A falumban mindenkit megöltek, ehhez képest semmi 200 kilométer séta

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

A pénteken a Keleti pályaudvarról elinduló menettel gyalogoltunk Ausztria felé, majd a buszra is felszálltunk velük.


Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy hihetetlen erővel menetelünk. Mindenki rohan az eleje után, rendőrök ekkor még sehol. A Keletiből indultunk a határ felé, rögtön kezdésnek néhány menekült fogta magát és a forgalmat kezdte irányítani a Baross térnél. Néha-néha megszakítva a menetet elengedték az autókat, majd a járdán próbálták folytatni az útjukat, de a nagy rohanásban úgy feltorlódtak, hogy egy idő után a buszsávot is elfoglalták, majd – már rendőri vezetés mellett – a Hegyalja utat teljes szélességben.

Rendőrök egyébként később sem voltak sokan, egy egyenruhás az mondta, összesen csak harmincan kísérik a menetet, így a menekülteknek könnyen elhárították azt a kísérletet is, hogy letereljék őket az 1-es főútra. A menetelők sebessége ekkor sem hagyott alább, és az aktivitásuk sem csökkent, a félreálló autóknak megállították a sort, és ügybuzgón integettek, hogy jöhetnek, vagy tolathatnak.



Sokakat megkérdeztük, hogy miért ez a nagy rohanás, hiszen rengeteg kisgyerek, illetve több testi fogyatékkal élő is is gyalogol velük. A legtöbben azt válaszolták, nem akarják, hogy a rendőrök megállítsák őket, és a táborba, vagy a pályaudvarra vigyék őket vissza.

Közben panaszkodtak, hogy idáig Magyarországon úgy viselkedtek velük, mint az állatokkal, ráadásul volt, aki már tíz napja várt, hogy felszállhasson egy vonatra. Azt is mondták, hogy ha nincsen ott a média, akkor húzzák, taszigálják őket a rendőrök, sokszor meg is ütötték őket.

Aztán arra jutottak, hogy ha kiérnek Budapest területéről, akkor majd többször megállnak majd, hogy pihenhessenek. Onnantól nagyjából háromnegyed-egy óránként tartottak egy kisebb-nagyobb pihenőt, amiből aztán az lett, hogy amikor az eleje kipihente magát, és indult volna tovább, a vége még meg sem érkezett a pihenőhelyre. Este nyolcra már úgy szétcsúszott a menet, hogy egy kilométerre volt az eleje a végétől.



Az idősebbek és a családosok közül néhányan még 10 óra előtt feladták, páran a Sasfészek pihenőhelynél vertek este tábort, a többség viszont még hat kilométert gyalogolt a zsámbéki lehajtóig.

A rendőrökön mellett a másik téma a magyar miniszterelnök volt. Orbán Viktort diktátorként és a magyar Aszadként emlegették, és nem értették hogy miért nem engedik őket át a határon, ha Angela Merkel azt mondta, hogy szívesen látja őket.


Mármint a szíreket, úgyhogy szinte mindenki azt állította magáról, hogy szír. Pár ember vallotta csak be, hogy Irakból, Pakisztánból vagy Afganisztánból érkezett.

Utunk során gyakran elismételtük, a kormány mindig azzal érvel, hogy csak az uniós jogszabályokat próbálják betartatni, amire egy férfi így reagált:


én csak szabadon akarok élni, és ezt nem engedik. De miért nem?  A szabályok elméletben az emberekért vannak, de ezek inkább az emberek ellen. Miért?

A menetet vezető menekültek többször megkérdezték az újságíróktól, hogy ez az út valóban Ausztria felé vezet-e, és ha igen, akkor hány kilométert kell hozzá gyalogolni. A választ hallva sokan elcsodálkoztak, de mindenki váltig állította, hogy két, maximum három nap alatt a határhoz illetve Bécsbe érnek. Egy iraki csoport pedig nem akarta elhinni, hogy az út menti táblán a Bécs-Wien valóban Viennát, tehát Bécset jelenti.


Rengetegen mondták, milyen jó emberek vagyunk, hogy elkísérjük őket. A menetelés alatt a menekültek megtapasztalhatták az emberi hozzáállás mindkét végletét – a magyar-románra készülő ultráktól megkapták, hogy „takarodjatok”, és sokan rájuk dudáltak, majd az Erzsébet hídnál egy tető nélküli turistabuszról egy férfi azt kiabálta angolul, hogy sok szerencsét kíván nekik, amire tapssal és éljenzéssel reagáltak.

De a segítőkész magyarok voltak a legtöbben. Rengeteg helyen várták őket vízzel, kekszekkel, szendvicsekkel, gyümölcsökkel. Ezeket eleinte a menet eleje mindig „kifosztotta”, később azonban elöl már semmit sem vettek, hogy maradjon a hátul érkező családosoknak is.

Egy idő után pedig már ott sem tudtak mit kezdeni a sok adománnyal, tömérdek dolog az út szélén maradt, főleg víz, amiből néha annyi felesleg keletkezett, hogy egy hipermarket teljes ásványvízkészletét fel lehetett volna vele tölteni. Az esti pihenőként szolgáló zsámbéki kijáratnál a buszok érkezése után körülnéztünk: csak babakocsiból vagy húsz darabot hagytak hátra, nem beszélve az elképesztő mennyiségű ételről és italról.



A úton végig óriási szolidaritásról tettek tanúbizonyságot a magyarok, ami Zsámbékon csúcsosodott ki. Volt doktor, aki próbálta ellátni a gyengélkedőket, főztek meleg ételt, amit sokan hetek óta nem láttak, pokrócokat vittek, és akik akkor érkeztek az adománnyal, amikor már sokan aludtak, fogták magukat, és ráterítették a szabadban fekvő emberekre.


Amikor Lázár János bejelentette, hogy buszokat indítanak az osztrák határhoz, megkérdeztük őket, felszállnak-e rá. Első körben a legtöbben nemet mondtak, mert már semmit sem hisznek el abból, amit a kormány állít, hiszen a vonatok sem a határhoz, hanem menekülttáborokba mentek.

A legtöbben még éjjeli egykor is berzenkedtek, egy órával később azonban szinte mindenki meggondolta magát, amikor hangosbeszélőn a menekültek egyik vezetője bejelentette, megérkeztek a buszok, és Ausztria átengedi őket a határon. Hihetetlen gyorsasággal kapták össze magukat, egy csomó holmijukat ott is hagyták a kijáratnál.

Úgy számoltuk, 34 Volánbusz érkezett értük Zsámbékra, az elején még hatalmas harcok folytak a mielőbbi felszállásért, az egyik járműnél kisebb verekedés is kialakult. Az utolsó 5-10 buszra viszont már könnyű volt feljutni.

Egy nyolc fős társasággal utaztam, a legfiatalabb tagja 16 éves volt, de a legidősebb is mindössze 22. Arról beszélgettünk arról, hogy miért jöttek el Damaszkuszból most már több mint egy hónapja.

Egyikőjük azt magyarázta, hogy az elmúlt négy évben szinte minden kiszámíthatatlan lett az országban. Két éve éppen azelőtt sikerült meggyőznie nagyszüleit és édesanyját arról, hogy költözzenek el egy Damaszkuszhoz közeli kisvárosból, hogy megjelent ott az egyik fegyveres csoport. Az összes embert megölték, akit meg nem, annak lábát, kezét csonkították meg.


Ehhez képest semmiség volt ez a gyaloglás 

– mondta.

Egy másik harmincas férfi még a Budaörsi úton mesélte el, hogy miért nem nagy dolog 200 kilométert sétálni Ausztriába. Törökországba egy hajóval akart átmenni, de az egyszer csak megadta magát. Egy napig nem sikerült elindítani, mindenki – köztük sok kisgyerek, nő, és idős ember– jajveszékelt és sírt, hogy a tengeren fognak meghalni, mikor végül csak sikerült újra beindítani a hajót. Ott ő is azt gondolta, hogy most vége az életének.

A buszok végül elindultak, de a fiatalok még ekkor is nagyon bizonytalanok voltak, hogy tényleg nem egy táborba viszik-e őket. Arra kértek, kapcsoljam be a GPS-emet, hogy lássák, valóban a határ felé mennek. Aztán végül elaludtak, és csak akkor keltek fel, amikor a buszról leszállították őket a határon, pedig akkor már két órája álltunk a dugóban.

Sem köztük, sem a többi menekült között nem volt nagy üdvrivalgás, láthatóan mindenki keveset aludt és nagyon fáradt volt, ráadásul fáztak is a hirtelen támadt lehűlésben.

A buszról a magyar kapunál kellett kiszállniuk, ahol aztán nagyjából 600 méter séta után az esőben megérkeztek azokhoz a buszokhoz, amelyek Nickelsdorfba vitték őket, hogy onnan folytathassák útjukat. Egy órával később azonban nagyon sok menekült feltorlódott itt, az osztrák Vöröskereszt próbált nekik segíteni, meleg teát, ruhát, élelmet, pokrócokat osztottak, és orvosuk is volt egy fedett vámhivatali épületben. Így hagytam ott nyolc fiatal szíriai ismerősömet is, akik megígérték, jelentkeznek, ha elérték a céljukat.