A halál szaga, mint a rohadt mustáré – a vegyi hadviselés száz éve

Forrás: Wikipedia

-

Épp száz éve, hogy a német vegyi csapatok először nyitották ki a klórgázt tartalmazó tartályokat a nyugati fronton, amivel megkezdődött a tömegpusztító fegyverek kora. A vegyi fegyvertől csodát vártak, de csak mérhetetlen szenvedést hozott, és azóta is mindhiába próbálják betiltani az alkalmazásukat.


„Hirtelen, az Ysper-csatorna felőli úton egy csapat vágtató ló tűnt fel, a lovasok eszeveszett módon ösztökélték a hátasaikat; majd egy újabb és újabb, míg az út kavargó tömeggel telt meg, és por lepett mindent.

Nyilvánvaló volt, hogy valami rettenetes történt. Tisztek és törzstisztek is megdöbbenve és elképedve nézték a jelenetet. Az északi szellővel szúrós, émelyítő szag érkezett, ami kaparta a torkunk és szúrta a szemünk. A lovak és emberek még mindig özönlöttek az úton, két-három ember is egyetlen ló hátán. Láttam, ahogy a mezőn át áramlott a gyalogság tömege, sötétbőrű afrikai harcosok; eldobálták a fegyvereiket, felszerelésüket, még a köpenyüket is, hogy gyorsabban tudjanak futni.

Egy ember botladozva jött keresztül a vonalainkon. Egy tiszt a mieink közül ráfogta a revolverét. „Mi van veletek, istenverte gyáva népség?” – mondta. A zuávnak habzott a szája, a szeme kezdett kifolyni az üregéből, és rángatózva esett a tiszt lába elé.”


A fenti történetet Anthony R. Hossack kanadai katona vetette papírra, visszaemlékezve 1915. április 22-re, a második Ypres-i csata első napjára. Ekkor, épp száz éve vetették be a németek harci gázt a francia gyarmati és kanadai csaptok ellen, ami új fejezetet nyitott a hadviselés történetében: elérkezett a tömegpusztító fegyverek kora.


Halott brit katonák egy német gáztámadás után, 1916 júliusában


A vegyi hadviselésnek persze voltak előzményei, egészen az ókorig visszamenőleg találni forrásokat, amelyek arra utalnak, hogy mérgező füsttel próbálkoztak a hadvezérek, főleg elhúzódó ostromok idején. A kora újkori Európa hadszínterein több helyen is bevetettek mérgező füstöt eregető gránátokat, de a hatás olyan elborzasztó lehetett, hogy 1675-ben a franciák és a németek megállapodtak, hogy betiltják ezeket a „hitszegő és gyűlöletes” fegyvereket.

A modern vegyi fegyverek ötlete egy brit vegyész, bizonyos Lyon Playfair nevéhez fűződik, aki 1854-ben, a krími háború idején javasolta, hogy cianiddal töltött lövedékekkel gyorsítsák fel Szevasztopol ostromát. Az ötletből semmi nem lett, de Playfair megfogalmazta azokat az érveket, amelyeket a vegyi fegyverek támogatói később is szívesen emlegettek: ha legitim módja a hadviselésnek, hogy embereket forró fémmel lőnek keresztül, akkor miért ne lenne az a méreg, ami „kevesebb szenvedéssel”, gyorsabban végez vele?


Nobel-díjas tömeggyilkos

A tudomány és technológia fejlődése miatt már a XIX. század második felében megfogalmazódtak a félelmek, hogy a jövő háborúiban vegyi fegyvereket vetnek majd be. Jules Verne, a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusa már 1879-ben, A bégum ötszázmilliója című regényében felvázolta egy olyan lövedék tervét, ami széngázzal, vagyis szén-dioxiddal teríti be a célterületet, ahol mindenki megfullad. „A lövedék gyilkoló hatása pillanatnyi és tartós egyszersmind!... Rendszerem szerint tehát sebesültek nem lesznek, csak halottak!” – büszkélkedik a feltaláló, bizonyos Schultze professzor.


Fritz Haber

Hős, majd üldözött

Bár szakmai karrierje során számos sikert ért el, és ezt anyagi jólétre is át tudta váltani, Fritz Habernek mégis tragikus sors jutott. Első felesége, Clara nem sokkal az első gáztámadások után öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a szörnyűséget, amit a férje szabadított a világra. A háború után Haber ünnepelt tudósként élt, de 1933-ban, a nácik hatalomra jutása után el kellett hagynia Németországot. Hiába voltak ugyanis a háborús erőfeszítései, kikeresztelkedett zsidóként nem volt maradása a Harmadik Birodalomban. Nem sokkal később, Svájcban halt meg. Azon kevés Nobel-díjas közé tartozik, akiktől utólag sokan szeretnék visszavonni az elismerést.

A francia írótól talán nem meglepetés, hogy egy német elme termékeként írja le a tömegpusztító fegyvert, de a valóságban is egy német vegyész, bizony Fritz Haber az, akit a vegyi háború atyjának tekinthetünk. Haber már a háború előtt is elismert szakember volt – 1918-ban Nobel-díjjal tüntették ki a modern műtrágyagyártást megalapozó ammóniaszintézis kidolgozásáért –, és nem parancsra, hanem hazafias lelkesedésből kezdett a vegyi fegyverekkel foglalkozni. A német hadvezetés kezdetben elutasította az ötletet – az 1899-es hágai nyilatkozat tiltotta is a mérgek használatát –, a frontok megmerevedésével és a veszteségek növekedésével párhuzamosan azonban feladták morális fenntartásaikat.

A tábornokok döntését segítette, hogy tudták: a franciák is dolgoznak a maguk fegyverein. Igazából a harci gáz első bevetése is a franciákhoz fűződik, igaz, ők egyfajta, a rendőrségnél már korábban rendszeresített könnygázt lőttek ki a németekre 1914 augusztusában. A német hírszerzésnek viszont ennél aggasztóbb információi is voltak Párizsból, így aztán 1915 januárjában a mai Lengyelország területén található Bolimów mellett ők is megpróbálkoztak a nagy koncentrációjú könnygázzal, de nem jártak sikerrel, mert a hideg miatt befagytak a tartályok.


Bámulatosan szörnyű tudomány

Az áttörést Haber hozta el a németek számára, aki nagy mennyiségben állított elő klórgázt. Ezt az anyagot mindenki ismerheti, aki járt kémiaórára: sárgás-zöldes színű, szúrós szagú gáz, vízben oldódva sósavat alkot, így nagyobb koncentrációban szétmarja a nyálkahártyát és a tüdő szöveteit. Az Ypres-i csatában gáztámadást szenvedett algériai és kanadai csapatok teljesen védtelenek voltak, hiszen nem voltak gázálarcaik. Hiába menekült azonban az ellenség fejvesztve, a németek nem tudták kihasználni a sikert, főleg azért, mert nekik sem volt elegendő gázmaszkjuk, előrenyomuló csapataik váratlan veszteségeket szenvedtek a lövészárokban megülő klórgáztól.

Nem tartott sokáig, hogy az antant hatalmak is felvegyék a kesztyűt, és szeptemberben már a britek is bevetették a klórgázt – igaz, elsőre szerencsétlenül jártak, mert a szél visszafújta azt a saját csapataikra. Beindult a fegyverkezési verseny, hogy újabb, még halálosabb gázfegyvereket fejlesszenek ki. A franciák programját egy szintén Nobel-díjas vegyész, Victor Grignard vezette, és a klór mellett egy másik vegyületet, a foszgént (tudományos nevén karbonil-kloridot) vetették be. Ez a mindkét oldalon sokszor alkalmazott gáz sokkal halálosabbnak bizonyult, hiszen színtelen volt, kisebb koncentrációban is halálos, de nem azonnal, csak több órával a támadás után jelentkeztek a tünetek.

A németek 1917-ben vetették be a legújabb fejlesztésüket, a mustárgázt (tudományos nevén diklóretil-szulfidot), ami minden korábbinál alattomosabb volt: az olajos, barna anyag – aminek szaga a romlott fokhagymára, tormára vagy mustárra emlékeztet, innen az elnevezése – nem oszlik el, lassan párolog, így lassan hat, közben a katonák széthordhatták akár a bakancsuk talpán is. Nem védtek ellene a korabeli gázmaszkok sem, és vakságot, illetve rettenetes, hólyagos égési sebeket okozott. Bár a mustárgázt a németek használták először, a legismertebb áldozat is egy német: egy bizonyos Adolf Hitler tizedes a háború végén ideiglenesen megvakult egy brit gáztámadásban.

Az amerikaiak nem vetettek be vegyi fegyvert az első világháborúban, de nem sokkal a fegyverszünet előtt megkezdték a tömeggyártását egy lewisite nevű szerves arzénvegyületnek (kémiai nevén 2-kloroetenil-diklórarzén). A tiszta állapotban szagtalan, szennyezetten pedig muskátliillatú szer szintén vegyi égést, felszívódva pedig májkárosodást okoz, és képes áthatolni a védőruházaton is.


Elrettentő erő

Bár a gázálarc az első világháború egyik szimbólumává vált, a harci gázok korántsem voltak olyan hatékony fegyverek, mint kiagyalóik remélték: nehézkes volt a kezelésük, és a szemben álló felek viszonylag gyorsan megtanultak védekezni ellenük (kivéve például az oroszokat, akik a háború végéig sem látták el gázmaszkokkal a katonákat). A harci gázzal okozott veszteséget 1,2 millió emberre teszik, közülük nagyjából 90 ezren haltak meg. Ezek a számok azt mutatják, hogy a vegyi fegyverek nem bizonyultak hatékonynak, csak arra voltak jók, hogy – ellentétben Lyon Playfair érvelésével – nagyon sok szenvedést okozzanak: elég csak ránézni a megvakult, egymás vállát fogva botorkáló katonákról készült képekre.


vegyifegyver, gáztámadás


A vegyi fegyverek további története is azt mutatja, hogy soha nem döntöttek el velük komoly, modern reguláris hadseregek közt dúló háborúkat, inkább csak megtorlásra, lázadók és civilek elleni terrortámadásokra használták. Az első világháború utána vesztes hatalmaknak megtiltották a vegyi fegyverek használatát, de bevetették például a britek a bolsevikok ellen Oroszországban, a bolsevikok pedig a lázadó parasztokat füstölték ki vele az erdőből. Használták a britek a kurd és arab lázadók ellen Mezopotámiában, a franciák és a spanyolok a marokkói felkelők ellen, az olaszok pedig Etiópia megszállása során.

A második világháborúban viszont annak ellenére sem vetettek be vegyi fegyvert az európai harctereken, hogy az 1930-as években igazi áttörés következett be a fejlesztésükben: egy német vegyész, Gerhard Schrader rovarirtószerekkel kísérletezve véletlenül feltalálta a tabunt, majd kollégái a szarint (utóbbi tudományos neve: propán-2-il-metilfoszfonofluoridát), amik új elvek szerint működtek: idegmérgek, amik lebénítják a központi idegrendszert. A polgári célú fejlesztésekre természetesen azonnal lecsapott a hadsereg, és fegyverként kezdték gyártani.

Bár a szemben álló felek nagy mennyiségben gyártottak vegyi fegyvereket, működött a későbbi nukleáris elrettentéshez hasonló hatás: azért nem vetettek be vegyi fegyvert, mert tartottak attól, hogy a másik oldal ugyanúgy torolná meg. A japánok ugyan 1937-től kezdve többször is bevetettek harci gázt (mustárgázt és lewisite-ot) a kínaiak ellen, de a britek és az amerikaiak ellen nem használták. Az amerikaiak 1943-ban nagy mennyiségű mustárgázt szállítottak át Olaszországba, arra az esetre, ha a németek gázt használnának, de egy légitámadás Bari kikötőjében elsüllyesztette a hajót. A legénység, illetve a mentésben részt vevő tengerészek közül több mint hatszázan szenvedtek vegyi égést, 83-an meghaltak.


vegyi fegyver, mudzsahedinek, Afganisztán, 1981

Afgán harcosok gázálarcban, 1981-ben, a szovjetek elleni háború idején


Hiábavaló tilalmak

A vegyi fegyvereket már azelőtt betiltották, hogy egyáltalán bevetették volna azokat: már az 1899-es hágai nyilatkozat külön kitért a mérgek vagy mérgező fegyverek tilalmára, de az első világháború megmutatta, mennyit érnek az ilyen egyezmények. A háború után ismét napirendre került a tömegpusztító fegyverek tilalma: az 1922-es washingtoni fegyverkezési egyezményben a győztes hatalmak törvényen kívül helyezték a harci gázok használatát, majd 1925-ben a genfi jegyzőkönyv is betiltotta azokat. Mint a későbbi fejlemények megmutatták, ezt senki nem vette igazán komolyan.

A második világháború után, a hidegháborúban nem csak a nukleáris fegyverkezés kezdődött meg őrült tempóban, hanem a vegyi és biológiai fegyverek fejlesztése, gyártása is. A britek fejlesztették ki a VX-et, egy szerves foszforsavésztert, amely sokkal gyorsabban ölt, és kisebb mennyiségben is hatásos volt, mit a tabun. A britek a VX titkát elcserélték nukleáris technológiára az amerikaiakkal , akik továbbfejlesztették azt, ez lett a négy különböző idegméregből álló, úgynevezett V-sorozat. Ezen kívül nagy tételben gyártottak egy természetes fehérjét, a ricint, akárcsak a Szovjetunió, amelynek vegyi programjáról kevesebbet lehet tudni, mint az amerikairól – annak ellenére, hogy több jelentés szerint az afganisztáni háborúban, 1979 és 1989 közt be is vetették a vegyi fegyvereket.

A hidegháború idején azonban már nem csak a nagyhatalmak voltak képesek vegyi fegyvereket előállítani, hanem viszonylag széles körben elterjedt, és voltak rezsimek, amelynek nem voltak gátlásaik használni is azokat. A legismertebb ezek közül az iraki vegyi fegyver program, hiszen Szaddám Husszein rendszere egy formális háborúban, illetve a saját népe ellen is bevezette a harci gázt: 1980-ban megtámadta Iránt, és a háború során számos alkalommal vetettek be mustárgázt, tabunt és szarint, becslések szerint százezer ember halálát okozva. A háború végén, 1988-ban a fellázadt kurdok ellen: Halabdzsában mintegy ötezer emberrel, többségükben civillel végzett az iraki vegyi támadás.


vegyi fegyver, Iraq, kurdok elleni vegyitámadás, újságírók

Kurd civil áldozatok Halabdzsában, 1988-ban


Az irániak és Halabdzsa elleni vegyi támadások megtorlatlanok maradtak, a kurdok elleni terrorakciót vezető Ali Hasszán al-Madzsidot, ismertebb nevén Vegyi Alit csak az amerikai megszállás után, 2010-ben ítélték el és akasztották fel. A hidegháború vége felé azonban a vegyi fegyverek terén is megkezdődött az enyhülés, és 1990-ben idősebb George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár aláírtak egy kétoldalú egyezményt a vegyi fegyverek gyártásának tilalmáról, illetve a meglévő készletek megsemmisítéséről. Ezt 1993-ban követte az ENSZ égisze alatt az általános Vegyi Fegyver Egyezmény, amelyhez mára lényegében minden ország csatlakozott (a kivételek: Angola, Dél-Szudán, Egyiptom, Észak-Korea, Izrael és Mianmar).

Bár sok ország semmisített meg jelentős vegyifegyver-készleteket – még Irak is eltüntette valahová a készleteket, legalábbis az amerikaiak 2003-ban már hiába keresték –, biztos, hogy maradt még bőséggel, ráadásul zömmel a világ veszélyesebb szegleteiben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szíriai polgárháború, amelyben az ENSZ jelentése szerint 2013 márciusa után legalább 16 alkalommal vetettek be szarint a kormányerők a lázadókkal szemben és fordítva is. A halálos áldozatok száma több százra rúg, a sebesülteké több ezerre, a többségük civil, köztük sok gyerek. Bár Barack Obama amerikai elnök „vörös vonalnak” nevezte a a vegyi fegyverek bevetését, a légicsapások nem indultak meg Szíria ellen, az oroszok javaslatára inkább nemzetközi misszió indult az országba, hogy ellenőrizzék a vegyi fegyverek leszerelését.


Irak vagy Szíria talán úgy tűnik, messze van, és a mai nyugati embereket nem fenyegetik a vegyi fegyverek, de ez már egyáltalán nem igaz: világszerte tartanak attól az elemzők, hogy terroristák tömegpusztító fegyvereket vetnek be civil célpontok ellen. A félelem nem is nélkülöz minden alapot, hiszen volt már rá példa: Japánban az Aum Sinrikjo nevű világvége-váró szekta előbb 1994-ben Macumoto városában vetett be szarint (nyolc ember halálát okozva), majd 1995-ben a tokiói metrót vette célba, ahol 12 ember meghalt, több mint ezren szorultak kórházi ellátásra.


vegyi fegyver, Tokio, gáztámadás, 1995

Gáztámadás áldozata Tokióban, 1995-ben


Egy lehetséges terrortámadás kockázatát is növeli, illetve hatalmas, rejtett környezetvédelmi kockázatot is jelent, hogy az évtizedek során olyan nagy mennyiséget halmoztak fel vegyi fegyverekből, hogy egy részükről egyszerűen elfeledkeztek, vagy nem megfelelő módon hatástalanították azokat. Az amerikai haderő például a hatvanas években egyszerűen hajókra pakolta, és elsüllyesztette a fölösleges készleteket az Atlanti-óceánba. Washington külvárosában pedig 2001-ben bukkantak csatornázás közben vegyi fegyvert tartalmazó lövedékekre, amelyek még az első világháborús programból maradtak vissza.