A gyenge elbukik, és mi erősek vagyunk, Gyurikám!

-

Alámerültünk a kilencvenes évek magyar sorozatpoklába. Milyen mai szemmel és mit mond el a rendszerváltás Magyarországáról a Kisváros, az Öregberény, a Patika és a többiek? És tényleg túl sokat ordibálnak bennük?


A rendszerváltás utáni, de még a kereskedelmi tévék megjelenése előtti átmeneti időszakban indult sorozatok nagy része akadálytalanul hullott ki az emlékezetünkből, és leginkább nosztalgiából nézzük őket újra (már amelyik hozzáférhető még). Most, amikor a tévésorozatoknak lassan nagyobb kultuszuk lesz, mint a „rendes” filmeknek, és már itthon is egyre több sorozat készül korábban csak az egész estés filmeknek kijáró igényességgel, különösen izgalmas visszatekinteni abba a korszakba, amikor a sorozatok mostohagyereknek számítottak.

Milyen élmény két évtized távlatából megnézni ezeket a sorozatokat? És főleg mit mondanak el ezek az akkori Magyarországról? Ezek a kérdések motiváltak, amikor az 1990 és 97 között indult tévésorozatokat néztem most újra.

Ezek a sorozatok kivétel nélkül az akkori tévéfilmek színvonalán készültek: felületes sztorivezetés, sokszor összecsapott forgatókönyv jellemzi legtöbbjüket, és még a jobbakban is találkozhatunk pocsék színészi alakításokkal. Valamennyi magán hordozza a rendszerváltás utáni évek minden jellegzetességét, és itt most nemcsak a ronda, kétsoros zakókra és a Bundesliga-frizurákra gondolok, hanem a már megjelenő, gyakran pofátlan termékelhelyezésekre és a kárpótlási jegyekre. Tényleg nehéz bármelyiket is rendes filmként nézni, nem pedig valamiféle retrokülönlegességként.

Ez nem azt jelenti, hogy mindegyik 90-es évekbeli sorozatunk nézhetetlen lenne, bár mai szemmel vagy nehézkesek, vagy pedig teljes képtelenség őket minimálisan is komolyan venni. Ha pedig a többet is megnézünk, feltűnhet, hogy a szimultán futó sorozatokban is ugyanazok a színészek játsszák az epizódszerepeket, láthatóan ugyanaz a pár, éppen ráérő/futtatott színész között oszlottak meg a feladatok – Tordy Géza vagy Balázs Péter például majdnem mindegyikben felbukkan legalább egy rövid szerep erejéig.

A kilencvenes évek sorozatai közül nem véletlenül hiányzik a bőven a rendszerváltás előtt indult és a késő Kádár-kori szellemiségét hűen megőrző Szomszédok, illetve az Angyalbőrben, melyet még 1989-ben kezdtek forgatni, és menet közben cserélték benne a Néphadsereget Honvédségre, az elvtársakat pedig bajtársakra. Két minisorozatról pedig (Kutyakomédiák, Kis Romulusz) semmilyen mozgókép nem lelhető fel, és nekem sincs róluk semmilyen emlékem.

Két emblematikus sorozat csak a teljesség kedvéért került az összeállításba: a Frici, a vállalkozó szellemből ugyancsak nem maradt fenn semmi, az Űrgammák pedig ifjúsági sci-fi sorozatként nem tud mit mutatni a korabeli Magyarországról, de azért kihagyni is hiba lett volna őket.


Família Kft. (1991–1999)

Az első magyar szitkomban az volt a legjobb, hogy szinte az egész kilencvenes éveket befedte: a rendszerváltás idején indult, és végül a kereskedelmi tévék nyírták ki. A népes Szép család mindennapjait követő sorozatban a korabeli magyar tévézés pápája, Szurdi Miklós keze is benne volt (sok egyéb mellett), többek között neki köszönhetjük Csonka Picit és Xantus Barbarát, továbbá a családfőt alakító Ádám Tamást is, pedig az eredeti ötlet szerint Szombathy Gyula alakította volna Szép Károlyt – neki mennyivel testhezállóbb lett volna!



Milyen a sorozat: A cikk kedvéért megnézett sorozatok közül ez utólag is inkább irritáló, semmint kicsit is szórakoztató. A legjobb pillanataiban stabilan hozza egy gyengécske amerikai szitkom kelet-európai verzióját nem is titkolt termékelhelyezésekkel, a szereplők pedig a ripacskodás határán bőven túlmenve alakították az egydimenziós karaktereiket. Egy epizód sem telhetett el anélkül, hogy legalább féltucatnyian ne kiabáltak volna egymás szavába vágva a nappaliban, de a végén úgyis minden jóra fordult, és még Ágicát sem ütötte meg a guta. De a legnagyobb bűnük az alkotóknak talán az, hogy elhitették idehaza, hogy egy szitkomhoz csak egy kanapé kell, egy sereg funkciótlan szereplő, no meg a konzervröhögés, a többi minek?



Mit tudunk meg a korról: Természetesen egy szitkomtól nem várja el senki a realisztikus ábrázolást, de azért így is túlzásnak tűnt az óriási villában és meglehetős jómódban élő botanikus férj, a háztartásbeli feleség és a négy gyerek, plusz a két nagyszülő, no meg a folyton üresen tátongó vegyesbolt, nem is beszélve a rendszeres síelésről vagy görögországi nyaralásról. Persze a vállalkozói szál a korszak tipikus jelenségére akart rávilágítani, de ennyi, a többinek semmi köze nem volt semmihez. Aki viszont nosztalgiával gondol a susogós melegítőkre és a lebernyegszerű, színpompás ingekre, annak ez a mennyország.



Érdekességek: A már említett állandó termékelhelyezés nemcsak a Família Kft. sajátja volt, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy itt új szintre emelték a műfajt, gyakran egyenesen a reklámozni kívánt termék köré írták a forgatókönyvet és az állítólagos poénokat. Az pedig mai szemmel különösen bizarr, hogy az egyik részben például a Quaestor-csoport Aranytallér nevű befektetési alapja körül bonyolódik a cselekmény.



Privát kopó (1992)

Kern András Ötvös Csöpi hiányában sutba vágja Kardos doktort, és egy nála jóval kompetensebb, de azért így is kellően bohókás magánnyomozó szerepében veszi fel a harcot a hirtelen meggazdagodott „vállalkozók” és „pornókirályok” ellen. A korábbi sikerreceptből viszont sajnos átemeli az idegesítő, okostojás kisfiút is (most Szabó Dani alakítja), és itt van Verebes István is a nagy öreg rendőrszaki, Rózner százados szerepében. Arra pedig mindenki emlékszik, amikor Kernt bezárják a szaunába, ugye?



Milyen a sorozat: Kernt azért továbbra se könnyű komolyan venni detektívként, bár legalább a bunyót Cserhalmi Györgyre bízza. Mindenesetre a sorozatot jegyző Szurdi testvérpár a korábbi munkájuknál, a Lindánál is bevált receptet alkalmazzák, és a Privát kopó is marad a könnyed szórakoztatás határain belül, hiába halnak meg minden részben jó páran. A történetek persze kriminek elég suták, és az olcsó tévéfilmhangulat is tagadhatatlan, viszont vannak akciójelenetek, zseniálisan rossz dumák („A gyenge elbukik, az erős megmarad, és mi erősek vagyunk, Gyurikám!”), egy londoni taxi, és nagyot dobnak rajta az olyan epizódszereplők, mint Gábor Miklós és az utolsó filmszerepét játszó Mensáros László. Azt viszont ki gondolta komolyan, hogy Kárász Zénónak vagy Csonka Andrásnak kéne nehézfiút alakítania?



Mit tudunk meg a korról: Azt, ahogy az alkotók és színészek elképzelték a korabeli szervezett bűnözést, béna nehézfiús gesztusokkal és amerikai filmekből nyúlt bírósági jelenettel, meg persze sok pucér nővel. Szerencsére sok a külső helyszín, a korabeli budapesti utcáktól kezdve a Nyugati téri McDonald’sig (meglepően más volt akkoriban) vagy a Bambi presszóig (ami azóta se változott sokat), és már többször is elhangozhatott főműsoridőben, hogy „a kurva életbe”. Ugyan lehet kapni Mars-szeletet, de a Kádár-rendszer még bőven velünk van, akár egy fekete autóstáska, akár egy hatalmaskodó határőr, akár a minden háztartásban fellelhető konyak formájában.



Érdekességek: Miközben a Privát kopó Magyarországát fojtogatja a szervezett bűnözés, egymást érik a maffiaközeli Conti-Car Kft. hirdetései. Az utolsó részbe még bevisznek egy kis történelmi szálat is („A ti apátok nem volt Recsken!”), az egyik részben pedig van egy szereplő, akit csak úgy emlegetnek, hogy „a hülye Geszti Péter”. Aligha véletlen!



Glóbusz (1993)

Az ötrészes sorozat is lépést tart a korszellemmel, ugyanis a sztori egy jellegzetes korabeli intézmény, egy frissen indult nyelviskola sorsát követi. Lukács Sándor alakítja a nyelviskolát vezető, idealista, de közben önző és folytonos stresszben élő némettanárt, Bánsági Ildikó az elhanyagolt, cselédszámba vett feleséget, akinek a nyomoráról mindent elmond, hogy oroszt tanít, de szerepel Udvaros Dorottya, Görög László és Tordy Géza is.



Milyen a sorozat: Mai fejjel elég merésznek tűnik nyelvtanárok és nyelviskolák mindennapjairól sorozatot forgatni, de akkoriban a magánvállalkozás volt az egyik slágertéma. A szűk egyórás epizódok belefértek volna fél órába is, és néhányan zavaróan túljátsszák a szerepüket, de még ezekkel együtt is a Glóbusz aránylag komolyan vehető sorozat, amely láthatóan próbál is hiteles lenni. Még úgy is, hogy a cselekmény igencsak szappanoperaszerű lesz egy idő után, az akkoriban kötelező idegbeteg ordítozással.



Mit tudunk meg a korról: A szereplőknek még tanácsi lakásokkal kell trükközni, de Lukács Sándor már arról tart kiselőadást, hogy csak magasabb szintű nyelvtudással zárkózhatunk fel Európához. Az étterem még a piros kockás abroszos csárdát jelenti, nem lehet dobozos sört kapni, viszont feltűnik már egy itt dolgozó skót expat. Azt pedig tökéletes kordokumentumként mutatja be, hogy mekkora divat volt akkoriban a kelta táncház. A szaxofonos, szoftpornós filmzenéért viszont nagy kár.



Érdekességek: Még a nők bálványát alakító Seress Zoltán is úgy öltözik, és olyan a frizurája, mint ma 50 év alatt senkinek, de az igazi katasztrófa szegény Udvaros Dorottya elcsúfítása, akit kizárólag elkeserítő cuccokban látni. Régi magyar filmekben (igaz, ennél régebbiekben) előfordulnak néha olyan szereplők, akik akár ma is kimehetnének az utcára – na, ez nem az a film.



Kisváros (1993–2001)

A Kisváros eredetileg az Angyalbőrben című honvédségi propagandasorozat sikerét próbálta meglovagolni, később azonban a fiktív határmenti Végvár határőr százada és Hunyadi főtörzs (Usztics Mátyás) helyett a helyi rendőrkapitányságra, egészen pontosan a folyton zabáló Járai őrnagyra (Hollósi Frigyes) és szegény hülye Balogh Máté zászlósra (Győri Péter) került a hangsúly. Kisebb szerepekben pedig felvonult gyakorlatilag a teljes korabeli magyar színészelit. A lényeg, hogy a rendőrség és a határőrség nyolc éven át példamutatóan harcolt a legveszélyesebb nemzetközi bűnbandák ellen is, de a 21. századot sajnos már nem nekik találták ki.



Milyen a sorozat: Az alkotók az addigra már klasszikus magyar receptet – krimi vígjátékos elemekkel és sok reklámmal – tökéletesítették, amelyben nehéz eldönteni, hogy a bűnözőket nehezebb-e komolyan venni, vagy a bűnüldözőket. Az ezer sebből vérző akciójelenetek és a „csak kínunkban röhögünk rajtuk” poénok ellenére a Kisvárosnak a mai napig komoly rajongótábora van, de a nosztalgián és a békebeli hangulaton kívül képtelen vagyok erre más indokot találni. Viccből viszont jó nézni, és egy tematikus blog neki is állt kigyűjteni a sorozat legkínosabb pillanatait (kettőt én is kölcsönvettem onnét), de sajnos egy idő után abbamaradt – vélhetően agyonnyomta az aranybánya kifogyhatatlansága.



Mit tudunk meg a korról: A Kisváros valósága olyan, mintha a Kék Fény stábja képzelte volna el a világot valamikor 1981-ben. A bűnözők jellemzően rossz modorúak, és tiszteletlenül vagy ne adj' isten kifejezetten trágárul beszélnek, és általában vagy külföldiek, vagy külföldről visszatért magyarok. A határőrség a végtelenségig profi, a rendőrök szolgálnak és védenek, és még négy zsák rózsakrumplival sem lehet megvesztegetni őket. A drog pedig valami olyasmi, amit még le sem nyeltél, máris elkábulsz tőle. (A drogos fiatalok egy halhatatlan jelenetben Sisters of Mercyre tombolnak, alább pedig Nirvanára állnak be épp.)



Érdekesség: Óriási pozitívum, hogy szerepet kapott a leginkább filmre való magyar rockzenész, az akkor a főcímzenét jegyző KGB együttesben játszó Gidófalvy Attila is. A sorozat viszont menet közben teljesen elveszett a sok bába között, Végvár fokozatosan átkerült a nyugati határ mellől délre, és az évek múltával még a kezdetihez képest is olcsóbb és összecsapottabb lett a sorozat, menet közben lecserélt szereplőkkel és több szerepet is alakító színészekkel. Sőt, a végén már Nyíregyházán, majd Sopronban forgatták a sorozatot a Végvárnak eredetileg megfeleltetett Szigetvár helyett. Kész csoda, hogy kihúzták 2001-ig. Az Eduscho-busz viszont örök!



Öregberény (1993–1995)

A Magyar Televízióban valaki rájött, hogy az idősebb, nem feltétlenül nagyvárosi közönségrétegnek is kellene egy sorozat, amely a vidéken élők mindennapjaival foglalkozik. A Málnay Levente rendezésében készült, 21 részes sorozatban Horváth Sándor, Harsányi Gábor, Szilágyi Tibor, Blaskó Péter, Temessy Hédi és egyéb neves színészek mutattak példát rá, hogyan lehet embernek maradni a rendszerváltás mindent elnyomó harácsolása közepette.



Milyen a sorozat: Bár igyekszik a valós problémákat bemutatni a kárpótlástól kezdve a vállalkozói lét nehézségeiig, azért az Öregberény megmarad a kedélyes magyar falu ábrázolásánál, ellentétben a kicsit hasonló, de mélyebbre ásó, későbbi Szórád-házzal. Itt az igazi sorstragédiáktól megkímélik a főszereplőket, akikkel a legrosszabb, ami történhet, hogy adóhátralékuk van, vagy pár százezer forinttal megkárosítja őket egy csaló. Nem próbál népet nevelni, mint a Szomszédok, és nincs benne pár pofontól eltekintve erőszak sem, mint a Kisvárosban, de nem ennek tudható be, hogy az Öregberény a gyakori ordibálás ellenére bizony elég lapos sorozat. Kész szerencse, hogy az olyan színészek jelenléte, mint Harsányi Gábor vagy Balázs Péter, mindig lehetőséget ad a könnyed szórakoztatásra!



Mit tudunk meg a korról: A rendszerváltás utáni falu itt olyan, ahogy azt egy naiv népi író elképzelhette a budapesti íróasztalánál. A szereplők minden látszat ellenére alapjában véve rendes, magyar emberek, akik mind eljárnak templomba, a péktől kezdve a kocsmároson át a lódoktorig. És még a volt párttitkár, a privatizáción meggazdagodott, vállalkozóvá lett zöldbáró sem maga az ördög – eleve úgy hívják, hogy „a Mészáros Karcsi”. És az antalli konszolidáció jegyében nem is dörgölik folyton a múltját az orrunk alá, úgyhogy csak néha bújik ki a szög a zsákból („Hogy a fenébe ne emlékeznék, hát együtt jártunk a Foxi-Maxira!”).



Érdekesség: A takaros, kellemes faluban játszódó Öregberényt a Budapest vonzáskörzetében lévő Budajenőn forgatták, nem pedig valahol Borsodban vagy Szabolcsban, úgyhogy olyan lett, amilyenben a valódi falusiak többsége csak szeretett volna élni. Amíg viszont az ilyen kis közösségek összetartanak, addig nem lehet komoly gond: nem véletlen, hogy a baj mindig kívülről jön. Egy külföldi rendszámú autó, egy városi, öltönyös ember csak bajt jelenthet, de az idegesítő, svájcisapkás-overallos Kisfröccs és az asszonyok jól kipletykálják a pékségben. És aki kívülről jön, mint az egyik főszereplő, Deli Pista, az végül nem is találja meg a számítását itt a faluban. De nehogy azt higgye, hogy a nagyvárosban majd olyan könnyű lesz!



Patika (1994)

Koltai Róbert a Sose halunk meg sikere után azt hitte, hogy neki tényleg mindent bejön, ezért megpróbálkozott a rocksztársággal. Hogy biztosra menjen, most is Dés Lászlóval íratott egy lemeznyi dalt, mindehhez pedig csinált egy vígjátéksorozatot, amelyben természetesen orrvérzésig nyomták ezeket a számokat. A 14 részes sorozatban Koltai egy öregedő zenészt alakít, aki nappal egy patikában dolgozik, este viszont vendéglátózik, és az utolsó nagy dobásra készül. Természetesen Pogány Judit sem maradhatott ki a jóból, rajtuk kívül Kaszás Attila, Bárdi György és Bezerédi Zoltán is ott mókázott a sorozatban, mint ahogy Balázs Péter is kapott hál' istennek egy mellékszerepet.



Milyen a sorozat: Nagyjából olyan, mintha az egyetlen funkciója az lenne, hogy főműsoridőben, félórában promózza a filmzenelemezt. A slágernek szánt dalok szinte minden egyes részben elhangzottak, és közben mellesleg bonyolódott is valami mérsékelten sem érdekes cselekményféle, amelynek a középpontjában egy külvárosi gyógyszertár állt. A mutatvány már ott bukik, hogy Koltai egy Polacsek Norbert nevű embert alakít, akinek nemcsak a neve hiteltelen, de az se tűnne fel, ha kiírták volna a sorozat felénél, annyira semmilyen szegény. A forgatókönyvről pedig mindent elmond, hogy az egyik őrült vicces jelenetben véletlenül fejfájás elleni teának hiszik a búgatóport, egy másikban pedig véletlenül előkerül a zakózsebből egy női bugyi.



Mit tudunk meg a korról: Nem tudom, hogy szándékos-e, de az összes helyszín alapszíne a sötétbarna és a tompa szürke, a patikától az éttermeken át a lemezstúdióig, mintha direkt a legszomorúbb háttereket válogatták volna össze – vagy csak VHS-kamerával vették fel az egészet. A cselekmény a privatizált gyógyszertárral és az uzsorás maffiózókkal próbálja súrolni a korszellemet, de a Patika alapján azt is elhihetnénk, hogy az emberek 1994-ben gyógyszertárba jártak társasági életet élni, a marihuána pedig olyan, mint a heroin. A „drogos rocksztárt” alakító Kaszás Attila viszont egy pillanat alatt leszokik, amikor megjelenik a zenekaruk kazettája: „Bye-bye narkó!



Érdekesség: Talán a leginkább megmosolyogtató Koltai zenekara, a Somló Tamással megdobott Old Gold, amely nemcsak, hogy Magyarország legízléstelenebbül öltözködő együttese lehetett, de az alkotók ráadásul lázadó rockerekként próbálják eladni őket, míg a steril, középtempós rádiórockzenéjükre tinédzserek tombolnak a koncerteken.



A Szórád-ház (1997)

A Szórád-ház kísérlet volt arra, hogy megmutassák, ténylegesen hogyan is éltek a magyarok a Nagykörúton túl a rendszerváltás forgatagában. A Szórád család feje, a nagyapa (Mádi Szabó Gábor) elhatározza, hogy visszaigényli a családi földeket, gyerekei viszont már nem földművelőnek születtek, és máris itt a konfliktus! A négy, játékfilm hosszúságú epizódban vetített sorozatban sok neves színész játszott: Pásztor Erzsi, Szirtes Ági, Szarvas József, Újlaky Dénes és a tizenéves Kovács Patrícia is.



Milyen a sorozat: Nincsenek kompromisszumok, az alkotók tényleg a fejükbe vették, hogy A Szórád-ház a valós problémákat mutatja meg. Van itt minden, gyárbezárástól kezdve uzsorásokon át olajszőkítésig, meg persze az elmaradhatatlan kárpótlási jegy. A sorozat mintha nem tudna mit kezdeni a rengeteg műsoridővel: húsz percen át követhetjük például, ahogy az egyik szereplő traktoralkatrészt keres. És mivel a magyar filmek akkor még mindig a neurotikus üvöltözést érezték a leghitelesebb eszköznek a feszültség bemutatására, ebből is jut bőven. Az is szembetűnő ma, a feszesre vágott sorozatok korában, hogy mennyire nem élnek a szimultán sztorimesélés eszközével: az egyes főszereplőket olyan hosszan követjük, hogy közben el is feledkezünk a többiekről. A Szórád-ház a sok üresjárat és a tévéfilmes atmoszféra ellenére is bőven nézhető, de néha azért bele kellett tekerni.



Mit tudunk meg a korról: Hát, nem sok jót. A kilencvenes évek Magyarországa zord hely, ahol ember embernek farkasa: mindent szétlopnak és tönkretesznek, a vállalkozók küszködnek és ügyeskednek, és aki becsületes, az nem sok jóra számíthat. Utolsó menedéknek még ott a természet és a jó, zsíros magyar föld, amelyet évtizedeken át ilyen patetikus eszközökkel ábrázoltak a magyar filmtörténetben – talán éppen itt utoljára. Közben diákok vállalnak bérsorbanállást részvényért, a vidéki kispolgárok már Yvette-nek nevezik el a lányukat, és meglepő módon egyetlen mobiltelefon sincs a sorozatban, pedig akkoriban a vállalkozók ki se léptek nélküle az utcára.



Érdekesség: Nem biztos, hogy tudatosan, de nagyszerűen rendeli a sorozat egymás mellé a korabeli gigantposzteres, Réka szekrénysoros, koloniálbútoros magyar valóságot (amelynek elengedhetetlen kelléke a hangoskodó, zsíros hajú, bajuszos bunkó szomszéd) a rikító színekre mázolt, újgazdagos házbelsőkhöz.



Helló, Doki (1997)

Míg Bacsó Pétert méltán emlegetik a legnagyobb magyar filmrendezők között, időskori munkáiról leginkább szemérmesen hallgatni szokás. Arra is kevesen emlékeznek, hogy írt és rendezett két sorozatot is: a ’94-es Kis Romulusz nyom nélkül tűnt el a süllyesztőben, ellentétben a hatrészes Helló, Dokival, amely a Wekerle-telepen játszódott, és egy frissen kinevezett háziorvos kalandjairól szólt. A Dokit (azaz dr. Másik Olivért) alakító Vasvári Csaba történeteihez egy sereg kiváló színész asszisztált, Kállai Ferenctől Benkő Gyuláig, és fontos szerepet alakított a fiatal Gesztesi Károly is.



Milyen a sorozat: Bár annak idején főműsoridőben vetítette az MTV, éveken át kerestem hiába, hogy mi is lehetett az a sorozat, amely a Wekerlén játszódott, de senki nem emlékezett rá. Hát ez volt a Helló, Doki, amely visszatekintve kap egy adag nosztalgikus bájt, de ugyanolyan feledhető, mint amilyennek akkor tűnt, Bacsó Péter ide vagy oda. A sorozat fő motívuma itt is az, hogy a világ bolond, de legalább a mi kis közösségünkben még összetartanak az emberek, legyen szó a minden részben kulcsszerepet kapó Mol-kút segítőkész benzinkutasáról vagy a Csehov-hősnek öltöztetett, nyugdíjas exháziorvosról (Kállai Ferenc).



Mit tudunk meg a korról: A Wekerle-telep egy önálló kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, és a frissen odaköltözött háziorvosnak már mindenki köszön kocogás közben, mint ahogy ő is odakiabálja, hogy „sziasztok, srácok.” Sőt, a közösség annyira jó fej, hogy összefog, hogy az újságkihordó fiú szemét megműthessék Stuttgartban. Az új idők jeleként azonban már van egy kínai szereplő is, aki természetesen csempészett cuccokkal házal, ám a legdurvább mai szemmel az, ahogy a féltékeny péket alakító Gesztesi rendszeresen véresre veri a feleségét, aminek mindössze annyi következménye lesz, hogy a Doki és a régi Doki elnézően nevetgélve beszélnek utána „a telep Othellójáról”. Hát ilyen a Karcsi, ez van, és különben is, csak arról van szó, hogy „a gusztusos kis feleség” meg akarta mutatni magát meztelenül az új háziorvosnak.



Érdekesség: Van egy sci-fi elem is, hiszen a Doki felesége paranormális képességekkel bír, és puszta gondolattal képes például összetörni egy poharat. Sőt, még a neve is az, hogy Kovács Elektra, ha valaki nem értette volna elsőre. Szükség is van a képességeire, hiszen minden epizódban le akar csapni a Dokira a környék valamelyik szépasszonya.



Frici, a vállalkozó szellem (1993)

Ebből a sorozatból nincs egy másodpercnyi anyag sem az interneten, pedig emlékeim szerint legalább akkora aranybánya lenne, mint a Szomszédok vagy a Kisváros. A harmincrészes, „oktató-nevelő célzatú filmsorozatban” a péket alakító Bezerédi Zoltánnak a halott nagyapa (?), Körmendi János szelleme segített eligazodni a vadkapitalizmusban.

A Fricinek az kölcsönzött sajátos bájt, hogy a Lakitelek Alapítvány finanszírozta, és ennek köszönhetően rá tudott verni az Öregberényre és a többi korabeli sorozatra azzal, hogy időnként szabályos aktuálpolitikai agitálásba fulladt. A lényeg egyébként mintha az lett volna, hogy a régi vágású, háború előtti, békebeli kapitalizmus a válasz a világ gondjaira – furcsa belegondolni, hogy mára ugyanezek az alkotók valószínűleg már bármilyen kapitalizmust a pokol fenekére kívánnak. Tényleg senkinek sincs legalább egy rész otthon ebből a remek sorozatból?!


Űrgammák (1995–1998)

Erről az ifjúsági ismeretterjesztő sci-fi sorozatról tényleg elég annyi, hogy az MSZP csattanós válasza volt a pártkötődésű Xénia Láz Egyesülettel a Fricire, és ezt még az egyesületbe belépett gyerekek körében adatgyűjtéssel is súlyosbították. Az olcsóság minden jegyét magán viselő sorozat gyanús pénzügyei és belpolitikai üggyé nőtt botránya miatt maradt meg az emlékezetben (a producere, Czégé Zsuzsa hosszú évek óta Amerikában él), no meg a Szulák Andrea énekelte főcímdalról. Hallgassuk meg hát búcsúzóul a refrént!