Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

3D-ben élveznek a képünkbe

Forrás: Cannes Film Festival

-

Gaspar Noé Cannes-ban bemutatott, Love című 3D-s erotikus filmjében csak a szexjelenetek stimmelnek – jobban jártunk volna, ha a rendező bevállalja, hogy csinál egy sima pornót.


Jó ötletnek tűnt, hogy Gaspar Noé rendez egy érzelmes erotikus filmet, a Visszafordíthatatlan nyitójelenetéből, amelyben Vincent Cassel és Monica Bellucci szerelmeskedik, egyértelműen kiderült, hogy nagyon jó érzéke van a testiség intim és tényleg szexi ábrázolásához. Ott kezdett gyanússá válni, hogy a Love mégsem lesz remekmű, amikor kiderült, hogy a film 3D-s. Ha valamihez nincs szükség 3D-re, az a szerelem és szex ábrázolása, kivéve, ha a vicces kedvű rendező spermát akar fröcskölni a nézők arcába. Rögtön lelövöm a poént: a Love-ban a 3D egyetlen értelme, hogy a film egy pontján egy felénk mutató álló farokból 3D-ben fröcsköl a sperma az arcunkba.



De ezt a kevéssé szellemes poént simán elnéznénk Noénak, talán még nevetnénk is rajta, ha a film amúgy megállna a lábán. Sajnos annyira nem áll meg, hogy a nyitó szexjelenetet (hú, de bátor, hogy egy farokveréssel indítja a filmet!) követő első jelenetből rögtön kiderül, hogy a Murphy nevű férfi főhőst alakító Karl Glusman meglehetősen harmatos alakítást nyújt, és hogy a figuráját is rühellni fogjuk. Narrációban halljuk ugyanis, hogy a kisgyerekes Murphy csinos és kedves felesége, Omi (Klara Kristin) oldalán olyanokat gondol, hogy ez a nő bizony elviselhetetlen, ő pedig börtönben érzi magát mellette. Noé biztos azt hitte, vicces lesz ez a narráció, de egyrészt olyan hatást kelt, mintha nem tudna filmet csinálni (az itt elhangzó információkat ugyebár megmutatni kéne, nem felolvasni), másrészt Murphy annyira seggfejként jön le, hogy innentől aligha érdekel bennünket a problémája.



A problémája egyébként, mint az időben pár évet visszaugorva megtudjuk, hogy Párizsban élő amerikai, filmszakos diákként szenvedélyes szerelmi viszonyba bonyolódott egy Electra (Aomi Muyock) nevű, temperamentumos barna szépséggel, ami addig tartott, amíg a szomszédjukban lakó Omival édeshármasozni nem kezdtek, és Omi véletlenül teherbe nem esett. Akkor aztán Electra dühöngő fúriába ment át, minek hatására Murphy is őrjöngő állattá vált. Noé felvállaltan melodrámát akart csinálni, de a két figura veszekedési jelenetei olyan teátrálisak és hiteltelenek, hogy akit eddig nem idegenített el a film, itt az is szinte biztosan feladja. Ráadásul a rendező még azzal is szívat minket, hogy a két kiborult szerelmes ajtócsapkodását és minden más zajt és zörejt iszonyú élesre és túl hangosra kever a filmnek ebben a szakaszában, fizikailag kellemetlen hallgatni.



Szóval mire eljutunk az első igazán erotikus szexjelenetig, addigra már gyűlöljük a főhőst és a rendezőt is, aki ezt műveli velünk. Ez a kettő egyébként majdnem ugyanaz, mert a Love nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, és Noé párizsi diákéveinek szexuális kalandjai alapján készült.

Tehát két halálosan idegesítően viselkedő ember szexelését nézzük, ami nem az igazi. El kell telnie még egy kis időnek (az bőven van, a film 135 perces), hogy ezen túltegyük magunkat, de amikor a film még egy kicsit visszaugrik az időben, hogy Murphy és Electra kapcsolatának korábbi, kiegyensúlyozottabb szakaszát is elmesélje, akkor Noé végre mutat valami olyasmit is, amiben eredetileg reménykedtem. A pornófilmesen explicit szexjelenetek tényleg életszerűek, és a két főszereplő is jobban teljesít, amikor enyelegniük kell, mint amikor utálkozni.



De amikor már épp kezdenénk egy kicsit beleélni magunkat a filmbe, folyton megtöri valami a hangulatot, leginkább a pocsék dialógusok és Noé önreflexív vicceskedései, amik egytől egyig nagyon rosszul sülnek el. Murphy kijelenti, hogy filmesként „vérből, spermából és könnyekből akar történeteket csinálni”, és egy az egyben Noé szavait használva kifejti, hogy akar csinálni egy olyan filmet, amiben a szexualitást igazán érzelmesnek ábrázolja, mert ez még senkinek sem sikerült, és persze mert „a szex szerelmesen a legjobb”. Aztán Fassbinder feliratú pólóban megdug egy idegen csajt egy buliban.

A szexjeleneteken kívül semmi értékelhetőt nem nyújt a film, de sajnos a dugás is unalmassá tud válni. Hiába jók ezek és hiába nagyon szép mindkét női főszereplő, egy idő után már semmi újat nem ad a film. Senki nem néz több mint kétórás pornófilmet, pláne nem olyat, ahol két dugás közt a szereplők vagy hülyeségeket beszélnek iszonyú hosszan, vagy visítoznak egymással. A dramaturgia is egyre inkább szétesik: Murphy emlékeiből vissza-visszatérünk a jelenbe, de az elején felvetett probléma (Electra anyja felhívja Murphyt, mert nem találja a lányát, és reméli, hogy a fiú tudja, hol van) megoldása nem halad semerre, csak a narráció emlékeztet minket újra és újra, hogy mennyire ellenszenves is a főhősünk.



Vizuálisan majdnem olyan markáns és hatásos a film, mint a Visszafordíthatatlan vagy az Enter the Void, és bölcs döntés, hogy Noé a 3D-hez igazodva javarészt egy síkban tartja a kompozíciót (ha valami távolabb van tőlünk, 3D-ben aránytalanul homályossá válik). Ez a szexjeleneteknek is javára válik, amelyek nagyon szépek hol profilból, hol felülről felvéve. De ez nem menti azt, hogy Noé a forgatókönyvre irtó kevés energiát áldozott, és suta dialógusaival még a néhány valóban erős pillanatot is agyoncsapta. Legdurvább példája ennek a film vége felé egy jelenet, amelyben Murphy és kisfia közt alakul ki egy fájdalmas, végre igazinak tűnő pillanat, de ahelyett, hogy csak a gesztusaik beszélnének, Murphy benyög egy olyan mondatot, amitől tényleg a fejét fogja az ember.

Ironikus, hogy a főszereplő Karl Glusman a Love óta már szerepelt a legutóbb a teljesen félrement Csak Isten bocsáthat meget rendező Nicolas Winding Refn következő filmjében. Noé és Refn művészete sokban hasonlít, most már abban is, hogy mindketten saját maguk paródiájává váltak.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát Facebookon is!