Azonnal indul...
Meddig maszek, mikortól kapitalista?

Gazdasági és politikaiváltozások Kubában

2016 sorsfordító év volt Kuba számára. Az Egyesült Államokkal ötvenöt év után újra diplomáciai kapcsolatokat létesítettek, és Barack Obama elnök márciusban Kubába látogatott. Tiszteletét tette a szigeten Ferenc pápa is, sőt, Havannában találkozott Kirill orosz ortodox pátriárkával – ilyesmire, azaz a nyugati és a keleti kereszténység vezetőjének személyes találkozására csaknem ezer éve, az 1054-es egyházszakadás óta nem volt példa. Júniusban Kubában írták alá az ötvenkét éven át tartó kolumbiai polgárháborút lezáró egyezményt. Fellépett Havannában a Rolling Stones, divatbemutatót tartott a Chanel, újraindult a repülőközlekedés az Egyesült Államok és Kuba között, az amerikai hírességek egymásnak adják a kilincset a Vedado negyed luxushoteljeiben… És amikor már kezdett úgy tűnni, hogy 2016 lesz az újkori kubai történelem egyik legjobb éve, hirtelen beborult az ég, és kitört a vihar, mint ahogy késő délután szokott ezen az éghajlaton. Donald Trump lett az amerikai elnök, márpedig ha valaminek, akkor a kubai kommunista rezsimnek nem sok jót ígér az új washingtoni irányvonal. November 25-én pedig meghalt a kilencvenéves Fidel Castro, aki bár már tíz éve átadta a hatalmat öccsének, Raúlnak, mégis mindvégig a kubai politikai élet meghatározó alakja maradt. A havannai Forradalom téren tízezrek gyászolták a legendás vezért, míg Miamiban pezsgőt bontottak örömükben az emigráns kubaiak. Mi lesz most Kubával? Úgy tűnik, hogy 2017 lesz az igazán sorsdöntő év a karibi szigetország számára.

A forradalomfelemás öröksége

A 2016-os év volt az utolsó, amikor Fidel hosszasan ostorozta az imperialistákat a Granma című napilap hasábjain. Amely lap már soha többé nem lesz a régi a Comandante vezércikkei nélkül, még akkor se, ha a többi régi vágású propagandacikk továbbra is arról szól, hogy „nőtt a cukornád termőterülete Kelet-Kubában”, vagy hogy „új szakrendelőt adtak át Ciego de Ávilában”, továbbá hosszas interjúk olvashatók benne a forradalom hőseivel az ötvenhét évvel ezelőtti eseményekről meg arról, hogy a kapitalista világot maga alá gyűri a gazdasági válság.

Ugyanakkor 2016 volt az első év, amikor már minden kubai megyeszékhelyen lehetett internetezni a főtéren. A korábbi merev rendszerben csak útlevéllel, netcafékban juthattak internethez a kubaiak, most viszont már vannak köztéri wifi-hotspotok, és egyre többen vadásznak a hálózatra az okostelefonjaikkal. A lakásában viszont még mindig nem internetezhet szabadon az egyszeri kubai állampolgár.

Kialakult egy ellenzéki bloggerközösség is, annak ellenére, hogy eleinte csak úgy tudtak publikálni, hogy otthon, Wordben írták meg a posztjaikat, aztán elküldték a külföldi barátaiknak e-mailben.

Így kezdte a tevékenységét a híressé vált Yoani Sánchez is, akinek már több könyve is megjelent külföldön, sőt, szabadon el is utazhatott előadásokat tartani.

A sajtószabadsághoz hasonlóan ellentmondásos a szociális ellátórendszerek helyzete. Fidel nekrológjaiban gyakorta előkerültek azok a kétségtelenül impozáns adatok, hogy Kubában a legmagasabb a várható élettartam egész Latin-Amerikában, ingyenes az egészségügyi ellátás és az oktatás, a lakbér és a közüzemi díjak minimálisak, vannak meglepően modern kutatóközpontok, és az ország nemzetközileg elismert orvosok, balett-táncosok és zenészek százait adta és adja a világnak. Ezenfelül minden kubai állampolgárnak jár egy meghatározott fejadag az alapvető élelmiszerekből, amiért nem kell semmit sem fizetnie.

Csak éppen a fejadag nem több, mint havi három kiló rizs, tíz tojás, pár csomag szójával kevert húspogácsa és egy kis cukor, ami legfeljebb szűk két hétre elegendő.

A fejadagot egy kis könyvben (libreta) tartják nyilván, és általában órákon át kell sorban állni, ha jön az áru. Az is igaz, hogy biztosítva van a lakhatás, de a házak az összedőlés határán állnak, áram és víz meg hol van, hol nincs. És hiába nagyszerűek a kubai orvosok és művészek, ha az átlagkeresetük nem több, mint havi ötven dollár. Nem, nem maradt le egy nulla: ötven dollár, vagyis tizennégyezer forint. És ők még mindig a jobban fizetettek közé tartoznak – a kubai átlagbér havi hatezerötszáz forint.

Mi mennyi?

Kuba vs. Magyarország

Nettó átlagkereset

Kuba

6 517 Ft

Magyarország

153 066 Ft

Bevásárlás

Fehér kenyér (fél kg)
136 Ft
175 Ft
Rizs (1 kg)
224 Ft
280 Ft
Filézett csirkemell (1 kg)
1 060 Ft
1 430 Ft
Paradicsom (1 kg)
376 Ft
430 Ft
Banán (1 kg)
90 Ft
390 Ft
Palackozott víz (1,5 liter)
226 Ft
100 Ft
Tej (1 liter)
506 Ft
210 Ft
Hazai sör (fél liter)
287 Ft
220 Ft
Doboz cigaretta (Marlboro)
552 Ft
1 100 Ft

Közlekedés

Helyi vonaljegy
14 Ft
350 Ft
Taxi kilométerdíj
171 Ft
280 Ft
Benzin (1 liter)
325 Ft
335 Ft
Középkategóriás új autó (Toyota Corolla 1.6 l)
14 500 000 Ft
5 270 000 Ft

Lakhatás

Háromszobás lakás rezsije (víz, villany, fűtés, szemétszállítás)
1 645 Ft
45 190 Ft
Mobiltelefon percdíja
137 Ft
38 Ft
Internet (10 Mb/s) havi díja
20 023 Ft
4 050 Ft
Belvárosi lakás bérleti díja
101 266 Ft
106 550 Ft
Belvárosi lakás négyzetméterára
107 737 Ft
421 460 Ft

Étterem

Ebéd egy főre egy étkezdében
1 380 Ft
1 500 Ft
Vacsora két főre egy középkategóriás étteremben
4 136 Ft
8 000 Ft
Coca-Cola (0,33 liter)
287 Ft
250 Ft
Korsó csapolt sör, hazai (fél liter)
276 Ft
350 Ft
Cappuccino
357 Ft
360 Ft

Egyéb

Jó minőségű, márkás nadrág
8 986 Ft
18 200 Ft
Jó minőségű férfi bőrcipő
13 809 Ft
23 150 Ft
Fitneszbérlet 1 hónapra
1 841 Ft
10 580 Ft
Mozijegy új, külföldi filmre
62 Ft
1 600 Ft

Ez itt, kérem, asociolismo

Kuba az első pillanattól kezdve különösen ismerős a magyar turistáknak – főleg az idősebbeknek. Én a nyolcvanas években születtem, így a Kádár-korszakból épp csak a legvégére emlékszem, mégis megvolt az életérzés. Vagyis hogy mindenki maszekol és ügyeskedik, és már senki sem hisz a nagy jelszavakban, viszont annál szívesebben hozzájutna némi devizához. Harminc évvel később Kubában járva egészen hasonló miliőt találtam, és bár nyilván nem pont olyan a 2010-es évek karibi szocializmusa, mint az 1980-as évek legvidámabb barakkja, azért sok a párhuzam. Ahogy egy öreg költő mondta nekem Havannában (aki 1987-ben egy felolvasóturné keretében járt Budapesten):

milyen kár, hogy szétesett a béketábor, hiszen Magyarország és Kuba testvérnépek.

Ez bizonyára így is van: hasonló a két ország területe, lakossága, és még a nemzeti költőink – José Martí és Petőfi Sándor – is egy elbukott szabadságharcban haltak mártírhalált. De a mentalitásunk forrásvidéke is nagyjából azonos: a késő-castrói kisember, akárcsak a késő-kádári, leginkább a rendszer repedéseiben és a saját kapcsolati hálójában mozog otthonosan. Egy kubai fizetésből nyilvánvalóan nem lehet megélni, így kialakult a mindennapi túlélési praktikák rendszere, a „sociolismo”. Ez a vicces szó – ami a socio (üzlettárs, haver) és a socialismo (szocializmus) összecsengéséből keletkezett – azt jelenti: haveri szocializmus. Így nevezik azokat a hétköznapi cseleket, amelyek keretében a kubaiak a befolyásos ismerőseik révén ilyen-olyan fogyasztási javakhoz vagy engedélyekhez jutnak mindenféle szívességekért cserébe. Mivel a kubaiak túlnyomó többsége az államnak dolgozik, a legtöbben az állami tulajdont használják okosba’. Raúl Castro gazdasági nyitása nyomán ugyanakkor megjelentek a „maszekok” (cuentapropistas), akiknek főként a turizmus ad munkalehetőséget: például ilyenek az 1950-es évekből megmaradt autóikat vezető taxisok, de egyre több lakásétterem (paladar) is nyílik Kuba turisták által látogatott városaiban. Adót az állami alkalmazottak nem fizetnek, a „maszekok” ellenben igen.

Turistaként szinte mindig magánpanziókban (casa particular) szálltam meg, amelyekben a családok szabott árral, de saját maguk kínálhatják a szobáikat a turistáknak. Sőt, ami nagy szó, már adhatják-vehetik is a lakást: az ingatlanok tulajdona ugyanis a forradalom győzelmétől egészen 2011-ig kizárólag az államé volt. Vendéglátóim – Jesús Havannában, Pepe Cienfuegosban, Andrés Trinidadban – egytől egyig diplomások voltak: egyikük mérnök, a másik kettő tanár. Gyakori jelenség ez, hiszen

a turizmusban dolgozók egyetlen dollár borravalóval már a napi átlagkereset fölött tudhatják magukat.

Az orvosok azonban nem maszekolhatnak: amennyiben mégis így tennének, és ez kiderülne, elvesztenék a hivatásuk gyakorlásához szükséges állami engedélyt.

De nemcsak a diplomások próbálkoznak hozzájutni egy kis dollárhoz, hanem mindenki.

A szerencsésebbek a Miamiba kivándorolt rokonok segítségére számíthatnak: becslések szerint a kubai családok kétharmada kap rendszeresen pénzt külföldről.

Másoknak pedig marad a turisták megkörnyékezése. Bár én már csak hallomásból tudom, hogy a nyolcvanas években a digózás milyen népszerű volt a fiatal pesti nők körében, a fiatal havannai nők mind a mai napig rendkívül hálásak tudnak lenni, ha egy külföldi férfi elviszi őket vacsorázni és táncolni. Az ő nevük a kubai szlengben jinetera – ha pedig egy férfi csatlakozik ily módon egy külföldi nőhöz, akkor a rá alkalmazott kifejezés a jinetero. Szó szerinti jelentésben ezek a költőien sokatmondó kifejezések azt jelentik (nőnemben, illetve hímnemben): lovas, lovagló.

Ki a jobb?

Kuba vs. Magyarország

Kuba

110 860 km2

Magyarország

93 028 km2

Terület
110 860 km2
93 028 km2
Népesség
11 031 433 fő
9 897 541 fő
Átlagéletkor
41,1 év
41,4 év
Születéskor várható élettartam
78,4 év
75,7 év
Népesség növekedési rátája
-0,15%
-0,2%
GDP/fő (PPP)
10 200 $
26 200 $
GDP növekedési ráta
1,3%
2,9%
Munkanélküliségi ráta
3%
6,8%
Államadósság a GDP százalékában
31,6%
75,5%
Infláció (fogyasztói árak)
4,4%
-0,1%
Export összértéke
4,4 milliárd $
97,6 milliárd $
Import összértéke
15,2 milliárd $
92,9 milliárd $
Egészségügyi kiadások a GDP százalékában
11,1%
7,4%
Oktatási kiadások a GDP százalékában
12,8%
4,6%

Kelet-ázsiai vagykelet-európai jövő?

Az enyhülés látványos jeleit nem szabad lebecsülni, és a köztéri wifitől a turisztikai kisvállalkozásokig számos jel mutat arra, hogy a Castro testvérek uralmának bő fél évszázados korszaka után Kuba politikai és gazdasági paradigmaváltás előtt áll. Az igazi áttörés viszont csak akkor következhet be, ha az Egyesült Államok feloldja a kubai termékek importtilalmát, és ezek – élükön a világhírű szivarokkal és rummal – bebocsátást nyernek a világ legnagyobb felvevőpiacára.

Az 1960 óta tartó embargó évi hétszázmillió dollár bevételkiesést okoz Kubának, és egyre kevesebb racionális érv szól mellette.

A mintegy egymillió fős kubai emigráció szervezetei (mint a Cuban American National Foundation és a Cuban Liberty Council) viszont a republikánus párt fontos támogatói, és az importtilalom fenntartásáért küzdenek. Szerintük az embargó feloldásával végképp elúszna a remény arra, hogy a Castróék által felépített rendszer térdre kényszerüljön. Márpedig a kubai „lobbi” fontos tényező az amerikai politikában: nem csekély szerepük volt abban, hogy a hagyományos ingaállamban, Floridában Trump tudott nyerni. A királycsinálók pedig várhatóan be fogják nyújtani a számlát, hiszen nagy a tét: a világ legnagyobb turistaparadicsoma lehetne Kubából, ha az amerikai (vagy kubai-amerikai) befektetők felvásárolhatnák a több mint 5000 kilométernyi, kiaknázatlan karib-tengeri partszakaszt, ahol jelenleg csak bozótosok és cukornádültetvények húzódnak. Erre pedig rendszerváltás nélkül nem lesz lehetőség.

A kubai vezetés szeme előtt ugyanis két egészen más jellegű példa, a kínai és a vietnami lebeg. Ezekben az országokban a Kommunista Párt úgy tudta megtartani egyeduralmát a politikában, hogy közben az állami és a magántulajdon aránya egyre inkább az utóbbi javára tolódott, számottevő gazdasági növekedést generálva, míg a gazdaságpolitikai irányítás stabilan a kormányzat kezében maradt. Nem véletlen, hogy az eddigi fő harcostárs, Venezuela válsága és küszöbön álló összeomlása még jobban felértékelte a két kelet-ázsiai szövetségest a havannai vezetés szemében. Régi-új barátként pedig Oroszország is megjelent a kubai gazdasági életben: a kieső venezuelai olajimportot Kuba orosz kőolajjal pótolja. És bár az orosz állami olajvállalat tisztában van a kockázatokkal – tudniillik, hogy valószínűleg nem fognak neki fizetni –, stratégiai okokból mindeddig vállalta a szükséges mennyiségű olaj Kubába szállítását.

Ahogy az új oroszbarátságból, illetve a 2016-ban Havannát megjárt illusztris vendégek névsorából is látszik, a Castro testvérek épp annyira tehetségesen hajóztak a történelem hullámai tetején, mint maga a kubai nép, amely mindeközben a rezsimjükben volt kénytelen élni. Egyvalamit azonban még Fidel és Raúl politikai géniusza sem győzhetett le: az időt. Fidel halála még annak ellenére is egy korszak végét jelzi félreérthetetlenül, hogy ő maga már évek óta semmilyen politikai tisztséget nem töltött be. 2018-ban öccse, Raúl Castro mandátuma is lejár, és állítása szerint akkor, nyolcvanhét évesen vissza fog vonulni a politikától. A legesélyesebbnek tartott örökös, Miguel Díaz-Canel, a kubai Államtanács jelenlegi alelnöke pedig már egy új generációt képvisel: másfél évvel azután született, hogy Castróék győzedelmesen bevonultak Havannába.

Bár világnézetileg épp olyan ortodox marxista, mint nagy elődei, kérdés, hogy hosszú távon Díaz-Canel (vagy egy esetleges másik utód) milyen irányba kormányozza a karib-tengeri kommunizmus hajóját. A status quo, vagyis a mostani maszekolás, mutyizás, az épp élhető sociolismo még hosszú évekig fennmaradhat. De az is lehet, hogy szép lassan kialakul egy kínai mintájú államkapitalista rendszer, az ipari termelés helyett a turizmusra alapozva. Sőt – és ez egyáltalán nem kizárt ezekben a kiszámíthatatlan időkben – egy durva, vadkapitalista, kelet-európai típusú rendszerváltás lehetősége is benne van a pakliban.

2016 drámai pillanatai után a 2017-es év a bizonytalanság érzésével indul Kubában. Hogyan alakul a karibi szigetország sorsa? Felgyorsulnak a reformok, vagy törésponthoz érkezett a merev belső és külső politikai struktúra? A következő egy évben alighanem sok minden kiderül.

01
02
03