A futballjunkie és a nagypálya

Fotó: VS.hu / Kozma Zsuzsanna

-

Erősen csökkenti saját győzelmi esélyeit, aki a pályára lépés pillanatában első húzásra a jól ismert elitjátékos legendás cselét utánozza, de orra esik a labdában. A pozsonyi Új Szó Focitipp mellékletét megalapító és azt tíz éven át főszerkesztőként jegyző Gazdag József most megjelent Egy futballfüggő naplója című tárcagyűjteményében végül megfordítja a meccset, és megnyeri magának az olvasót, de a következő mérkőzés előtt érdemes volna szerződtetni egy jó szemű, civilben szerkesztőként jeleskedő segédedzőt.


„Valóságos újságíró és valódi író. Nem nosztalgiázik, de nem is rezignált” – mutatta be Esterházy Péter Gazdag Józsefet a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

A Magyarország határain kívül is világhírű Kossuth-díjas író szerint a 38 éves zsurnaliszta egészen különleges könyvvel állt elő, erre bizonyíték annak utolsó mondata: „Mert a lélek él, ez egészen bizonyos.”

A sokszoros magyar válogatott öccse miatt sportberkekben is ismert Esterházy (egykori igazolt labdarúgó) kiemelte laudációjában Gazdag (per Jóska) kötetének névjegyzékét, amelyben Albert Flórián és Balassi Bálint egyaránt szerepel.


„Ő úgy FF, vagyis futballfüggő, ahogy én ÖF, vagyis öreg futballista”

– folytatta a szerző méltatását az Utazás a tizenhatos mélyére című labdarúgókönyvét a 2006-os németországi világbajnokságra (nem mellesleg a Süddeutsche Zeitung felkérésére) megíró Esterházy.

Szerinte Gazdag szövegei tele vannak jó értelemben vett „mándyzmusokkal”, de ez nem véletlen, hiszen Mándy Ivánt – aki A pálya szélén című 1963-as regényével az irodalmi kánon részévé tette a témát – a labdarúgó-miliő, és nem a játék izgatta.

A budai Millenárison megrendezett fesztivál könyvbemutatóján szóba került még a rég nem létező magyar és ezzel együtt a kelet-közép-európai foci halála, és az is, hogy Gazdag saját bevallása szerint ma is rajongó kisgyerek.

A VSS Kassa–Ferencváros–Liverpool addiktív szentháromságában élő szerző, mint mondta, szerencsésnek érzi magát, hiszen párja terapeutának tanult, így tudja őt kezelni. Az első sorban helyet foglaló feleség kezeit Esterházy csókoltatta is ezért.



Tárcatár

Gazdag a magyar nyelvű sportújságírás negatív presztízsének taglalásával nyitja a Kalligramnál most megjelent kötetét. A nyomtatásban és nem mellesleg a VS.hu oldalain megjelent futballtémájú tárcáiból válogató gyűjtemény első darabja kisprózai örökzöld. (A vasúti zsánert Kosztolányi Dezső nagykorúsította a múlt század első harmadában.)

A főhős – az egyes szám első személyben megszólaló szerző – szóba elegyedik egy hangsúlyozottan okos (nem mellesleg „ismert & sikeres”) televíziós riporternővel a Pozsonyból Pestre tartó vonaton. A nőt lenyűgözi a férfi sokoldalúsága, ám rajongása értetlenkedő sajnálattá olvad, amikor kiderül, hogy útitársa csupán egy focifüggő sportújságíró.

A Bevezetés az irodalomba című, magyar írókból focicsapatot kreáló Gazdag-szövegről még a felületesen tájékozott olvasónak is a 2006-os Darvasi László-féle A titokzatos világválogatott jut eszébe, no meg a tárca műfaját a rendszerváltás után újra irodalmi magasságokba emelő Szív Ernő.

(Gazdag egyébként már a kötet nyitóoldalán egy taktikai táblát idéző skiccen közli a Karinthy Frigyest, József Attilát, Ottlik Gézát, Mándy Ivánt és Esterházy Pétert is felvonultató „magyar válogatott” felállását.)

A virblizés folytatódik. A következő tárcában a halál utáni foci (értsd: élet) kérdéskörén merengve a 2011 novemberében lejátszott Magyarország–Liechtenstein (5-0) meccset ajánlja az utolsó kívánságaként egy jó magyar válogatottat kérő Mándy Ivánnak.

Az első féltucat tárca után a kevésbé elkötelezett recenzens már biztosra venné, hogy Gazdag elvesztette a meccset. A borzalmas kezdés után a 27. oldali Vabankkal aztán javít az összképen. Ez a tárca igazolja a pozsonyi Új Szó Focitipp című mellékletének – nem csupán sport(sajtó)rajongói körökben terjedő – legendáját. A Nyugat-szlovákiai régióbajnokság derbijeiről tudósító egyszemélyes „körkapcsolás” biztos kézzel megírt miniszociográfia. És bár a későbbiekben is akad még egy-két, a napisajtóban olvasmányosnak ható, de színvonalát tekintve inkább másod- vagy harmadosztályú, képességeitől messze elmaradó szöveg, az oldalszámok növekedésével egyre inkább érthető, hogy miért is lett Gazdagnak az évek során egyre nagyobb a tábora.

A kötet bravúrdarabja a labdarúgással bensőséges viszonyt ápoló, a Bayern-drukker, „avittas védekezőjátékot preferáló” XVI. Benedeket követő „intelligens argentin futballszurkoló”, azaz Ferenc pápa megválasztása alkalmával a Teremtőnek gratuláló Kedves Úristen!

Ebben Gazdag – vegyítve az egyház- és szellemtörténeti utalásokat a sportzsargonnal – zseniális képeket vázol fel. Szerinte például a Ferenc megválasztását jelző fehér füst voltaképp annak volt köszönhető, hogy a pápaválasztó konklávén a bíborosok elégették tippszelvényeiket a Napoli veronai veresége feletti bánatukban. A tárca slusszpoénja persze magyar vonatkozású.


Kissé azért sérelmezem, hogy az argentinoknak pápájuk és Messijük is van, nekünk pedig, magyaroknak… Nos, hogy is mondjam… Nem kényeztetsz el bennünket, Uram. Pedig nyakunkon a pénteki zárt kapus vébéselejtező a románok ellen, s nézz végig ezen a névsoron: Halmosi, Király, Szakály, Lipták… Ne nevess, mert ezek volnánk mi.

Gazdag előbb megfogadja, hogy nem imádkozik többé a magyar válogatottért, mert az korábban nem jött be, de aztán mégis úgy dönt, megteszi. Bár azt nem kérheti, hogy a Teremtő Egyszülött Fiával vagy Gábriel arkangyallal erősítse meg a csapatot, egy fohászt azért elrebeg, abból baj még nem származott.

A BL-döntők és a megyei rangadók világa, az angol ultrák és az olasz drukkerek szubkultúrája, a labdarúgás szociológiája és a rajongás pszichológiája mind-mind témája Gazdag tárcáinak. Hol moralizál, mint a tavalyi világbajnokság bundagyanús meccsei kapcsán a FIFA elnökének címzett pamfletjében (Tisztelt FIFA, kedves Sepp), hol maró humorral osztja az öntömjénező magyar futballvezérkart és a tehetségtelenségüket statisztikákkal vagy/és szürreális magyarázatokkal palástolni kívánó játékosokat (Magyar badar).

Gazdag kiválóan ír. A 296 oldalas kötetben szereplő tárcák között akad jó pár műfaji remek, amelyek még erősebbek lennének, ha kevesebb a töltelék. A kezdést viszont nehéz feledni – érthetetlen, hogy egy ilyen rutinos spíler miként bénázhatja el így az elejét.

Az egyik magyarázat a külső kontroll hiánya lehet.