A gazdagabbak már az agglomerációból is kijjebb költöznek

Ferencz Zoltán

Ferencz Zoltán, az MTA TK Szociológiai Intézetének szociológusa

A budai oldalon már kitehető a "megtelt!" tábla. De a vidéki városközpontokból is a kertvárosi részekbe igyekeznek a tehetősebbek.


Az utóbbi évek nagyvárostérségek-kutatásai több új fejleményt mutattak ki. A rendszerváltás utáni idők legjelentősebb változása többek közt az újvárosok – azaz az ötvenes évektől épült új szocialista iparvárosok vagy kiemelt települések, melyeket fejleszteni kezdtek – tönkremenetele volt, majd egyes városok esetében azok újjáéledése bizonyos fokig, illetve az egyes térségek teljes leszakadása, valamint a szuburbanizáció – azaz a városszéli területek, a városkörnyék népességének gyarapodása, a kiköltözés.



A budapesti agglomerációba az iskolázottabb és a gazdagabb rétegek költöztek ki, a főváros lakosságának száma ezzel párhuzamosan csökkenni kezdett. Az országból történő tömeges kivándorlás ellenére – amiről pontos számok nincsenek – Budapest lakosságának száma ma inkább stagnál. Ennek egyik oka, hogy épp az agglomerációból költöznek vissza azoknak a 20-30 év körüliek, akiknek szülei a kilencvenes években költöztek ki az agglomerációba. Ez persze azzal is összefügg, hogy a fiataloknak vonzóbb a fővárosi életmód, a lehetőségek, mint a vidéki élet, vagy az onnan való bejárás. Ennek oka a városlakók átalakult költözési szokásaiban keresendő. A városi lét ismét megerősödött érték, ami miatt lecsökkentek a kifelé irányuló migrációs törekvések, de a belvárosokból a városok külső negyedei felé irányuló mozgások, a polgári rétegek városi térfoglalásai is befolyásolták. A folyamat legteljesebb formáját a budapesti térségben látni, ott érvényesült elsőként: hosszú ideig (2007-ig) számottevő volt a fővárosi kiköltözés, a Budapest környéki települések fejlődési dinamikája. Ez mára már lecsökkent, most inkább a vidéki nagyvárosokban jellemző a szuburbanizáció lendülete.

A pesti oldalon még van tartaléka az agglomerációnak, van még hová kiköltözni (például Vác, Gödöllő, Vecsés), de a budai oldalon kitehető a „Megtelt!” tábla. Ezzel párhuzamosan figyelhető meg, hogy kezd kialakulni egy második agglomerációs gyűrű is, tehát még távolabbi falvakba költöznek ki – ismét csak a gazdagabbak. Ha nem is beszélhetünk nagy számokról, de megfigyelhető ez a jelenség, és a motivációjuk oka részben épp a budai agglomeráció zsúfoltsága. Ez az életmóddal is kapcsolatos: ők azok, akik nyugalomra vágynak, és ezt meg is engedhetik maguknak, környezettudatosabbak, közelebb akarnak lenni a természethez is. Így kezd kialakulni egy újabb gyűrű a Páty–Dorog–Tata-térségben. De az is újabb jelenség, hogy a jobb közlekedési lehetőségeknek köszönhetően Budapestre naponta bejárni dolgozni sem lehetetlen. Székesfehérvárról vagy Esztergomból is be lehet érni 45-60 perc alatt.



Ám mindez nem jelenti azt, hogy a városkörnyéki településeken az utóbbi tíz évben ne nőtt volna a diplomások aránya, s ezzel párhuzamosan ne csökkent volna az iskolázatlanabbak aránya, vagyis a magasabb társadalmi státusúak területfoglalása tovább zajlik.

Vagyis ma már nem egyirányú a mozgás az agglomeráció és Budapest tekintetében, úgy a ki-, mint a beköltözés megfigyelhető. Közismertebb jelenség már a gentrifikáció, azaz a magasabb társadalmi státusúak (azaz a képzettebbek, magasabb jövedelműek) száma, aránya nagyobb a városokban. Ám zajlik egy másik típusú szuburbanizáció is, e rétegek már nem feltétlenül hagyják el a várost és mennek falura, hanem inkább a belvárosból költöznek ki a békésebb külvárosi részekbe.

Amíg tehát a gentrifikáció sokáig a városcentrumok jellemzője volt, ahogyan a belvárosok funkciót váltottak (gondoljunk például a VII. kerületi „bulinegyedre” vagy a citysedésre, a városrehabilitációs projektek hatására), ma a magyarországi városok egyre nagyobb területein érvényes a gentrifikálódás: urbánus lakóhelyi igények jelentkeznek a városlakók részéről, akik elkötelezettebbek is a városkörnyék iránt. Új városi terek, városi létformák- és életkörülmények jelennek meg, részben, mert csökken a kiköltözési igény, vagy épp a városi középosztály tér vissza, amely csalódott a városkörnyéki viszonyokban, miközben a városok fejlődtek, javultak az életkörülmények, több a lehetőség.

A magas státusúak területeket „foglalnak” el a magyar városokban: a lepusztult, de fejlődésnek indult, külsőbb városnegyedekben, ahol új építkezések is zajlottak, találnak maguknak helyet, ahol megújul a társadalmi szerkezet, kedvezőbbek az ökológiai adottságok. Itt egyszerre érvényesülnek a városi és a kvázi vidéki adottságok is.



A kutatások során az is megfigyelhető, hogy a külföldre költözés szándéka mindenütt jelen van, várostól, vidéktől függetlenül. A magyarországi nagyvárosok és térségeik népességmegtartó ereje megfelel az országos átlagnak. Az itt élők közel 15 százaléka akar valamikor továbbköltözni. Minél fiatalabb korcsoportba tartozik valaki, annál valószínűbb, hogy költözni szeretne: míg a 18–29 évesek 22,5 százaléka, addig az 50–59 éveseknek kevesebb mint 10 százaléka. A vágy és a megvalósíthatóság között azonban jelentős szakadék húzódik, ami a legélesebben a 18–39 év közötti generációk esetében jelenik meg, hiszen az ő esetükben majdnem egytized azok aránya, akik költöznének, de erre nincs és a közeljövőben nem is lesz lehetőségük. A költözés legnagyobb gátja a munkanélküliség, alacsony jövedelem. A magyarországi népességmozgásnak tehát koránt sincs vége…

A magyar városszerkezet szám szerint nem túl jelentős, de lakosságát tekintve már figyelemre méltóbb, azonban mégis történeti kialakulásuk miatt is igazán izgalmas résztvevői az ún. szocialista vagy újvárosok. Ezek a városok minden esetben kormányzati döntésekre, állami forrásokból jöttek létre. A kommunista rezsimek még virágzó szakaszaiban az összes szocialista új város viszonyait erőteljes mértékben határozták meg a központosított, a fejlesztési források redisztributív elosztásán nyugvó társadalom és területirányítás jellemzői, az abban elfoglalt hosszú évekig kivételesen előnyös helyzet. Például az újvárosi fejlesztések első periódusaiban csak itt lehetett lakáshoz, új lakáshoz (de munkához is) jutni.

Az 1990-es években, de főként 2010 után a népességük jelentősen csökkent, a rendszerváltással együtt járó gazdasági krízisek, a nagyüzemek gazdálkodási nehézségeit követő munkaerő-elbocsátások, a munkanélküliség miatti elmenekülések okán is: ebben az időszakban sokan visszamentek a szülőfalvaikba, de főként a gazdaságilag fejlett és így munkaehetőségeket is kínálni képes nagyobb városokba, főként azok környékbeli településeire, de legújabban az EU munkavállalási lehetőségeinek a hatására külföldre is. A népesség mai elvándorlása, a népesség csökkenése a posztszocialista újvárosok egyik komoly, más városokhoz képest is súlyosabb problémája.



A 11 újvárosi térségben folytatott reprezentatív kutatás tényeiből az derült ki, hogy a történeti-társadalmi szerkezeti jellemzők még mindig létezőek: a magyar új városok ma is munkásvárosoknak nevezhetők: az újvárosi népesség körében a fizikai alkalmazottak aránya a legmagasabb, arányuk a magyar nagyvárosi arányokhoz képest is magasabb. A szellemi dolgozók, a magasabban képzettek arányai az évek során sokat növekedtek, de nem érik el a magyar nagyvárosok arányait.

Az újvárosi térségek esetében is megfigyelhetőek a városok és a környékek közötti kettősségek: a fejlett városkörnyékek népességének kedvezőbb a társadalmi szerkezete, mint a fejletlen városi környékeken élő népességé. A központból kifelé haladva csökkent a magas státusúak jelenléte, és nőtt az alacsonyabb társadalmi státuscsoportok koncentrációja, de csak a belvárosok és az átmeneti övezetek esetében.

A költözési törekvések ma nem igazán jellemzőek, a megkérdezettek csupán néhány százaléka akar és néhány, amelyik szeretne, de nem tud elköltözni az újvárosokból. S ebben nyilván szerepet játszanak az érintettek társadalmi problémái, a szegénység vagy a munkanélküliség. De az is, hogy az újvárosok belső negyedeit az utóbbi néhány évben rendbe hozták, felújították. A történelmi részeket védetté nyilvánították a szocialista realista építészeti stílus és örökség megőrzése érdekében.

Az átmenet során három különböző új város-, illetve új várostérségi csoport jött létre: az egyik a fejlett újvárosok csoportja: Százhalombatta, Paks és Tiszaújváros tartozik ide.

Ezek azok a térségek, ahol a válság korántsem volt olyan éles, mint máshol, amelyek a kedvező helyi földrajzi, gazdasági adottságaik réven könnyen alkalmazkodtak a piaci követelményekhez. S ebben a helyi társadalmi sajátosságok is segítették őket, az iskolázott, képzett, egyben fiatal munkaerő. Ennek következtében a munkanélküliek aránya átlag alatti, a vándorlási egyenleg pedig pozitív.


Tatabánya


A második csoport a stagnálók: Ajka, Dunaújváros, Oroszlány, Tatabánya, Várpalota sorolhatók ide. Ezek azok a városi térségek, amelyek a válságot alapvetően kezelni tudták, a népességüket többé-kevésbé meg tudták őrizni, a lakosság iskolai végzettsége viszonylag kedvező. A továbblépés irányai és főként forrásai azonban bizonytalanok, főként a világgazdaságnak való erős kiszolgáltatottság miatt.

A harmadik csoport a rendszerváltás valódi vesztesei: Kazincbarcika, Komló. Ezek azok a térségek, amelyek a főként 1950-es, 1960-as években kiemelten előnyös pozícióikat teljesen elvesztették. A korábbi városi gazdaságok fokozatosan erodálódtak, az azt működtető állami vállalatok leépültek, bezártak vagy éppen kis cégekké alakulva vegetálnak. A külföldi és a hazai működő tőke ezeket a térségeket elkerüli, az ott élő, főként fiatal, még piacképes népesség elköltözik, mivel kevés a helyi kitörési, ezen belül a vállalkozási lehetőség, így ezek a városok fokozatosan vesztik el a népességüket.


Ha megtehetné, elköltözne jelenlegi lakóhelyéről?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN