A demokrácia fokozza a halálvágyat – Kertész Imre utolsó könyve

Forrás: Magvető

-

Kertész Imre utolsó könyvében a nagy írói motívumok egy mogorva öregember megfigyeléseivel keverednek. Hogyan birkózik meg a sikerrel valaki, akit a kudarc tesz íróvá? Változtat-e bármit is a rendszerváltás Kertész apokaliptikus világértelmezésén? Elolvastuk A nézőt.


Szerencsétlen helyzetben vannak azok, akik csak a Nobel-díja után fedezték fel maguknak Kertész Imrét, mert az író ekkor már maga mögött tudhatta munkásságának legjavát. Márpedig közhely, hogy Kertészről kevesen tudtak, tudtunk a díj előtt, így viszont kénytelenek vagyunk a régebbi művek iránt lelkesedni. Újabb könyveiről úgy szokás tartani, kevésbé sikerültek, önismétlőek, talán ki is üresítik a kertészi világot, ami azért különösen szomorú mutatvány, mert ez a szerzői világkép részben eleve az ürességről, a személyes és kozmikus pusztulás folyamatáról, értékvesztésről szól.



A kétezres évek Kertész-könyvei nem gazdagítják új árnyalatokkal az életművet – ha mégis, akkor éppen a Nobel-díj miatt felé irányuló figyelem, az örök rejtőzködő lelepleződése, a „holokausztbohóc” kirohanásai miatt beszélhetünk ilyesmiről, vagyis külső, a művek fogadtatásával és a siker magánéletre gyakorolt hatásával kapcsolatos tényezők miatt. Mindez a biográfiára, a magánérdekű részletekre teszi fogékonnyá az olvasót, így értelemszerű, hogy a sikerre, az elismerésre a számára már igen terhes Nobel-díj után is szomjazó Kertész az elmúlt években főleg naplójegyzeteket vagy naplójegyzeteken alapuló, azokból formálódó regényt (A végső kocsma) adott közre.



Utolsó könyve, a halála előtt röviddel megjelent A néző is napló, az 1991 és 2001 között írt feljegyzéseit tartalmazza Hafner Zoltán gondos szerkesztésében. Nem irodalmi műként érdemes olvasni, a szöveg aligha éri el a Kertész által is emlegetett jelentős írónaplók, Thomas Mann, Márai Sándor hasonló műfajú munkáinak színvonalát.

Ezzel együtt nem érdektelen könyv: Kertész legfontosabb témáinak, írói és – Ottlikkal szólva – „létezésszakmai” módszereinek katalógusaként forgatható, amely segíti Kertész valóban nagy irodalmi művei, a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis értelmezését, és olykor megrendítő erővel írja le egy kudarcra ítélt, mert a kudarcból táplálkozó író sikerét – vagyis meghasonlását önmagával.



Persze a naplóban jelzett évszámok miatt joggal várhatjuk, hogy ne csak személyes mozzanatokról olvashassunk, hanem például a rendszerváltás kertészi értelmezéséről is, amellyel részben a Valaki más kötet is foglalkozott. Kertész viszont nem sokat foglalkozik a politikai változásokkal, semmi illúziója nincs a tekintetben, hogy jobb hellyé változna Magyarország a szocializmusból föleszmélve, sőt, „a demokrácia fokozza a halálvágyat” mondatból kiderül, hogy ha lehet, még kegyetlenebb hazai állapotokat vár. De az író ennél nagyobb távlatban gondolkodik, ami azt jelenti, hogy általában véve elkeseríti a dolgok állása. A világban mindenütt (hiszen „világbutaságról” beszél), de Magyarországon különösen. „Brutális világ, amelyben a brutalitástól eltompult, komor és szomorú emberek lézengenek” – írja hazájáról, noha a haza fogalma is problematikus nála.



A néző szomorú tanulsága – és éppen azért szomorú, mert annyi minden mással ellentétben Kertész erre nem reflektál –, hogy ezek a vádló szólamok legalább annyira tűnnek egy öregember paranoiás, kétségbeesett tombolásának, mint a nagy író Thomas Bernhard-i stílusú kritikájának.

„A magyar tudatban nincs helye a konfliktusnak, a magyar tudat az áldozati önigazolás – a történelmi hamistudat, az irodalmi provincializmus és az általában vett hazugság mellett döntött” – ezt a mondatot végletes ítélete ellenére akár jogosnak is érezhetjük, míg azt, hogy „Hieronymus Bosch tobzódna a motívumok és a modellek tömegében pokolbeli festményeihez a mai Budapesten” már tényleg csak a mogorva bácsi mondhatja, akinek nem adják át a helyüket a fiatalok a buszon.



Amellett, hogy ez a kettősség csorbítja a nagy író portréját, más nézőpontból izgalmasabbá, élőbbé teszi a szöveget, hiszen az olvasó rögtön közelebb kerül egy ennyire esendő, tévedésein keresztül botladozó elbeszélőhöz. Tudjuk, hogy ezt a narrátort egyébként éppen a külső szemszög, a folytonos, felfokozott reflexió teszi különlegessé – erre utalnak a kötet címe mellett az olyan, beismerésnek ható mondatok is, mint ez: „Szellemi életem nem teremtő, hanem reflektív jellegű.” Kertész műveit akár kicsit is ismerve már az olvasás előtt számítunk erre az írói módszerre, így mikor nem működik, vagy hiányosan működik, akkor azonnal meglátni az embert a feljegyzésekben, azt az idős, folyamatosan bűntudattól gyötört, helyét sehol nem lelő férfit, akit Kertész irodalmilag is megformál műveiben, ám aki mégis más, mint aki itt lelepleződik.


Kertész Imre


Nem is az irodalmi és filozófiai fejtegetések, a szentenciaszerű kinyilatkoztatások („A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük”) válnak érdekessé, hanem az apró, intim részletek. Az, ahogyan haldokló, fokozatosan leépülő feleségét ápolja, miközben ebben az időszakban már viszonya van egy másik nővel, és ezzel összefüggésben saját szeretetlenségéről, szeretetvágyáról ír, megrázó erejű.

Egyszerű, szentimentális mondatok, végre nem érezni mögöttük a díjakat bezsebelő, németországi felolvasásokra járkáló, beérkezett művészt: „szeretnék szeretni valakit ma, magam körül, de nem szeretek senkit”, „s ha valaki elmondhatja, hogy csodálatos élete volt, akkor azért volt az csodálatos, mert szeretett és szerették. Más érték ezen a földön nincs.” Kertésztől merőben szokatlan ez az érzelmes hang, éppen azért bír ilyen erős hatással.


Kertész Imre; Kertész Magda

Kertész és második felesége, Magda


Aki kulcsot szeretne kapni Kertész életművéhez, annak nem A nézővel érdemes kezdenie az olvasást, ugyanakkor röviden, általában frappáns (és sokszor felületes) megállapításokban itt is találkozni az író Auschwitz-értelmezésével, amely „mégiscsak valami eredeti, valami valóság volt”, és amely „elevenen kifejezi, mi lesz az emberből” – leegyszerűsítve ezzel magyarázható, miért tartja Kertész a holokausztot kultúrának. Érteni a kötetből, miként tekint a szerző a zsidóságra („zsidó az, aki szabad préda”), és apokaliptikus világértelmezése mellett a halál gondolatáról, saját halálának közeledtéről is sokat ír – ezen keresztül össze is érnek a formulává egyszerűsödött írói motívumok és a személyes szorongás, a személyes tét.

A felmerülő témákból kitűnik, hogy humorral sajnálatosan ritkán találkozunk a könyvben, elvégre Kertész reflexiója a legritkább esetben humoros, legfeljebb gúnyosan ironikus reflexió. Ám amikor az író könnyedebb hangra vált, az A néző üdítő pillanatai közé tartozik: „megjelensz ezeken meg ezeken a nyelveken, hé, ember, egyenesen nyomulsz a világhír felé stb., és akkor szórakozottan nézek valaki után, aki a világhír felé nyomul, amíg én továbbra is itt ülök a Török utcában.”


Kertész Imre


Kevés ilyen részlet van a feljegyzések között, amitől csak még nehezebben kedvelhető, élvezhető kötet A néző. Nem ebből derül ki, miért nagy író, ha nagy író Kertész Imre, de aki ismeri a fontosabb munkáit, és kellően elnéző vagy empatikus a a szerzővel, az mélyebben megértheti őt, noha sok újat nem tud meg róla. Kertész írói világának eredetisége, komolysága azonban fakultában, a személyes tévedésekkel keveredve is hatásos.


Kertész Imre: A néző. Feljegyzések 1991–2001. Magvető, 2016. 312 oldal, 3990 Ft.

Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!