A balatoni város, amely attól fél, hogy felrobban

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Balatonfűzfőn máig emlékeznek a lőpor- és vegyszergyárban történt robbanásokra. A Nitrokémia volt telepén most újraindítják a lőporgyártást, de akár ágyúval, rakétával és tankkal megpakolt kamionok is érkezhetnek a városba. Bár a beruházás sokat lendíthet Balaton közelsége ellenére is csak kínlódó település körülményein, és a gyárban azt ígérik, hogy nem lesz semmi a probléma, a döntést valóságos népharag fogadta.


„Azt mondja, egy, kettő, három” – gyors létszámellenőrzést végez a balatonfűzfői polgármester a városi önkormányzat épülete előtt. Héttagú a képviselő-testület, plusz a pénzügyi bizottságnak négy külső tagja van, itt a település országgyűlési képviselője, a jobbikos Kepli Lajos is, őt ketten kísérik, az összesen tizenöt. Mindenki megvan. Mehet a menet a közeli gyárba, ahogy itt hívják, a lőporba.

Ez az az üzem, amely 1920-ban épült Magyar Lőporgyárüzemi Rt. néven, hadiipari céllal. Előbb lőport és robbanóanyagot gyártottak, később már növényvédő szereket, műanyagot is. A cég, amely később a Nitrokémia Zrt. nevet kapta, vonzotta a kutatómérnököket, a vegyészeket és a szakmunkásokat is. A hőskorban 6 ezren dolgoztak itt. A gyár köré lakótelep is épült, villákkal, jól felszerelt rendelőkkel.



A kilencvenes évek közepére azonban a vállalat ellehetetlenült. A vezetők, hogy elkerüljék a gazdasági összeomlást, azt a részt, ahol a lőport készítették, eladták egy kft.-nek. Ezt azonban később felszámolták, és egy másik kft.-hez kerültek a megmaradt vagyontárgyak. Növényvédő szer nem készült többé, az így felszabadult ingatlanokat eladták vagy bérbe adták, ma is nagyjából 80 különféle vállalkozás működik a balatonfűzfői ipari parkban.

- Béla, itt van a transzporterem – kiáltja el magát az egyik képviselő, már türelmetlen, indulna a gyárba.
- Gyalog, vagy hogy megyünk? – kérdezi egy másik.
- Messze van, én dolgoztam ott – feleli valaki.



Kétórás gyárlátogatásra indulnak, ott lesz a lőporüzem új tulajdonosa, műszaki emberek. Lehet kérdezni, körbenézni a gyárban, ahol a tervek szerint hamarosan újraindul a termelés. Évente 500-600 tonna lőport állítanának elő, és átalakítanák a területükön lévő épületeket is, hogy azokban hadi anyagokat lehessen tárolni. A beruházás csaknem 2,4 milliárd forintba kerül, a jelenlegi tulajdonos, a MIL-EXIM Kft., ehhez 951,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyert az Európai Uniótól. Közleményükben azt írták, hogy az eredeti tevékenységet szeretnék újraindítani „ebben a nagy múltú üzemben”. Ezt ugyanis kötelezően vállalták, amikor 2011-ben megvették a gyárat.

A beruházás elemei:

  • 10 ezer négyzetméteres fedett terület kialakítása
  • speciális, haditechnikai eszközök gyártására és átalakítására alkalmas gépsorok beszerzése
  • a környező utak átépítése, hogy azokon akár 30-40 tonnát is lehessen kamionnal szállítani
  • know-how a felújítandó és újrahasznosítandó eszközök biztonságos kezelésére
  • őrző-védő elektronikai rendszer kialakítása.

A helyiek nem örülnek a hírnek. Marton Béla polgármester pedig úgy van vele, ha veszélyes az üzem, akkor az derüljön ki most. Ha mégsem, akkor hadd menjen a termelés. „Szakmailag kell fogást találni rajta” – hangsúlyozza még indulás előtt, majd a többiekkel együtt autóba pattan, irány a gyár. Mi is velük tartunk.

Utunkat sorompó, behajtani tilos tábla és egy biztonsági őr állja el. „Béla bácsi, elindul itt valami?” – kérdezi az őr a polgármestert. Marton Béla csendben hümmög, még ő sem tudja, mi lesz. Ami biztos: a csapatnyi képviselő bemehet, nekünk még várnunk kell.


Szobor az ipari balesetekben elhunytak emlékére


Nem messze a sorompótól szétrobbant kapu és egy robbanástól a földben tátongó kráter árválkodik. Az emlékművet az ipari balesetekben elhunytak emlékére állíttatta még 2006-ban a Nitrokémia. Máig nincs pontos adat arról, mennyi robbanás történt a gyárban. Azt sem lehet tudni, pontosan hány áldozatot követeltek az időről időre bekövetkező tragédiák. Az biztos, hogy a legnagyobb az 1977-es nitroglicerin-robbanás volt, amiben négyen vesztették életüket. Szinte nincs olyan ember a telepen, aki ne emlékezne rá.


Bokáig jártunk az üvegben

– emlékszik vissza egy asszony, aki 30 évig dolgozott a szomszédos papírgyárban. „Aznap jött volna a lányom és a fiam ebédelni, fél 12-kor az étkező ablakai tokostul törtek ki, a testvérvállalatoktól jöttek másnap takarítani.” Több robbanást is átéltek, 2006 nyarán is volt egy. „A fiam telefonált, hogy anyu, ne ijedj meg, most szállt el a Nitro.”

„Amikor a légnyomás elhúzott a fejem fölött, még a pult is arrébb ment” – hadarja a közeli horgászbolt eladója. Egyetlen vásárló támasztja a pultot a boltban, ő korábban biztonságtechnológiával foglalkozott a gyárban, onnan ment nyugdíjba. „Én tudom, hány ember nyomorodott meg” – rázza idegesen a fejét, nem örül, hogy megint ez a téma a városban. „Itt nem talál olyan embert, aki nem tart attól, hogy megint robbanás lesz. Annyira mondták, hogy így a környezetvédelem, meg úgy a környezetvédelem, most megint nem számít a Balaton közelsége?! Mindenkinek elege van, odalesz a nyugalom.”


Balatonfűzfő, gyártelep


Nemcsak a nyugalmukat féltik a helyiek, hanem a turizmust is. A nyári szezonban sokan élnek itt az idegenforgalomból, és attól tartanak, hogy nem szívesen jönnek majd a turisták egy olyan városba, ahol megint lőport gyártanak.

- Az a véleményem, hogy nem szabad – mondja egy idősebb asszony futtában a pékségbe.
- Miért?
- Mert veszélyes.
- Korábban nem volt az?
- Ennyire nem.
- Ezt hogy érti?
- Hát, kérdezzék meg!

Bent, a pékségben is ez a téma. Az eladó édesapja 35 évig volt a lőporgyár alkalmazottja. Most is az ipari parkban dolgozik, de már másik cégnek. Lánya szerint „tudna mesélni”. A ’77-es robbanás idején is a gyárban volt, „éppen vacsorázott, így úszta meg a balesetet”. Ami a mostani terveket illeti, az eladó szerint „munka szempontjából jól jönne”, noha ő nem szívesen dolgozna ott.

Kezdetben 40-50 embert vennének fel a gyártósor mellé, később akár 100 munkájára is szükség lehet. „Inkább a nyugdíjasok között nagy a közfelháborodás” – mondja egy asszony a zöldségesnél. „Az olyanok, mint én, örülnek, ha van munka, és nem kell elmenni Veszprémbe.”

A polgármester megérti, hogy vannak, akik féltik a házukat egy esetleges robbanástól, ő is szívesebben látna csoki- vagy óragyárat a telepen, „de az lőporgyárnak lett építve”, és a megélhetés is fontos. A 4,5 ezer lakosú városból sokan külföldre mentek dolgozni, azok között, akik maradtak, sok a közmunkás. „Ha újraindulna a termelés, az néhány 10 millió forinttal megdobná a város költségvetését” – teszi hozzá. Most évente 10 millió forint folyik be idegenforgalmi adóból és nagyjából 40 millió a strand bevételéből. A turizmus az utolsó kapaszkodó.


Balatonfüred lőporgyár

Nitrokémia Zrt., 2-es számú kapu


És a lőporgyár, amely „fénykorában kiszolgálta a II. világháborút és a hidegháborút, probléma akkor lett, amikor lazult a fegyelem, egyből jöttek a robbanások” – ezt már egy volt kutatómérnöktől tudjuk meg. Hozzá hasonlóan sok tudós költözött Balatonfűzfőre, hogy a gyárban dolgozhasson, „jó élet volt itt, az, hogy ez az ország egyik legszebb lakótelepe volt, ez a lőpornak köszönhető”.

Ma már „ez egy nyugdíjas tanya” – teszi hozzá az egykor szebb napokat látott laboratóriumi épület tövében. Valaha ide járt be dolgozni. A privatizáció után az üzemnek ez a része senkinek sem kellett, azóta is üresen áll, benőtte a borostyán, megmarta a rozsda.


Balatonfüred lőporgyár


Daru Tibor 44 évet húzott le három műszakban a lőpor gyártósora mellett, még most is a telepen lakik. „Nagy volt itt az élet, saját mozi, kultúrszoba, étterem, minden volt, most semmi. Az üzem éltetett bennünket.” Szerinte fölösleges a szomszédok félelme, „és a 40-50 munkahely is valami”.

„Ha uniós pénzt adtak hozzá, csak nem véletlenül” – intézi el sietve egy férfi. Egy másik, aki a helyi idősek otthonából szaladt ki, azzal üti el a kérdést, hogy „az idősek otthonánál mindig más a széljárás”, ott nem lehet baj. Különben is „ami baj volt, az már nincs, a növényvédő szertől volt büdös a környéken, azt meg már nem gyártanak”.


Balatonfüred lőporgyár


Nagyjából két óra telik el, mire feltűnik a polgármester autója a sorompónál. Marton Béla azt mondja, őt meggyőzték, „a korábbinál nagyobb veszély nem lesz”.

Ekkor int a biztonsági őr, hogy most már mi is bemehetünk. „Az első púpig fel, aztán az András-keresztnél jobbra ”– igazít útba.

A terület hatalmas, 11 helyrajzi számon tartják nyilván, nem csoda, hogy kétszer is eltévedünk, mire megtaláljuk a MIL-EXIM irodáját.


Nem robbanó-, hanem hadianyag

„Fegyverszoba” – lóg a felirat az egyik ajtón, bekopogunk. A csöppnyi szobában négyen ülnek, valamennyien magas beosztásban dolgoztak valaha a gyárban. A sarokban, egy fotelban a gyár utolsó ügyvezetője húzza meg magát, mellette az őrző-védők volt főnöke, köztük kockás zakóban, mellénnyel és garbóval a műszaki vezető, és itt van Csala József, az uniós pályázatot elnyert cég, a MIL-EXIM Kft. tulajdonosa is.

Ő az, aki kétszer is megvette a gyárat: először, amikor privatizálták, másodszor, amikor a felszámolóbiztos eladta. „160 millió forintos veszteséggel került hozzám, 2-3 év kellett, mire nullszaldós lett az üzem, és ekkor kezdődtek a bajok” – kezdi a beszélgetést.

Hatan szorongunk egy asztal körül, a helyiség kicsi és levegőtlen.

Csala József azt mondja, van baj elég, évekig nem tudott a termeléssel foglalkozni, kényszerberuházásokat kellett végrehajtania, jött madárinfluenza, ami akadályozta a vadászatot, később meg a gazdasági válság miatt hagyott alább a kereslet a lőpor iránt. Most meg itt a népharag.


3-4 napja győzködöm az embereket

– fakad ki, és előre bocsátja, ne lepődjünk meg, ha az indulat beszél belőle. Szerinte a képviselők nagy részét sikerült megnyugtatni azzal az érvvel, hogy ez lenne Európa egyik legbiztonságosabb üzeme, sem környezetvédelmi, sem hangkibocsátási problémát nem fog okozni. Évente 500-600 tonna lőport gyártanának, ami sem mennyiségében, sem minőségében nem különbözne attól, ami 100 évvel ezelőtt készült.

Szerintük ennyi lőporral évente 50 millió darab lőszert lehet megtölteni. „Előbb vadászfegyverekbe, majd 9 milliméteres pisztolyba és 762-es gépkarabélyba kerülhetnek.” A hosszú távú cél az, mondja Csala, hogy a magyarországi fegyveres erőknek, a katonaságnak, a rendőrségnek, a TEK-nek tudjanak szállítani. „Nincsenek piaci problémáink, jó a kapcsolatom a honvédséggel” – utal arra, hogy egykor ő is ott szolgált.

Cége egyébként szépen gyarapodott az utóbbi években: míg 2013-ban 141,4 millió forint volt a nettó árbevétele, 2014-ben már 205, 6 millió, és profitja is több mint a duplájára, 62 millió forintra nőtt az egy év alatt.


Balatonfüred lőporgyár

Csala József, a MIL-EXIM Kft. tulajdonosa


Ami a hadianyagok raktározását illeti: azt vállalták, hogy naponta 12 kamionnyi, plusz 4-5 vasúti kocsinyi árut tudnak fogadni, és ha kell, átpakolni. „A 30 hektáros területen, 68 épülettel ez menni fog” – bólogatnak mind a négyen. „Érkezhet ágyú, kézi rakéta, bakancs, harckocsi, májkrém, de még gyíkhús is (a katonai szlengben így nevezik a vagdalthús-konzervet)” – vágnak egymás szavába. Az biztos, mondják, hogy robbanóanyag nem lesz, hanem „csak mindenféle hadianyag”, és az is, hogy ez nem egy gigaberuházás. „Egy stadion se az, pedig az 8 milliárdba kerül, az itteni beruházás meg annak csak a negyede” – számol gyorsan a korábbi ügyvezető. Állítják, a beruházásnak nemzetbiztonsági célja van, 80%-ban már most megfelelnek az előírásoknak, és továbbra is szigorú hatósági ellenőrzés mellett dolgoznak.

Az uniós támogatással új műszereket vettek, kutat fúrtak, vezetékeket cseréltek, felújítani, átalakítani kellett, több száz millió forintot költöttek az előkészületekre. Egyedül a bányahatósági engedély hiányzik még, enélkül ugyanis nem lehet a lőporgyártást elkezdeni. A tárgyalások már megkezdődtek a beszállítókkal az induláshoz szükséges alapanyagok beszerzéséről.

Eleinte egy műszakban, betanított munkásként foglalkoztatnák az embereket, 40-50-et, majd fokozatosan növelnék a termelést és a létszámot is. „Naponta kapunk hívásokat a régi dolgozóinktól, akik örömmel jönnek vissza a lőporgyárba dolgozni, mihelyst lehetséges” – mondják.


Paksról se én döntsek már!

Hacsak a helybeliek ezt meg nem torpedózzák, a városban ugyanis már aláírásgyűjtés indult a lőpor ellen. Helyi népszavazást szeretnének az ügyben. „Ezt a lakosság nélkül nem szabad, hogy érvényesítsék” – mondják a városban.

„Döntsön a bányahatóság, a katasztrófavédelem, Paksról se én döntsek már!” – fakadnak ki a gyárban. Szerintük ha sikerül megfúrni az újraindulást, „ide beruházó nem fog jönni”. Különben is, teszik hozzá a cég vezetői,


ha a lakosság nem akarta volna a lőporgyártás újraindítását, akkor ezt 2011-ben, a csődhelyzetben kellett volna kezdeményezni és ócskavasként hasznosítani, felszámolni a gyárat.

Szerintük a turisták a szebben kiépített tópart, a nívósabb vendéglátóhelyek és szállodák miatt választanak inkább más üdülőhelyet az északi parton a fűzfői helyett, nem pedig az ipar jelenléte miatt. Úgy számolnak, hogy csak iparűzési adóként évente nagyjából 40-50 millió forintot fizetnek majd a városnak, „ebből lehet már sokat fejlesztésre költeni”. Hozzáteszik: a régi Nitrokémia felszámolása óta eltelt 10 év alatt sem a tóparton, sem szállodák és turistalétesítmények terén nem voltak jelentős fejlesztések ezen a településen, nincs még egy bevásárlóközpontjuk sem.

„Én 17 éve, amióta itt lakom nem láttam itt turistát” – licitál rá egy asszony a telepen.

A lőporgyár ügyében hamarosan lakossági fórumot is tartanak.
- Mindenki ott lesz – bólogat egy asszony a veszprémi buszra várva.
- Felszólal? – kérdezem tőle.
- Fog nélkül nem – fordít hátat, megjött a távolsági járat.