tanársegéd, Berni Egyetem

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok felsőoktatási szakértő. Diákként és munkatársként szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy kritikám rendszerszintű anomáliákról szól. Magyarországon minden tudományterületen dolgoznak kiváló és elkötelezett kutatók, vannak világszínvonalú műhelyek, nagyszerű tanárok. Ugyanígy, a legjobban működő külföldi egyetemeken is vannak komoly problémák.


Először akkor szembesültem azzal, hogy az egyetem másmilyen is lehet, mint amit addig megszoktam, amikor az ELTE hallgatójaként a szintén budapesti, de angol nyelvű, az USA-ban is akkreditált magánegyetemre, a Közép-Európai Egyetemre (CEU) jártam könyvtárba (egyszerűen azért, mert csak itt voltak meg azok a könyvek, amelyekre szükségem volt). Annyira megfogott a CEU nemzetközi és az ELTE-nél sokkal felszabadultabb hangulata, hogy elhatároztam, mindenképpen ide kell járnom, ha megkaptam a diplomámat az ELTE-n. 2011-ben szereztem mesterdiplomát politológiából a CEU-n, és már több mint 4 éve Svájcban a Berni Egyetemen vagyok doktori hallgató és dolgozom tanársegédként. Az ELTE-n összesen 7 évig tanultam, míg a CEU-n és Bernben 5 évet töltöttem el, ez tehát az összehasonlítási alap.


Ami nem pénzkérdés

Az első dolog, ami az ELTE után a CEU-n feltűnt, és ami Bernben is így van, hogy az intézeteket nem „hűbérbirtokként” kezelik.

Azaz nem egy professzor az intézetvezető akár évtizedekig, hanem a státusz évente cserélődik a pozíció betöltéséhez megfelelő címmel rendelkező professzorok között. Igen, évente. Az intézetvezetői pozíció ugyanis leginkább adminisztratív feladat, valós hatalom nemigen jár vele. Bernben ugyanez igaz a rektori pozícióra is. Az adminisztratív vezetői pozíciókat azért cserélik rendszeresen, mert időt vesznek el a kutatástól és tanítástól, márpedig ezek a legfontosabbak.

A légkör is nyitottabb.

A mi intézetünk tanszékein (a tanszék itt egy professzort és tanársegédeit jelenti) már a BA-s és MA-s diák asszisztensek is teljes értékű munkatársak. Mindenki ötletei azonos elbírálás alá esnek, és komoly kutatási feladatokat bíznak akár BA-s munkatársakra is. A hallgatókat is teljesen másképp kezeljük. A hét az egyhez tanár-diák aránnyal rendelkező CEU-n kevésbé meglepő, hogy a hallgatókkal sokat foglalkoznak a tanárok, de ez a Berni Egyetemen is elvárás. A hallgatói értékeléseket a hallgatók és mi is nagyon komolyan vesszük. Elképzelhetetlen például, hogy valaki 10 évig minden félévben szóról szóra ugyanazt az anyagot adja le. Ugyanígy, nem az az általános hozzáállás, hogy a „hallgató hallgat” (ahogy azt az ELTE-ÁJK Politikatudományi Intézetének egyik professzora e sorok írójának és több hallgató társának kijelentette).

A diákokkal szemben is mások az elvárások.

A CEU-n tanulni is sokkal többet kellett, mint ahogy azt az ELTE-n megszoktam. Az első két hónap valósággal sokkolt. A CEU-n nincsenek szóbeli vizsgák, írni kell, méghozzá sokat (és angolul). Megtanítják az embert tudományos cikket írni. A módszertani képzésre különös hangsúlyt fektetnek. A Berni Egyetem egy általános, állami egyetem, ahol legalábbis alapképzésen tömegképzés folyik, nem egy kis magánegyetem kizárólag mesteri és doktori képzésekkel, mint a CEU, így jobban összehasonlítható a magyar egyetemekkel. A képzésben itt is kiemelt szerepe van a tudományos módszertannak. A hallgatóknak itt is sokat kell írniuk, előadásokat kell tartaniuk, és vannak csoportos projektek is. Bernben minden további nélkül lehet kizárólag angolul is órákat tartani.

A szakok és az egyetemek is átjárhatóbbak, mint otthon.

Az előfeltétel nélküli óráinkat bármilyen szakos diák felveheti, nincs semmilyen adminisztratív akadály. A mi egyetemünk és a Berntől vonattal 20 percre található francia és német nyelvű Fribourgi Egyetem diákjai szabadon hallgathatnak órákat mindkét egyetemen. A könyvtáraink a Baseli Egyetem könyvtáraival integráltak, de a svájci könyvtárszövetségen keresztül az ország összes könyvtárából, sőt akár külföldről is rendelhetünk könyveket.

A doktori képzés sokkal jobban az egyénre szabott.

Teljesen szabadok vagyunk abban, hogyan teljesítjük a szükséges krediteket, csak a keretek vannak meghatározva. Több tudományterületen, így politikatudományból is a nyugat-svájci egyetemeknek közös doktori iskolájuk van. A kurzus kínálat kialakítását mind választott képviselőinken keresztül, mind egyénileg befolyásolhatjuk. A doktori iskolában lehetőség van kurzusok kezdeményezésére is. Az iskola biztosítja a platformot, hogy a hasonló témában kutatók megtalálják egymást, illetve segít az előadók meghívásában. A doktori iskolák nagy hangsúlyt fektetnek az olyan ún. „soft skillek” fejlesztésére is, mint a szakszövegírás, az előadói képességek, a karriertervezés, munkaszervezés, média szereplés, vagy az egyetemi és az egyetemen kívüli álláskeresésre való felkészülés.


Ami pénzkérdés

Egyetemen dolgozni sehol sem tesz gazdaggá. Világszerte tendencia, így Svájcban is, hogy az egyetemeken dolgozók egyre nagyobb részének okoz gondot a tisztes megélhetés. Egyre kevesebb ugyanis a határozatlan idejű tanári státusz, és egyre többen ragadnak be a bizonytalan, évről-évre meghosszabbított tanársegédi státuszba, az egymást követő pályázatok és az egy-egy újabb rosszul fizetett és legfeljebb néhány évre szóló ösztöndíjért akár kontinenseken átívelő költözések ördögi körébe. Svájcban a doktori fizetések svájci mércével mérve alacsonyak, de nem megalázóak, mint otthon. Egy ember ki tud belőle jönni, nem kell különböző mellékállásokban szétapróznia az erejét, mint a legtöbb magyarországi ismerősömnek, akik így pont a kutatásukra nem tudnak koncentrálni.

Fizetett doktori helyek száma természetesen Svájcban is korlátozott, de sokkal több van, mint Magyarországon., Ráadásul a doktori képzések ingyenesek, csupán regisztrációs díjat kell minden félévben fizetni, ami nem csak arányosan, a keresetekhez képest, hanem abszolút értékben is sokkal kevesebb, mint Magyarországon a doktori képzés tandíja.. Míg Svájcban 200 frank (60 ezer forint) a regisztrációs díj, otthon a doktori hallgatók gyakran több százezer forintot kénytelenek befizetni évente. Így Svájcban Magyarországgal ellentétben mindenkinek elérhető a doktori képzés „külsősként” is.

Ugyanígy pénzkérdés, hogy az egyetemeknek vannak forrásaik biztosítani a munkához a feltételeket. Van pénz fénymásolni, nyomtatni, rendes számítógépekre, a legújabb számítógépes programokra, folyóiratokra, felszerelt könyvtárakra. Ezeket otthon is biztosítani kellene, mert ezek nélkül nem lehet sem rendesen kutatni, sem tanítani vagy tanulni. A svájci egyetemi infrastruktúrának vannak olyan elemei is, amelyekkel a magyar egyetemek nyilvánvalóan nem tudnak versenyezni. Mi például két éve költöztünk egy teljesen önszabályozó, energiatakarékos épületbe, amelyet egy volt vasöntödéből alakítottak át (minimalista design, méregdrága, szigorúan svájci designer bútorok, edzőterem, zeneszobák a tanárszakosoknak, stb.). De az olyan szolgáltatásokat, mint a gyerek-szülő konferenciaterem (ahol már én is tartottam konzultációt, miközben a kisfiam játszott) vagy a pelenkázók, minden további nélkül át lehetne venni (Svájc a legtöbb téren azonban messze elmarad más európai országoktól a nők és a kétkeresős, kisgyerekes családok esélyegyenlőségében).

Svájcban a tudományos kutatások finanszírozása is több lábon áll, így fenntarthatóbb mint otthon. A fenntartó kantonok mellett nagyon nagy szerep jut a szövetségi Svájci Nemzeti Alapnak, illetve nem állami forrásoknak is (magán alapítványok, cégek, EU-s kutatási alapok, stb.) a tudományos kutatások, doktori, poszt-doktori helyek finanszírozásában. Van, hogy a források többsége nem a fenntartó kantontól származik. Az a kutatás is, amelyben részt veszek szinte teljes egészében a Svájci Nemzeti Alap támogatásával jött létre. Fontos, hogy a Svájci Nemzeti Alap elsősorban kutatási helyekre, utazási költségekre, konferenciák, workshopok szervezésére biztosít forrásokat.


A magyar felsőoktatás jelenleg minden eddiginél súlyosabb válságban van. A kormány oktatáspolitikája, ha nem is feltételezünk tudatos rombolást, a legjobb indulatú értelmezés szerint is dilettáns. De ez az eredményen nem változtat. A magyar egyetemek és főiskolák autonómiáját felszámolták és súlyosan alulfinanszírozottak (régiós összehasonlításban is). Az átszervezések átláthatatlan és főleg nem szakmai szempontok szerint, ötletszerűen mennek végbe. Pontosan mérhető a magyar felsőoktatás egyre nagyobb lemaradása a világ élvonalától. A mérvadó egyetemi rangsorok a legmagasabban jegyzett magyar egyetemet, a Szegedi Egyetemet akár két-háromszáz hellyel is hátrébb sorolják a legjobb cseh vagy lengyel egyetemhez képest.

Fontos azonban belátni, hogy a magyar felsőoktatásban 2010 előtt is nagyon komoly, rendszerszintű problémák voltak. Bármilyen jövőbeni reformnak arra kell irányulnia, hogy szolgáltatási szemléletet honosítson meg, hogy nyitottabbá tegye az intézményeket, hogy valós hallgatói érdekképviseletet biztosítson, hogy a kutatói és oktatói tevékenység kerüljön előtérbe, hogy az egyetem gondolkodásra, vitákra és írásra ösztönözzön. Természetesen jóval több forrásra lenne szükség az oktatás egészében. Kevés ennél fontosabb nemzetgazdasági érdek van. A magyar egyetemeken dolgozó kollégákkal való minden szolidaritásom mellett is úgy vélem azonban, hogy átgondolt reformok nélkül több pénz sem hozna lényegi változást.


Versenyképes-e a hazai felsőoktatás?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN