A fáradtság alapérzéssé vált – interjú Pogány Judittal

Fotó: MTI / Illyés Tibor

-

A kis Vuk hangját már nem mutatja meg senkinek, nemrégiben mégis tett egy kivételt. Mostanra állandóan uralkodnia kell magán, hogy legyőzze a kimerültségét, előfordul, hogy hibázik is miatta, ilyenkor nagyon szégyelli magát. Hogy bírja mégis az őrült színházi tempót, és milyen visszajelzéseket kap az elítéltektől, amikor előttük, börtönökben játszik? Pogány Juditot kérdeztük.


Jelenleg hat színházban játszik, és említette egyszer, hogy hónapok telnek el úgy, hogy nincs szabadnapja, szabad hétvégéi sem. Sőt hétvégenként még délelőtti előadásai is vannak. Hogy bírja ezt energiával?


Egyáltalán nem bírom, fáradt vagyok, sokszor már csak a kötelességtudat visz tovább. Idén 72 éves leszek, és azt, hogy jelenleg 18 produkcióban veszek részt, szerintem egy fiatal szervezet és idegrendszer se bírná. Bár a kimerültséget általában felváltja a lázas izgalom, amint kimegyek a színpadra, mégis most már állandóan uralkodni kell magamon, mert a fáradtság alapérzéssé vált, amit örökké le kell győzni. Előfordul, hogy a fáradtság miatt hibázom, és az szörnyű érzés, hiszen van egy határ a szellemi képességeinkben és a fizikai állapotunkban, amin fölül nem tudunk teljesíteni, ilyenkor nagyon szégyellem magam.

A Macskajáték hét éve, a Pedig én jó anya voltam tíz éve, az Elnöknők húsz éve, A Sötétben Látó Tündér is már tizenegy éve megy. Ezeknek a daraboknak szinte történelme van, nem silányulnak rutinmunkává vagy időnként fárasztó kötelezettséggé?

Hogy egy jó előadás automatizálódjon, az nem létezik. Inkább színesednek az alakítások, és az emberből még mélyebbről jönnek elő dolgok. Ha például az Elnöknőkben mi hárman, Csákányi Eszter, Szirtes Ági és én találkozunk – ma már általában csak havonta egyszer –, akkor az az este ünnep. Mind a hárman ugyanazzal a kíváncsisággal és becsülettel megyünk neki, át se fut a fejünkön, hogy megússzuk az előadást! De ugyanez a helyzet a Macskajátékkal is: amikor Molnár Piroskával, Csomós Marival, Jordán Tamással és a többiekkel elindul az előadás, akkor nekem az a szerelem maga. Ilyen lázas kötődést az ember diákkori szerelmekben él meg. Végtelen izgalommal szeretem játszani Orbánnét. Az inspirációt pedig már nem kell meríteni sehonnan, az már rég megvan. Sőt, néha úgy dől, hogy alig lehet visszatartani.

Az a hír járja önről, hogy szinte önmarcangoló módon készül a szerepeire, igaz ez?

Nem, ez egy mutatós mondat, amit, úgy látszik, valaki kitalált velem kapcsolatban. Mindig a feladattól függ, hogyan készülök fel rá, de nem kell marcangolni magam ahhoz, hogy egy szerepet eljátsszak. Vannak rendkívül bravúros, ügyes színészek, és vannak a rendkívüli empátiára hajlamos színészek, én az utóbbiak közé tartozom. Bár nálam az önkontroll nagyon erős játék közben, és nincs egyetlen apró mozdulatom se a színpadon, amit véletlenül csinálnék, de a szituációba való belehelyezkedés, hogy lelkileg is jelen legyek, az könnyen megy. Tulajdonképpen az egész pályám ennek a képességemnek köszönhetően jöhetett létre, hiszen én „ránézésre”, alkatilag egyáltalán nem voltam színésznek való.


Pogány Judit és Gálffi László a Hamlet c. előadásban


Akkor miért figyeltek fel mégis önre a rendezők, mondjuk a kezdetek kezdetén Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás vagy Ács János Kaposváron?

Egy szürke veréb voltam, egy ázott madár. Sem úgy nem voltam elég szép, ahogy egy nőnek szépnek kell lennie, sem úgy nem voltam elég csúnya, hogy attól legyek érdekes. Ha nincs bennem ez az erős fantázia, az empátiára való képesség, akkor nem szúrnak ki azok a csodálatos rendezők, akiknek köszönhetően döbbenetes lehetőségeket kaptam. A kaposvári rendezőknek mindig volt érzékük az „ellenszereposztásra”, a groteszkre, amikor nem hősnőket játszunk, hanem hibáival együtt mutatunk meg egy embert. Így alkatom ellenére is játszhattam sok klasszikus hősnői szerepet, persze nem klasszikus módon. Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdőjében például Marianne-t általában a társulat lírai hősnője játssza, nálunk az 1977/78-as évadban Ascher Tamás rám osztotta a szerepet. Aztán Zsámbéki Gábor rendezésében az Éjjeli menedékhelyben Natasát úgy játszhattam el, mint zárkózott, sérült, tüskés proligyereket, nem mint lírai áldozatot.

A Macskajátékban Orbánné szükségtelen mozdulatokat, pótcselekvéseket tesz, és ez figyelhető meg a Pedig én jó anya voltam című darabban is: Molnárné állandóan sertepertél, feleslegesen húzza az időt. Szerintem ezek sok esetben hozzátartoznak az ön játékához. Hogy talált rá ezekre a gesztusokra?

Ez is része annak, hogy hibáival együtt mutatok meg egy embert. Egyébként a Pedig én jó anyánál volt előttem egy minta. Erdélyi születésű nevelőanyám volt, aki mindössze két elemit járt, azt is román nyelvű iskolában. Rendkívül egyszerűen gondolkodott, nagyon alázatos volt, egész életében másokért dolgozott. Konkrétan az ő mozdulatait „használtam”. Hiába nem volt piszkos egy asztal lapja, azért csak letakarította azt még egyszer, de azt is nála láttam, hogy képes volt ugyanazzal a ronggyal letörölni az asztalról a lecsöppent lecsót, megtörölni a száját, végül azzal törölte szárazra az elmosott edényt. A rossz tulajdonságok a korral jöttek elő nála, csodálatos ember volt, rajongásig szerettem, mégis felhasználtam a hibáit is.

Az is igaz, hogy a Macskajátékban állandóan rendbe teszem magamon a kosztümöt, megigazítom a hajamat, de teljesen más okból teszem ezeket, mint Molnárnénál. Orbánné egy kulturált, de kisvárosi családból származik, és ez a háttér keveredik személyiségében a házmesteri nyerseséggel és a megöregedett, de még mindig szerelmes nővel.


Pogány Judit a Pedig én jó anya voltam c. darabban


A Pedig én jó anya voltam című dokumentumdráma különösen meghatározó az életében: eljutott vele a börtönök világába is.


Az előadás igaz történeten alapszik, az 1979-ben gyerekgyilkosságért felakasztott Molnár Henrik László édesanyját alakítom. Olyan anyag ez, amely döbbenetes erővel érinti meg az embert, akár követett el már valamilyen bűnt az életében, akár nem. Ezért időnként elvisszük az előadást elítéltekhez is: voltam már vele a szegedi Csillagban, Tökölön és az Aszódi Javítóintézetben. Ide később visszahívtak szavalóversenyre zsűrizni is.

A szegedi fegyházban, ahol keményebb bűnökért, akár gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletért töltik büntetésüket az elítéltek, egy hosszú teremben játszottam az előadást, nyolcvan kopaszra nyírt férfi és 20-30 meghívott vendég előtt. Gyakorlatilag megállt a levegő a helyiségben, annyira érződött a figyelmük. Önként jöttek az előadásra, nem volt kötelező, tudták, miről szól, mégis látni akarták. A darab utáni beszélgetés tovább tartott, mint maga az előadás. A sok pozitív hozzászólás között pedig volt egy fiatalember, aki azt mondta, hogy ha nem a falnál ült volna, akkor ő szerette volna otthagyni az előadást, és rám is nagyon haragudott, mert ez az egész nagyon fájt neki. Aszódon az egyik fiú ráborult az előtte lévő szék támlájára, a nevelő pedig bökdöste, hogy viselkedjen rendesen, de amikor felemelte a fejét, láttam, hogy piros a fiú arca, sírt. Természetesen csak példákat mondtam, ez csak töredéke a visszajelzéseknek, a többoldalas leveleket még nem is említettem. Kaptam egy példányt a börtönújságból is, amiben a beszámolót erről a délutánról úgy fejezték be, hogy olyan ajándékot kaptak, amit amíg élnek, nem felejtenek el.

Gondolom ritkán kap egy színész ennyire közvetlen és intenzív visszajelzéseket egy-egy előadás után.

Igen, de a Pedig én jó anya voltam az egyszerű „civil” közönségre is nagyon erősen hat. Gyakran kérnek közönségtalálkozót előadás után. Egyszer eljött a Molnár Henrik László által meggyilkolt kislány egész egykori osztálya, velük is beszélgettünk. Máskor szóltak az előadás után, hogy vár egy vendég, aki beszélni szeretne velem. Kimentem hozzá, egy magas, erős alkarú férfi állt előttem. Azt mondta, hogy évekig nem mert eljönni, de aztán csak rászánta magát, elhozta a családját is, csak a lánya annyira zokog, hogy ki kellett mennie az utcára levegőzni. De ha már eljött, nem bírja ki, hogy ne ismerkedjünk meg, ugyanis ő az a 12 éves kisfiú, akit annak idején az a fiatalember egy konyhakéssel megszúrt, de ő szerencsésen túlélte.



Ezek szerint túl nagy felelősséggel jár ez a darab, és ez hatványozottan igaz lehet az elítéltek esetében. Nem ijesztő ez?


Nem, sőt inkább vágytam erre a felelősségre. Mire a Csillagba elmehettünk, addigra már sok éve játszottam ezt az előadást, és tudtam, hogy a nézőkre óriási hatással van, ahogy rám is: először nem is tudtam végigolvasni az anyagot, szinte megfulladtam tőle. Ezért vágytam arra, hogy olyan közegben is eljátszhassam, ahol statisztikailag magasabb a bűnelkövetők aránya. Úgy gondoltam, az elítéltek elsősorban az elkövetett bűnüket teszik valahogy helyre magukban a börtönben, megélik, amit meg kell élniük, de nem feltétlenül szembesülnek intenzíven azzal a kínnal, amit a kívül rekedtek éreznek, akik teljesen tehetetlenek. Az anya, a feleség, a gyerek vagy a barát érzéseivel akartam őket szembesíteni. Szerintem óriási visszatartó ereje lehet az előadásnak, hiszek benne, hogy megéri.

Februárban a Pinceszínházban úgy adta elő a darabot, hogy azt a tököli börtön színjátszókörének előadása követte. Be is ment az öltözőbe az elítéltekhez. Mit mondott nekik?

Természetesen gratuláltam nekik, megköszöntem azt az alázatot és erőt, amivel végigcsinálták a próbákat, hogy akartak vallani valamit a bűnről és bűnhődésről. A közlési szándékuk érintett meg legerősebben. Azt azonban még elárulom, hogy búcsúzóul a fiúk kérése az volt, hogy a Vuk hangján beszéljek egy kicsit. Azonban amióta ilyen kövér és idős vagyok, nem szeretem a kis Vuk hangját felidézni, mert nem akarom, hogy a gyerekek csalódjanak, hogy miközben hallják a hangot, ezt a nénit kelljen nézniük. Nem mutatom már meg a kis Vuk hangját senkinek sem, de ott az öltözőben az egy rendkívüli helyzet volt, a tökölieknek, akik már felnőtt emberek, és a hang csak emlékként él bennük, tettem egy kis engedményt. Az összes fiú sikítva nevetett és tapsolt. Éreztem, hogy ők tulajdonképpen mindannyian tiszta lelkű gyerekek.



Nem zavarja, hogy még mindig sokaknak Pogány Judit neve a rajzfilmfigurák szinkronhangjaként ugrik be?

Nem zavar, de azért érdekes számomra, hogy az összes munkámnak legfeljebb két százalékát teszik ki a szinkronhangok meg a gyerekelőadások, mégis sok embernek csak ezek maradtak meg. Az emberek aránylag szűk rétege jár csak színházba, a széles közönség nem a színpadról ismer. A Vuk majdnem negyven évvel ezelőtt készült, és azóta hány generáció nőtt fel rajta! A Bogyó és Babócában 85-féle figura hangján szólalok meg.

Ez mégis hogyan kivitelezhető?

Az ember elolvassa az alapmesét, és közben jelöli, hogy milyen figurák szólalnak meg benne. A különböző figurákat mindig különböző színekkel húztam alá úgy, hogy azzal tükrözzem, amit a karakterről képzelek. Persze az összes színt elhasználtam, ám az is kevés lett, úgyhogy a tollak típusával, a vonalak vastagságával, szaggatottságával is másfajta figurákat jelöltem. Ezek az aláhúzások aztán automatizálták a figyelmemet, hogy melyik szereplőnél hova tegyem a hangokat. Nem volt nehéz, de persze koncentrálni kell, és nagyon nagy játékkedv is kell hozzá.

Általános dolog volt itthon vagy akár külföldön, hogy egy rajzfilmben egy ember szinkronizálta a szereplőket?

Azt nem tudom, hogy általában hogy volt szokás, de az eredeti Kacsamesékben például egy színész játszotta a három kiskacsát, de egy hangon, sohasem változtatott a hangszínén. Én kezdetben csak arra vigyáztam, hogy mikor a másik színű kacsa kezd beszélni, lejjebb vagy feljebb tegyem a hangomat. Amikor már több részen túl voltunk, akkor a szereplők tulajdonságai alapján kezdett pontosodni, hogy kinek milyen hangszíne legyen. A piros intenzíven létező kiskacsa volt, tiszta, magas, éles hangot kapott. A kéknek, aki folyton a mormotás könyvet forgatta, és tudálékos volt, lejjebb tettem a hangját, kicsit recsegtettem és lelassítottam a beszédét, ahogy egy túlságosan okoskodó gyereknél szokott lenni. A zöld kacsát naivabbnak éreztem a többieknél, ezért ő „kukra” beszélt a legvilágosabb, legmagasabb hangon.

Először a középső megszólalót egy másik, úgynevezett B szalagra vettük fel, és a hangmérnök rakta össze a párbeszédet. Végül a három kacsát már egy szalagra tudtam rámondani, úgy váltogatva a hangomat, hogy szinte saját szavamba vágtam. Izgalmas játék volt.



Utolsó kérdésként visszatérve a Pedig én jó anya voltam című darabhoz, szándékában áll folytatni a találkozásokat elítéltekkel az előadás kapcsán?

Ha erre a jövőben is lesz lehetőségem, feltétlenül szeretnék ilyen beszélgetéseken részt venni. Azóta voltam már a kaposvári büntetés-végrehajtási intézetben, és hamarosan találkozom a Maglódi úti intézet lakóival. Nagyon bízom ezekben a beszélgetésekben. Minden eddigi tapasztalat azt igazolja, hogy maradandó hatása van a találkozásoknak.