A Beatles-frizurás náci és a Rába ETO-bajszos angol tiszt

Forrás: Kobal

-

Kémek a sasfészekben. Kelly hősei. Menekülés a győzelembe. És még jó pár híres, második világháborús film, melyeknek közös nevezője, hogy az alkotóik egy igen fontos részletre nem figyeltek oda.


Fel sem tűnik, mennyire el vagyunk kényeztetve: ma már a filmekben követelmény, hogy a lehető legpontosabban ügyeljenek a megjelenésbeli hitelességre. Ha egy film a múltban játszódik, akkor tényleg a színészek és a díszlet is legyen olyan, mint az adott történelmi korszak megköveteli, és ma már általában tényleg olyan is. Csakhogy ez nem volt mindig így.

Ma már egy bizonyos költséghatár felett egyre ritkábbak az olyan anomáliák, hogy a középkorban játszódó filmekben mai külsővel szaladgálnak a szereplők, miközben pár évtizede még a csúcsprodukciókban sem voltak ritkák. Bár kivételek akkor is akadtak: az egyik leghíresebb példa az extrém pedantériára Stanley Kubrick volt, aki a Barry Lyndon című filmje női főszereplőjét, Marisa Berensont hónapokig eltiltotta a napozástól, hogy a bőre igazi, 18. századi sápadtságot kapjon.

De ezzel a kisebbséghez tartozott, és ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy lesz a filmeknek inkább színielőadás jellegük. A korhűségre leglátványosabban fittyet hányó filmek nem véletlenül a hatvanas-hetvenes években születtek. Egyrészt az a korszak felelt a legjellegzetesebb frizura- és sminkdivatokért, melyek rendszeresen megjelentek a filmekben, akár a Krisztus előtti első században játszódtak, akár az orosz polgárháború idején.

Amióta felnőtt fejjel megnéztem néhány, csak gyerekkorban vagy korábban egyáltalán nem látott világháborús filmet, azóta próbálom megfejteni, hogy lehet, hogy ha már képesek voltak az alkotók korabeli uniformisokat és fegyvereket szerezni, akkor miért nem figyeltek oda arra, hogy a szereplők megjelenése is igazodjon a korhoz. De erre nincs pontosabb válasz, mint hogy azért, mert az alkotóknak ez egyszerűen nem volt fontos, és a nézők is túltették magukat rajta.

Ami már csak azért is nehezen érthető, mert ahhoz valódi szakértőnek kell lenni, hogy az ember egy fegyverről, egyenruháról vagy járműről kiszúrja, hogy a valóságban csak évekkel később használták, viszont egy laikus is meg tudja mondani, hogy 1942-ben senkinek nem volt Beatles-frizurája, katonáknak pedig végképp nem. Nem hordtak széles, szájszélen is túlnyúló pornóbajuszt sem, vállig érő haja pedig végképp nem volt senkinek, mint ahogy seggig érő hajú vagy éppen bubifrizurás nőket se látni az akkori fotókon és filmeken.

Külön érdekes, hogy a nőket csak a legritkább esetekben sikerült a korhoz illeszteni: valószínűleg az lehetett emögött az elgondolás, hogy a nők legyenek minél divatosabbak, feleljenek csak meg az adott kor szépségideáljának, és hozzák csak be szépen a nézőket a moziba. Kisebb mértékben igaz ez a vezető férfisztárokra is: Richard Burton vagy Sylvester Stallone még egy évtizedekkel korábban játszódó film kedvéért sem változtatott a védjegyszerű frizuráján.

Egy ideje direkt figyelem a hippifrizurás katonákat és a barkós tengerészgyalogosokat, és itt a tíz nyertes. Vannak köztük méltán népszerű filmek is, csakúgy, mint elfeledett ócskaságok, de közös bennük, hogy egy pillanat alatt megállapítható a kor, amikor készültek.


Escape to Athena (Műgyűjtők és kalandorok előnyben, 1979)


A parádés szereposztás ellenére ez a brit film ideális példa a felháborító gagyiságra. Az 1944-ben, a németek által megszállt Görögországban játszódó kalandfilm/vígjáték hibridben szerepelt Roger Moore, Telly Savalas, David Niven és Claudia Cardinale is, úgyhogy nem lehetett költségvetés kérdése, hogy némely szereplő úgy fest a német katonák között, mintha egy időutazós filmet látnánk, így például az olasz hadifoglyot alakító Sonny Bono ezzel a 70-es évek frizura és bajusz kombóval maga a két lábon járó anakronizmus, de a többiek se panaszkodhatnak.



De vajon mit gondolt az, aki a semennyire nem odaillő Elliott Gouldra még ráadott egy vadonatúj, NY Yankees-baseballsapkát is? Aki ráadásul még fordítva is veszi föl azt, hogy végképp semennyire ne lehessen komolyan venni az egész filmet, ami egyébként sem lenne könnyű.


The Sea Wolves (Tengeri farkasok, 1980)


Egy évvel későbbi, ugyancsak brit film, melyben Roger Moore és David Niven mellé ezúttal Gregory Peck is csatlakozik, ráadásul igaz történet alapján készült: 1943-ban kiöregedett brit civilek foglaltak el egy semleges kikötőben álló német hajót. Gondolhatnánk, hogy mindez garancia is a minőségre, ehhez képest mindenki úgy néz ki, mintha az utcáról jött volna be: a brit hadsereg ezredesét alakító Pecket a valóságban minimum lefokozták volna a vagány haja és a Rába ETO-bajusza miatt, Moore pedig egy az egyben elmenne James Bondnak. (Az összehasonlítás kedvéért: a film szereplői nagyjából a linkelt képen láthatóan néztek ki a valóságban.)



És vajon a gitározgató, szakállas, Baader–Meinhof-kompatibilis németeknek tényleg elmondták, hogy negyven évvel ezelőtt játszódó filmben szerepelnek, vagy csak egy órára rángatták át őket egy nyugat-berlini garden partyról?


Hornet’s Nest (Darázsfészek, 1970)


Ez a film egyértelmű bukás lett: addigra pont kezdtek kimenni a divatból a második világháborús filmek, és a fegyvert fogó olasz gyerekek története keveseket fogott meg. Utólag nézve ez nem is csoda: ha az alkotók arra nem voltak képesek, hogy levágassák Rock Hudson pornóbajszát és a hosszú haját, mégis mire számítottak?



De ez még semmi a láthatóan Rolling Stones-koncerten toborzott olasz srácokhoz képest, akik '44-ben már előre tudták a 25 évvel későbbi frizuradivatot, Sylva Koscina méhkasfrizurájáról nem is beszélve.


Mosquito Squadron (Moszkitó század, 1969)


Amikor a háborús filmeket nem megtörtént eseményekre alapozzák, könnyen B kategóriás akciófilm válhat a második világháborúsnak beharangozott műből, és erre remek példa a Moszkitó század. A nácik által megszállt Franciaországban játszódó angol film olcsó és közhelyes szinte minden szempontból, David McCallum pedig pontosan úgy néz ki, ahogy nevet szerzett a Man From U.N.C.L.E. sorozat orosz szuperkémjét, Ilja Kurjakint játszva.



Még jobb, hogy nemcsak a brit hadifogoly pilótának, de az elmaradhatatlan Gonosz Náci Tisztnek is akkora barkója van, hogy a Wehrmachtban ennél kevesebbért is falhoz állítottak embereket.


Midway (A Midway-i csata, 1976)


Bár a nagyigényű, epikus háborús szuperprodukcióknak a hetvenes évek közepére már leáldozni látszott Amerikában (nem függetlenül a vietnami háborútól sem), azért készült még ekkor is hőseposz a csendes-óceáni hadszíntér sorsfordító csatájáról. Az eredmény nemcsak, hogy egy elég közhelyes és szükségtelenül patetikus film lett, de a szereplőkről is ordít a hetvenes évek. James Coburn például tök úgy néz ki, mint bármelyik másik akkor forgatott filmjében, csak itt ráadtak egy tengerészzubbonyt – a valóságban egy tengerésztiszt sosem növeszthetett volna ilyen hosszú hajat akkoriban.



Aki nem hiszi, hasonlítsa össze James Fonda és Hal Holbrook megjelenését az általuk alakított katonákéval (Nimitz admirálissal és Rochefort hírszerző tiszttel), de még náluk is sokkal viccesebbek a háttérben álló statiszták, akik igazi hetvenes évekbeli ruhákban és frizurákban alakították a 35 évvel azelőtti tömeget. A nyerő a kép jobb alsó sarkában bámészkodó, napszemüveges, Frenreisz Károlyt idéző férfi.


Carter’s Army (Carter kapitány csapata, 1969)


Ez az amerikai film leginkább azért érdekes manapság, mert olyan színészek játszanak benne még a pályájuk elején, mint Richard Pryor és Billy Dee Williams. A film ugyanis egy feketékből álló alakulatról szól, amely egy német gátat robbant fel a rasszista barom parancsnok legnagyobb meglepetésére. A Carter’s Army olcsó és semennyire sem hiteles, így tökéletes példa a beleszarós, gagyi világháborús filmre.



Persze egész biztos lehet érvelni amellett, hogy Martin Luther King halála után egy évvel miért volt fontos afrofrizurás/barkós fekete katonákat szerepeltetni egy második világháborús filmben, ettől még ember legyen a talpán, aki egy pillanatig is komolyan tudja venni Richard Pryort katonaként, miközben pont úgy néz ki, mint a Dutyi diliben.


Kelly’s Heroes (Kelly hősei, 1970)


A Kelly hősei nálunk is rendkívül népszerű film a mai napig (nem kis részben a szinkronnak köszönhetően), és a legjobb példa a vietnami háború hozta szemléletváltásra a világháborús filmekben. Nem hőseposznak, hanem háborúellenes szatírának készült, de az alkotók minden igyekezete ellenére elmegy sima háborús filmnek jól sikerült akciójelenetekkel és máig idézett dialógusokkal. És ugyan érthető az üzenet, hogy a hippimozgalom csúcsán készült filmben Donald Sutherland egy öntörvényű hippi katonát alakít szakállal, hosszú hajjal, és még talán el is menne egynek, ha ő lenne a szabályerősítő kivétel.

Csakhogy nem az, hiszen azt akarja a film elhitetni a nézővel, hogy az amerikai hadsereg laza és bulis, Woodstock-kompatibilis arcokkal nyerte meg a háborút. Más kérdés, hogy a Kelly hősei tényleg szórakoztató film, ha túltesszük magunkat rajta, hogy gyakorlatilag nincs olyan szereplő a filmben, aki tényleg úgy néz ki, mintha a sztori 1944-ben játszódna.


The Dirty Dozen (A piszkos tizenkettő, 1967)


Az egyik legnépszerűbb és egyben legellentmondásosabb világháborús film rendezője, Robert Aldrich legalább erre odafigyelt. A Reisman őrnagyot alakító Lee Marvin visszaemlékezése szerint Aldrich ügyvéddel fenyegette meg azokat, akik nem fogadtak szót, és ragaszkodtak a hosszú fürtjeikhez, úgyhogy az ordító bakik itt elmaradtak, bár a borotválkozást és a tisztálkodást hírhedten hanyagoló szakasznál talán kevésbé is tűnt volna fel ez. Amire viszont már nem maradt energia, az a női szereplők megjelenése: mind a méhkasfrizurás prostituáltak, mind pedig a Wolfgangot kereső, bubifrizurás német nő nyilvánvalóan 1967-ből érkeztek a filmbe.



A filmnek ugyan volt minimális valóságalapja, hiszen tényleg létezett egy Mocskos Tizenhárom gúnynevű kommandós szakasz, ám az nem elítéltekből állt, és végképp nem dobáltak kézigránátot pincébe zárt katonafeleségekre, mint a film hősies főszereplői. Aldrich azzal indokolta a jelenetet, hogy a háború oldaltól függetlenül szörnyű dolog, de ez kevésbé jön át utólag, csak az, hogy A piszkos tizenkettőt a rengeteg hasonló hülyeség és baki miatt világháborús filmként nehéz komolyan venni, könnyed akciófilmként viszont működik, de leginkább a jó színészek és a máig idézhető dialógusok miatt.


Escape to Victory (Menekülés a győzelembe, 1981)


Bár a Menekülés a győzelembe legalább annyira focis film, mint világháborús, de ha egyszer a második világháborúban játszódik, akkor mit keres benne Sylvester Stallone, akinek minden egyes porcikájáról valósággal üvölt a nyolcvanas évek? Ez a kép egy az egyben lehetne a Rockyban is, pedig a kerettörténet szerint negyven évvel korábban vagyunk.



És még nem is ez a csúcs a hitelességre láthatóan csak minimálisan törekvő filmben, hanem az MTK pályáján felvett tömegjelenet a végén: a magyar statiszták a saját ruháikban szaladnak be a pályára, és talán vannak is olyan nézők, akik elhiszik, hogy a negyvenes évek Franciaországában már divat volt az anorákdzseki, a tréningfelső, a farmernadrág és a többi modern ruhadarab, a frizurákról már nem is beszélve.


Where Eagles Dare (Kémek a sasfészekben, 1968)


A cikkben szereplő filmek többségével ellentétben a Kémek a sasfészekben vitathatatlanul a filmtörténet klasszikusa, izgalmas, fordulatos, akcióban és hullákban gazdag, remek színészi alakításokkal. Sőt, nem is igazán háborús film, sokak szerint ez inkább csak háttérsztori – de ha egyszer ’44-ben játszódik, akkor joggal várhatnánk el, hogy ezzel legyenek tisztában az alkotók is. Gondolhatunk például arra, hogy a világháború idején még nem használtak helikoptert (a filmben igen), de még egyértelműbb a két főszereplő megjelenése. Itt igazából csak az a kérdés, hogy vajon Clint Eastwood rockabilly-frizurája a hiteltelenebb-e, vagy inkább Richard Burton lenőtt haja és barkója?



Clive James ausztrál–brit esszéista és kritikus szerint az utóbbi, és egy teljes tanulmányt szentelt annak a „kulturális amnéziának”, amelynek a legfőbb megtestesítője Richard Burton frizurája a filmben. „Az összes ilyen baki a filmben megindokolható azzal, hogy a film készítői nagyon is tisztában lehettek azzal, hogy anakronizmusról van szó, de helyesen úgy ítélték meg, hogy senki olyannak nem fog feltűnni, akinek számít a véleménye.” James szerint az, hogy Hollywood nem sokra tartja a történelmi hitelességet, legalább Shakespeare-ig visszavezethető, és tényleg, a nézők többségének úgyse tűnik fel soha, mint ahogy az sem zavarja, hogy a háborús filmekben az ellenség mindig olyan speciális tölténnyel lő, amely valamiért sosem találja el a főhősöket. Így az is csak keveseket bosszant, hogy Richard Burton nem egy brit/német kettős szuperügynököt alakít a filmben, hanem leginkább saját magát, „a walesi rögbijátékost, aki épp megtudta, hogy kirakták a csapatból”, a női szereplőkben pedig szokás szerint az égvilágon semmi negyvenes évekbeli nincsen.