A gitáros, aki mérges a gitárra

Fotó: Getty Images / Jim Dyson

-

Szombaton Budapesten ad koncertet Jonny Greenwood, akit legtöbben a Radiohead gitárosaként ismernek, pedig szólózenészként is nagyon izgalmas dolgokat csinál. Áttekintjük Greenwood eddigi pályáját, és eláruljuk, milyen szépeket mondott róla példaképe, Krzysztof Penderecki és Steve Reich.


Jonny Greenwoodot az X generáció egyik legnagyobb himnusza révén ismerte meg a nagyvilág 1993-ban. A Creepből ugyan hamarosan a Radiohead számára is meghaladni kívánt klisé lett (annyira, hogy egészen valószínűtlen előadók is feldolgozták), ám a dal zeneileg máig legizgalmasabb megoldása pont Jonnynak köszönhető: a refrén előtti agresszív, torz hangokról van szó, amelyek nem is annyira gitározásnak hatnak, mint inkább a gitár – és az elandalodni hajlamos közönség – elleni támadásnak.

Az 1971-ben született Jonny Greenwood 1987-ben csatlakozott az On a Friday nevű együtteshez, amelyben bátyja, Colin basszusgitározott. Jonny először harmonikázott, aztán szintizett, majd ő lett a gitáros. A többi, nála idősebb tag egyetemi tanulmányai alatt a zenekar nem működött, de amikor végeztek, újra összeállt, és 1991-ben nagykiadós szerződést kapott – egyben új nevet vett fel, a Talking Heads egy száma után. Jonny ezután abbahagyta a maga egyetemi tanulmányait.


Thom Yorke és Jonny Greenwood


A Radiohead az utóbbi húsz év meghatározó zenekara lett, elsöprő kritikai és közönségsikerrel. A meghatározó és legismertebb figura persze Thom Yorke, de valószínűleg a második hely Jonny Greenwoodé, akinek nemcsak agresszív – a csuklóját is fenyegető – gitárjátéka, hanem a gitár korlátaival való elégedetlensége is nagyban hozzájárult a Radiohead hangzásához. Számos hangszeren játszik, köztük olyan különlegeseken is, mint az ondes Martenot, egy 1928-ban feltalált, ritka – hangzása miatt gyakran a thereminhez hasonlított – elektronikus hangszer; az alábbi koncertfelvételen is ezt használja. Valamint ő felel a számítógépes programozásért is.



A Radiohead a Kid A megjelentetése óta „hangszerelők együttese” lett – fogalmazott Greenwood egy interjúban. Egy-egy számuk egy-egy ötletből, dallamból, akkordmenetből indul, amelyhez aztán megpróbálnak valamilyen hangzást, módszert kitalálni. És ebben nagy szerepe van Greenwood kísérletező kedvének: „Jonny mindannyiunknál jobban szereti, ha zenei értelemben nincs biztos talaj a lába alatt. Én is így vagyok ezzel, de nekem nehezebb eljutnom ide" – mondta Thom Yorke. Greenwood máshol arról beszélt, hogy szeret új hangszereket kipróbálni, és élvezetes számára „megküzdeni olyan hangszerekkel, amelyeken nem igazán tudok játszani”. Közben az, hogy gitáron „viszonylag biztosnak érzi magát” (jellegzetes szerény megfogalmazás tőle), biztonságot is ad neki.


Jonny Greenwood


Jonny Greenwood saját szerzeményeit Krysztof Penderecki felől közelíthetjük meg legjobban. Nem is tagadja, hogy a lengyel zeneszerző tette rá a legnagyobb hatást; a kilencvenes évek elején hallotta egy darabját koncerten, és azóta rajongója. Penderecki hatvanas években született munkái a minden hagyományostól elrugaszkodó, idegen és nyomasztó avantgárd zene jelképei lettek. Szokatlan játéktechnikákat, és harmóniák helyett ún. hangfürtöket alkalmazott. Éppen ezért használták fel darabjait olyan legendás filmek, mint a Ragyogás (lásd alább), Az ördögűző, újabban pedig Az ember gyermeke (utóbbi az elhíresült, bravúros háborús jelenetben). Pendereckire a nyugat-európai avantgárdról Lengyelországba eljutó hírek és az elektronikával folytatott kísérletei mellett a 20. század szörnyűségei is nagy hatással voltak: gyerekkorában játszótársai egy részét gettóba zárták, aztán koncentrációs táborba vitték; több rokonát Katyńban gyilkolták meg a szovjetek; aztán jött a kommunista diktatúra.



Azonban Jonny Greenwood egészen mást hall belőle, mint szokás: „Csodásan hangzanak a művei, és élőben hallgatni őket gyönyörű. Penderecki a legnagyobb áldozata annak, hogy hangfelvételen nem jönnek át az élő előadás részletei. Az emberek ezért hihetik azt, hogy fülsértően disszonánsak a művei. De valójában nagyon összetettek, és ahogy a hangok visszaverődnek a koncertteremben, igazán gyönyörű élményt adnak. Nem zaj, és nem disszonáns, valami más: annak ünneplése, hogy lám, ez a sok ember mind együtt zenél, te pedig ezt hallgatod.”

Akik az avantgárd klasszikus zenéhez kötődő Greenwood nyomait keresik a zenekarban, általában olyan pillanatokra mutogatnak, mint az OK Computeren a Climbing Up The Walls vége felé disszonánssá váló vonósok.



Greenwood szólóműveit kezdettől meghatározta a Penderecki-hatás – és néhány másik is, például Olivier Messiaen (részben a 20. század legnagyobbjai között számon tartott zeneszerző által is használt ondes Martenot miatt is). Első szólódarabja 2003-ban jelent meg: a Bodysong című, az emberi életet a kezdetétől a végéig bemutató, archív felvételekből összeállított dokumentumfilmhez készült. 2004-ben már az új kortárs művekre szakosodott egyik legnevesebb kamarazenekar, a London Sinfonietta mutatta be egy művét, majd a BBC koncertzenekarának házi zeneszerzője lett.


Jonny Greenwood

Jonny Greenwood


A szélesebb közönség akkor tudta meg, hogy Jonny Greenwood nemcsak a Radiohead gitárosa, hanem saját jogán „klasszikus” zeneszerző, amikor Paul Thomas Anderson 2007-es, Vérző olaj (There Will Be Blood) című filmjének ő írta a zenéjét. Pontosabban felhasználta benne korábbi szerzeményeit is – a nyitójelenetben például 2005-ben írt, erősen Penderecki-hatású Popcorn Superhet Receiver című darabja hallható –, és ezért nem lehetett Oscarra jelölni. (Maga a film is, amelyet azóta az évtized legfontosabb alkotásai között tartanak számon, csak kettőt kapott meg a nyolc jelöléséből, az egyiket Daniel Day-Lewis főszereplő.) Ettől még a zene is komoly kritikai és közönségsiker lett. Nem kizárólag atonális darabok hallhatók benne; az alábbi például (amelyhez a film különféle jeleneteit vágták) egészen könnyen emészthető.



Jonny Greenwoodnak ezután is a filmzeneszerzői munkássága maradt a legismertebb: Paul Thomas Anderson további művei (The Master, Beépített hiba) mellett Murakami Haruki regényének japán filmadaptációjához (Norvég erdő) és a Beszélnünk kell Kevinről című filmhez is írt zenét. 2012-ben pedig közös koncerteket adott és közös lemezt is megjelentetett Krysztof Pendereckivel: rajongása tárgyának két talán leghíresebb, hatvanas évek elején született darabja hallható ezen (Gyászének Hiroshima áldozatainak emlékére, Polymorphia), Greenwoodtól pedig a már említett Popcorn Superhet Receiver, és a második Penderecki-műhöz kapcsolódó 48 válasz a Polymorphiára. Mint az alábbi, utolsó darabból hallható, a kortárs zenéről alkotott képtől oly idegen játékosság is megjelenik a műben.



Persze Jonny Greenwood több mint egyszerű Penderecki-rajongó. Maga a lengyel mester is ezt mondja róla: „olyasmiket csinált, amiket én soha, és az én zenémből vett elemeket is új irányokba vitte el. Nagyon tehetséges fiú.” Steve Reich pedig azt az ötletét, hogy a vonósszekció gitárpengetőt használ, így jellemezte: „a pizzicatót Bartók óta senki nem közelítette meg ennyire újszerű módon”.

Természetesen nemcsak Penderecki műveire vonatkozik az az elgondolása, hogy élőben fontos hallgatni őket: szerinte a legjobb hi-fi berendezés sem adja vissza az élőzene élményét. Egyik legnagyobb inspirációjának is éppen ezt nevezi: hallani, ahogy megszólalnak a művek. A klasszikus koncerttermeket viszont gyakran lehangolónak tartja: nemcsak a „formális” közeget, hanem azt is, hogy a koncertprogram összeállításában sincs helye a spontaneitásnak. Ezért gyakran lép fel szokatlan helyszíneken, ahol más hangzást lehet elérni, vagy akár még italpult is található a teremben. Az alábbi koncertfelvétel például a manchesteri Albert Hallban készült, ahol elektronikus zenei DJ-k is fel szoktak lépni.



Jonny Greenwood legújabb munkája az volt, hogy Shye Ben Tzur izraeli zeneszerzővel, Nigel Godrich producerrel (aki a Radiohead „hatodik tagja”) és 17 indiai zenésszel közösen készített felvételeket.

Ebből lemez is lesz, Paul Thomas Andersonnak a közös zenélésről készített – beszélő fejeket nélkülöző – Junun című filmjét pedig már be is mutatták: itt látható belőle egy hosszabb részlet, teljes egészében pedig az előfizetéses Mubi nevű oldalon nézhető meg.


Jonny Greenwood a London Contemporary Orchestra szólistáival október 17-én, szombaton 19.30-tól a Művészetek Palotájában lép fel, a CAFe Budapest fesztivál keretében. Bővebb információ a koncertről itt.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!