A gonosz mostoha lejátssza Hamupipőkét a vászonról

Fotó: The Picture Desk / Jonathan Olley

-

Kenneth Branagh tökéletes egyveleget hozott létre a Disney-giccsből és a vicces kikacsintásokból, amit még egy kis lélektani háttérrel is megspékelt. Tévedtünk, amikor azt hittük, 65 évvel a Disney-klasszikus után nem lehet már élvezetes Hamupipőkét csinálni.


Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy a Disney teljesen kifogyott az ötletekből, a hatalmas sikerű Jégvarázs a legjobb példa arra, hogy nagyon is képesek a saját hagyományaikra építve, de közben a kor követelményeinek megfelelő újításokkal – lásd a film erősen feminista kicsengését – releváns és szórakoztató mesefilmeket csinálni ma is. Emellett viszont egyre dominánsabb vonulat a stúdiónál, hogy saját klasszikusaikat frissítik fel: az animációt élő szereplőkre cserélik, és egy untig ismételt történetet kicsit leporolva nyomnak le megint a torkunkon. És egy kis feminista szósz persze itt is jöhet. Ilyen volt a tavalyi Demóna, és ilyen most a Hamupipőke is. Viszont ez jól sikerült.


Lily James mint Hamupipőke


Kenneth Branagh a Disney-hagyományokhoz ragaszkodva, de egészen könnyed stílusban, viccesen és szórakoztatóan adaptálta a klasszikus mesét. Mégis, az első tíz percben azt hittem, nem fogom bírni végignézni a filmet, hirtelen olyan mennyiségű giccset öntöttek a nyakamba. Ahogyan a későbbi Hamupipőke (Lily James), akit itt még nem Cinderellának, hanem simán csak Ellának hívnak, az anyja (Hayley Atwell) és az apja (Ben Chaplin) édelegnek szinte lefolyva a vászonról, az még paródiának is beteges. Kék színű, rajzolt madarak repkednek, szőke fürtök szállnak a szélben, ragacsos mondatok hagyják el a főhősök száját, mintha Branagh azt tűzte volna ki céljául, hogy minden idők legdisney-sebb nyáltengerét hozza létre.


Cate Blanchett a gonosz mostoha szerepében


Aztán viszont megjelenik a színen Cate Blanchett mint gonosz mostoha, szintén iszonyatosan eltúlzott, drámai belépővel, és ez már vicces. Onnantól kezdve, hogy Blanchett és két pofozni való karikatúralánya is szerepel, a film kivirágzik, élvezetes gonoszkodásuk nagyon mulattató. Közhely, hogy a főgonosz szerepe általában hálásabb, mint a főhősé, de itt sokszorosan igaz: Lily Jamesnek legfeljebb a ruhakölteményeire emlékszünk a film után, Blanchett egy-egy szemvillanása viszont nagyon is megmarad. Később bekapcsolódik a bolondozásba Helena Bonham Carter mint a kissé szétszórt, cuki tündérkeresztanya, és a mostohával együtt remekül ellenpontozzák a nyálas momentumokat. De a film egy idő után elkezd saját magán is humorizálni; valószínűleg ez a mese első feldolgozása, amelyben a herceg (Richard Madden) – teljes joggal – meglepődik azon, hogy Hamupipőke üvegcipőt visel, a lány viszont lazán odaveti: „Miért ne?”.


Lily James


Branagh nagyon jól megteremti az egyensúlyt a mese hű visszaadása, a Disney-téboly és a kikacsintós poénok között, és egy olyan változatot hoz létre, amely a történettel először találkozó gyerekeknek és a szórakozásra vágyó felnőtteknek egyformán élvezetes lehet. Fontos szerepet játszik ebben a látvány is, amely szintén annyira giccses, hogy az már szép: a ruhák és lakásbelsők egészen elképesztők, van min legeltetni a szemünket. A kosztümöket a háromszoros Oscar-díjas Sandy Powell tervezte, aki bár gyönyörű munkát végzett, azért a színészeket kicsit megszívatta: Bonham Carter ruhájában például sok ezer LED izzó volt, és hozzájuk egy hétkilós akkumulátor.


Helena Bonham Carter, a tündérkeresztanya


A könnyed önreflexió mellett kiváló újítás még a forgatókönyvben (amelyen nagyon is érezhető, hogy nem a stúdió valamelyik veteránja jegyzi, hanem Chris Weitz, az Egy fiúról egyik alkotója), hogy a karikatúraszerű gonosz mostoha egyszer csak igazi emberi dimenziót kap. Nem kell beérnünk azzal, hogy ő gonosz, és kész, hanem bepillantást nyerünk egy magányos, két lányát egyedül nevelő nő küzdelmeibe, és Hamupipőke iránti, érthető féltékenységébe. És most először még az a folyamat is érthetővé válik, ahogyan a kiszolgáltatott lány lépésről lépésre szolgává válik a saját házában. A film gyerekkorunk óta bennünk motoszkáló, nyugtalanító kérdéseket válaszol meg azzal, hogy bemutatja, hogyan történhetett Hamupipőkével ekkora igazságtalanság. A pszichológiai motivációk megkapargatása akár idegennek is tűnhetne a mesei világtól, de Branagh remekül integrálja ezt is.


Cate Blanchett és Lily James


Az újragondolt klasszikus mesék egyik idegesítő vonása, hogy kötelezően kapnak egy-két akciójelenetet, mintha ifjúsági film enélkül nem is létezhetne. Branagh nagyon trükkösen kicselezte ezt a követelményt: a sütőtök hintóvá alakítását, majd zöldséggé visszaváltozását tette meg filmje két akciócsúcspontjának. A varázslással bénázó tündérkeresztanya jelenete és a bál utáni hajsza is fergetegesen vicces, energikus jelenet, ahol a számítógépes grafikát sikerült tökéletesen a történetmesélés és a hangulatteremtés szolgálatába állítani.


Ez a cikkünk a Berlinale alatt megjelent tudósításunk átdolgozott változata.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!