A feleségem rázta a vállamat: "Nem kell játszanod"

Fotó: AFP / JEWEL SAMAD

-

Három éve Mardy Fishre Roger Federer várt a US Openen, a nap meccsén. Fish egy ilyen meccsért dolgozott az egész addigi pályája során – de képtelen volt a játékra. A pánikbetegség a legjobb éveiben csapott le rá, és egy olyan meccs kezdődött, amit nem lehet megnyerni.


Mardy Fish szerda éjjel egy kemény ötszettes meccsen kikapott Feliciano Lopeztől a US Open második fordulójában, ezzel véget ért a profi pályafutása. A negyedik játszmában adogathatott a győzelemért, de a 18. kiemelt Lopez brékelt, majd végül három óra tizenegy perces csatában, 2:6, 6:3, 1:6, 7:5, 6:3-mal továbbjutott.

Fish számára azonban túlzás nélkül a részvétel jelentette a győzelmet: 18 hónapot hagyott ki a pánikbetegsége miatt, az egész szezonban összesen négy meccset játszott a New York-i torna előtt, így 33 évesen, az utolsó US Openjétől sokkal jobbat nem remélhetett. A héten egy igen személyes hangú levélben írt a betegségéről, amely a három évvel ezelőtti US Openen kezdődött.


Az önvallomás

Néhány óra választ el életem legfontosabb meccsétől: negyedik forduló a US Openen… az apám születésnapján… a legnagyobb stadionban, az Arthur Ashe-en… élőben a CBS-csatornán… Roger Federer ellen. Pár óra választ el, hogy minden idők legnagyobb játékosa ellen teniszezzek, ami esélyt kínál életem legjobb eredményére, a kedvenc tornámon. Néhány óra választ el egy attól a meccstől, amiért az egysz pályafutásom alatt dolgoztam és súlyos áldozatokat hoztam.

És nem megy.

Szó szerint nem megy.

Kora délután van, a pálya felé tartó autóban ülök. És pánikrohamom van.

Valójában több rohamom van, eleinte negyedóránként, aztán tízpercenként. Nem tudok másra gondolni, kezdek kiborulni.

A feleségem azt kérdezi: Mit tehetünk? Hogyan segíthetünk ezen?

Az igazat válaszolom: „Az egyetlen, amitől most kicsit jobban érzem magam, ha arra gondolok, hogy nem állok ki a meccsre.”

Egy pillanatra habozik, rám néz, azt fürkészi, komolyan beszélek-e. Komolyan. Nem így gondolom, de így érzek, így próbálok túlélni. Nyíltan kimondja, hogy „akkor nem kellene játszanod. Ne játssz.”



A csúcson kezdődött

Fish problémái a pályája csúcsán, 2012-ben kezdődtek. Már addig is volt mire büszkének lennie, 2004-ben olimpiai ezüstérmes volt, ám igazán 2009-ben indult be: friss házasként újragondolt sok mindent, és úgy érezte, amit addig elért, az szép, de nem elég. Szemléletet váltott, új edzésmódszert vetett be, diétázni kezdett, 92 kilóról lefogyott 78-ra, „a versenysúlyomra”. Nem tudta, mire lesz elég mindez, csak azt érezte, meg kell próbálnia.

2010-ben elkezdtek jönni a komoly eredmények. Olyanokat vert meg, akiket addig soha: Andy Murrayt és Andy Roddickot. Nyert zsinórban két tornát, majd a harmadikon csak a döntőben kapott ki, Federertől. Egy évre rá már a legmagasabban jegyzett amerikai játékos volt, majd egészen a világranglista hetedik helyéig kapaszkodott („többé már nem csak egy srác voltam, hanem az elit tagja”), amikor eluralkodott rajta a pánikbetegség.

A nyomasztó gondolatok szívritmuszavarban ütköztek ki, és hiába végeztek el egy kisebb műtétet rajta, az sem segített. A rettegés hullámokban tört rá. Míg korábban magányos alkat volt, többé nem tudott egyedül lenni, mindig kellett lennie mellette valakinek, általában a feleségének, de Wimbledonba például a szülei tartottak vele. A szállodában rákeresett a Google-ben a pánikroham kifejezésre, mert az egyre sűrűbben tört rá. Furcsa módon egy ideig a pályán ebből nem sok látszódott. Aztán elérkezett a 2012-es US Open.



Nem tudja, hogyan nyert

Egy magasabban rangsorolt ellenfél, Gilles Simon várt rá a harmadik fordulóban, esti meccsen, az Arthur Ashe-en. „Végig a maximumot nyújtottam – ráztam az öklöm, eldobtam az ütőmet –, de végig szorongtam. Akkor tört rám először és utoljára pánikroham a teniszpályán.” Három szett után 2-1-re vezetett, a negyedikben pedig 3:2-re állt, amikor a szeme sarkából megpillantotta az órát. Éjjel 1 óra 15 percet mutatott.

Elkezdett járni az agyam, és képtelen voltam kikapcsolni: 1.15 – a fenébe, nagyon késő van. Holnap borzalmas állapotban leszek. Még le kell játszanom ezt a hosszú meccset. Aztán még interjúkat adok. Utána még nyújtani fogok és enni. Ez rosszul esik majd.

Valahogy behúzta a meccset, de az égvilágon semmire nem emlékszik belőle. Aztán úgy érezte, többé semmi sem ugyanaz, ha már a pályán is utolérte a rettegés. Két napra rá, a Federer elleni meccse előtt is erre gondolt. A felesége a vállát rázta, folyamatosan ismételgetve, hogy „nem kell játszanod!” Sokáig meg sem hallotta, aztán egyszer csak megütötte a fülét a mondat, és úgy döntött, nem áll ki ilyen szorongással 22 ezer ember elé, Roger Federerrel játszani.

Három évvel később tért vissza a US Openre. Tudta, hogy nem fog nyerni, „nem emelem a magasba a trófeát a naplementében, mert ez nem egy sportfilm. És nem is egy sportos sztori. Ez a történet az életről szól, ahogy egy mentális betegség megfosztott a munkámtól”.



Nincs végeredmény

Fish milliókon segítene a történetével, ahogy megtanulta kezelni a pánikbetegséget, ami akár egy soha véget nem érő tanulási folyamat is lehet. Éppen azért akar beszélni róla, mert ez nagyon nehéz, főleg a sport maszkulin világában, ahol arra tanítanak, hogy „aki gyengének mutatkozik, megszégyenül, és ezt is érdemli”.

„De én azért vagyok itt, hogy gyengének mutatkozzak. És nem szégyellem.” A 33 éves játékos amondó, másképp is lehet erősnek lenni. Ha valaki mer beszélni a mentális állapotáról, segítséget kér, terápiára jár. És mérlegel élete legfontosabb meccse előtt. Még most is gyógyszert szed, szinte naponta van rohama, és ha nincs, most az számít győzelemnek.

„Csakhogy a mentális egészségnek nem rendeznek tornákat. Nincs negyeddöntő, elődöntő, döntő. Ezért nem is működik a sportmetafora. A sportban van végeredmény, míg az élet megy tovább. Az enyém pedig, remélem, csak most kezdődik.”