Vissza a VS.hu-ra

BICIKLIVEL A LÓHALÁL-SIVATAGBAN

Bringával átkelni belső-Izland egyik leg­el­ha­gya­tot­tabb homoksivatagján ma is olyan kalandnak számít, amire csak az igazán meg­szál­lot­tak vállalkoznak. Ám a kifogástalan angol ú­ri­em­ber­nek, Horace Edward Stafford Dallnak mindez már 1933-ban sikerült, és a cipője se lett sáros.

Izland 1933 – a vadon

A Sprengisandurnek nevezett vidék egy elhagyatott vulkanikus fennsík Izland szívében, ami több mint 200 kilométeren át húzódik a Hofjökull és a Vatnajökull-gleccserek között. A neve lefordítva „Lóhalálsivatagot” jelent, a homokot (sandur) és a hátaslovak kifulladásig történő hajszolását (sprengja) jelentő szavakból, mivel ha valaki a fejébe vette, hogy átkel ezen a minden lakott területtől távol eső, hideg és kietlen tájon, valóban lóhalálában kellett vágtatnia ahhoz, hogy civilizált területre érjen még azelőtt, hogy kifogyna az élelmiszerből. Ettől függetlenül már a tizedik században, az izlandi demokrácia ifjúkorában is használták, mint az egyik legfontosabb észak-déli átjárót a szigeten, ha valaki az északkeleti fjordokból vagy Akureyri környékéről éppen az Alþing, az izlandi parlament ülésére igyekezett. De még ezekben a legendás időkben is kétszer meggondolta az utazó, hogy ne inkább a hosszabb, de végig úgy-ahogy lakott területeken keresztül vezető utat válassza-e a keleti, majd a déli partok mentén. Mert ha valaki egyszer belép a szürke vulkáni homokkal borított felföldre, onnantól kezdve napokon át csak magára számíthat.

Ez azonban egyáltalán nem rettentette el a megrögzött angol biciklistát, fotográfust, optikust és feltalálót, Horace Dallt (1901-1989), aki amikor nekiindult az izlandi pusztaságnak, már látott egyet s mást életében. Akkor már bejárta Lappföldet, és ő volt az első, aki hűséges kétkerekűjével átkelt az Atlasz-hegységen is, ami akkoriban annyira extrém formája volt a turizmusnak, hogy amint megtalálták, rögtön le is tartóztatták kémkedésért. Senki nem tudta elhinni ugyanis, hogy csupán jókedvében poroszkál az Isten háta mögötti hegyvidék embertelen sziklameredélyei között. Onnan végül a francia Idegenlégió szabadította ki.

A Sprengisandurt azonban ő is alaposan alábecsülte: a biciklijén kevesebb mint egy kilogramm glükózzal és szárított hússal, egy főzőedénnyel és egy hálózsákkal felszerelkezve, sátor nélkül indult neki a pusztaságnak, és bár eleinte úgy számolt, hogy az útnak nagyjából 30%-án lesz képes felszállni a biciklire, ez inkább 5-10% körül alakult a végére. A maradék időben inkább tolnia kellett a járművét, hol a fennsíkot keresztbe-kasul barázdáló folyóágyak meredélyei és sziklái miatt, hol a fagytól lisztfinomságúra őrlődött homoknak köszönhetően. Ettől függetlenül végig megőrizte lelkesedését a kihalt táj földöntúli szépségei iránt, és az angol felfedezőkre olyannyira jellemző viktoriánus derűt, ami a legnagyobb megpróbáltatásokon is könnyűszerrel átsegítette. Ő volt az első, aki bármilyen kerekes járgánnyal keresztülvágott a fennsíkon – az első, automobillal véghezvitt expedíció csak egy hónappal később történt meg, jóval nagyobb sajtópublicitást kapva.

Horace Dall
Útvonal

Azóta évente körülbelül 100 turista teszi meg ezt a szakaszt, biciklivel tisztelegve Dall teljesítménye előtt. Az út hossza 220 és 300 km között mozog, attól függően, hogyan kerülgetjük az útakadályokat.

Olasz turisták

Horace Dall nem mindennapi útjáról ötvenegy képből álló fotósorozatot is készített, a felvételek hátuljára kézzel írott feljegyzésekből pedig nem csak az utazás pontos menete, de az utazó sze­mé­lyi­sé­ge és lelkiállapota is tisztán kirajzolódik. A teljes anyagot Ben Searle, a szintén angol és biciklimegszállott fotográfus őrizte meg az utókornak.

D all hajója Angliából jövet a Vestmann-szigeteken kötött ki először, amiről így ír az első fénykép hátoldalán: „Tőkehalat rakodnak ki száradni a földre a Vestmann-szigetek apró halászkikötőjében. A szigetek Izland déli partjától néhány mérföldre fekszenek, egyetlen iparuk a halászat és a tengeri madarak tojásainak gyűjtése, amit a meredek hegyoldalakon lévő fészkekből szednek össze.” Később azt is megjegyzi, hogy a háttérben látható hegy nagyjából olyan magas, mint a Gibraltári-szikla.

Vestmann-szigetek

„Az első este Izlandon. Miután teaidőben megérkeztem Reykjavíkba, azonnal továbbindultam, és amikor ez a fotó készült, már mintegy 30 mérföldre voltam a fővárostól. Igen jellegzetes, gyönyörű szép az ég – alatta néhány bárány poroszkál a mocsaras vidéken.” Dall ezek után meg sem áll egészen a sivatag előtti utolsó tanyáig, a Fellsmúli farmig, ahol a helyiek segítségét kéri a továbbjutáshoz.

Az első este

„A teherautó maga vágja ki az útját a pusztaságban! Ezen a képen a két izlandi, akiket meggyőztem, hogy segítsenek átjutnom a Tungnaá folyón, éppen megpihennek egy kavicsos fennsíkon a Hekla vulkán északi lankáin, miután nagy nehezen átkeltünk néhány igen széles hegyipatakon. Ez a teherautó az egyetlen jármű, ami valaha a Tungnaá folyó közelében járt – mintegy 20 mérföldre a Fellsmúli farmtól.”

Fellsmúli közelében

„Eljött a nagy pillanat! Az izlandiak épp visszaeveznek a teherautójukhoz, miután eleget tettek a megállapodásunknak, hogy letesznek engem és a biciklimet a Tungnaá folyó északi oldalán. A folyó mély és igen gyors folyású, én pedig vegyes érzésekkel integetek nekik, ahogy kezdem felmérni az előttem álló pusztaság úttalan messzeségét. Ők voltak az utolsó emberi lények, akiket láttam, amíg meg nem érkeztem a Mýri farmra északon – 5 nappal később. A két kishajó (az egyik sérült) a Fellsmúli farm gazdájának tulajdona, és arra használják, hogy tavasszal átvigyék a birkákat a folyón, ősszel pedig visszahozzák.”

Tungnaá folyó

„Bár ez nem látszik a képen, de annyira el voltam ragadtatva attól, hogy sikerült keresztülvergődnöm néhány nagyon alattomos ingoványon és széles folyón, hogy az első alkalommal használtam az önkioldót, amint egy megfelelő szikla az utamba került.”

Önkioldó

„Ahogy gázoltam a homokban, egy különösen akadálymentes, hosszabb szakasz lehetővé tette, hogy leellenőrizzem, mennyire haladok egyenesen. Amikor hátranéztem, majdnem egy mérföldes távolságig láthattam a kerék- és lábnyomaimat, és szórakoztató volt látni az eltévelyedéseim kis meandereit. Gyönyörű idő volt – nagy szerencsémre.”

Sivatag

Ben Searl a mai napig fotózza a Sprengisandurt. A dolgok nem sokat változtak Dall ideje óta. Az edzett biciklisták öt naposra tervezik az utat, de megesik, hogy a csontig hatoló jeges szél, és a hirtelen havazások miatt dupla ennyi idő is kevés a táv teljesítéséhez.

Elcsigázva

„A pusztaságban töltött negyedik éjszakán egy sziklapadon pihentem meg a kiejthetetlen nevű folyó (a Skjálfandafljót) fölött, ami az Északi-tenger felé tart. Ez volt az első estém, amikor növények között hajtottam álomra a fejem, de ez a növényzet olyan merev, szúrós bokrokból állt, hogy a földön mégis kényelmesebb volt aludni. A hálózsákot kiterítettem, hogy a szikrázó reggeli napsütés megszárítsa az éjjeli harmattól.”

Skjálfandafljót

Hogy mennyire kietlen és földöntúli tájon visz keresztül Horace Dall útja, azt a legjobban talán az érzékelteti, hogy nem messze tőle annak az Askja vulkánnak a hegyei emelkednek, amit annak idején az amerikai holdraszállásra készülő asztronauták is használtak, mivel minden földi tájból ez hasonlít leginkább a Hold felszínére.

„Az egyik este a pusztaságban csodálatos látványban volt részem, ahogy a távolban egy napsütötte sáv pont a titokzatos Askja vulkán lankáira esett – 30 mérföldre tőlem –, egészen tisztán megvilágítva az oldalán a behavazott vízmosásokat. Szinte lehetetlen volt megbecsülni a távolságokat. Még hátrébb és messzebb Európa legnagyobb jégmezője, a Vatnajökull is látható volt. 80 mérföldre tőlem, 3500 négyzetmérföldnyi jég!”

Askja vulkán

„A Civilizáció közeledtét egy könnyebb (bár még így is túl laza és homokos talajú) szakasz jelzi. Ezt a fotót arról az emlékezetes pillanatról készítettem, amikor (a képen épphogy csak látható) 2 fehér folt, kétségtelenül egy farm házai, kerültek a szemem elé, ahogy a dombtetőre értem. Még előttem állt 8 mérföldnyi út és számos folyó és meredély, amin át kellett kelnem – de remek hangulatban voltam, és boldog, hogy sikerült ilyen jól eltájékozódnom a pusztaságban.”

Civilizáció

„A Mýri farm és dús legelői – Civilizáció! Erről az eldugott farmról egészen Akureyriig fut egy telegráfkábel, így az ottani angol alkonzulon keresztül végre elküldhettem a táviratomat a Fellsmúli farm gazdájának, hogy épségben megérkeztem északra (ahogyan azt megígértem neki, hogy enyhítsek az aggodalmán).”

Mýri farm

Searle 1996-ban maga is felhívta a Mýri farmot, hogy beszéljen Héðinn Höskuldssonnal, aki 1933-ban kilencéves kisfiúként látta, amint a furcsa angol utazó egyszer csak megjelenik a tanya határában. Héðinn tisztán emlékszik a jelenségre: „Úgy jött onnan a pusztaságból, kisuvickolt cipővel és nyakkendőben, mintha éppen állásinterjúra menne Reykjavíkba. Még csak fáradtnak se látszott! A szomszédságban még évekig emlegették.” (Fotó: Észak Ízland – Ben Searl)

Észak Ízland – Ben Searl

„Íme egy okos izlandi módszer, hogy hogyan szárítsuk meg a ruháinkat, ha esik az eső. Ennek a »kalitkának« mohateteje van, az erős szél pedig gyorsan megszárítja a »kalitkába zárt« ruhákat. A kép a Mýri farmon készült, ami az előző képen látszik.”

Fregoli

„A Goðafoss vízesés – szerintem a legszebb Izlandon, és hatalmasabb, mint Európában bármelyik –, a naplemente fényében. A kiejthetetlen nevű folyó itt egy lávamező szélén zuhog alá. Az előtérben néhány különös lávaformáció. Innen csak a vízesés fele látszik.”

Goðafoss vízesés

„Akureyri – Észak ékköve. A főként halászatból élő lakosok itt kis kerteket is művelnek, mivel egész Izlandon az itteni növényeket lehet leginkább fának nevezni.”

Akureyri

„Számomra ez a kép szimbolizálja a legpontosabban az izlandi vadonról szerzett benyomásaimat.”

Póni

Horace Dall, a makulátlan modorú, talán kissé őrültnek tartott angol utazó a mai napig őrzi helyét az izlandi legendáriumban.

A zonban a viktoriánus önbizalommal véghezvitt expedíció bizonyára nem csak pusztán a fizikai teljesítmény miatt volt olyan emlékezetes az izlandiak szemében, hanem azért is, mert a híresen barátságtalan vidéket az évszázadok során számtalan mítosz és hiedelem tette a helyiek szemében különösen kerülendő vidékké. Ezeket a XIX. század egyik nagy byronista költője, Grímur Thomsen (1820-1896) versben is megénekelte, a sivatagban garázdálkodó kísértetek légióitól kezdve a pusztába száműzött törvényenkívülieken át egészen a halandókat gyakran foglyul ejtő tündérekig sorolva a Sprengisandurbe merészkedő utazót fenyegető veszélyeket.

Ma már persze nincs félnivalója az erre tévedő utazóknak, azaz a szervezett kiránduláson résztvevőknek. A gondosan kiépített túraútvonal felénél azóta egy vendégház is épült, a tündérek és kísértetek pedig valószínűleg messzire elkerülik a népszerű turistaprogram helyszíneit. A holdbéli táj és a kristálytiszta levegő azonban mit sem változott.

Vége
képek betöltése... (0/0)
Ne aggódjon, ha kicsit tovább tart, megéri a várakozást!
A VS-nél nagyon fontos nekünk, hogy Ön ne csak tartalmas, de szép dolgokat találjon. Ezt a cikket csak nagy képernyőn érdemes megnézni. Kérjük üljön át asztali gépéhez, notebookjához vagy váltson tabletre.
Vissza a VS.hu-ra
A VS-nél nagyon fontos nekünk, hogy Ön ne csak tartalmas, de szép dolgokat találjon. Ehhez azonban az is kell, hogy a böngészőjét folyamatosan frissítse.
Az alábbi linkre kattintva ezt egy pillanat alatt megteheti.
Milyen böngészőt használok?