Próbáld meg letakarítani Chubby Checker hányását!

Forrás: HBO

-

Martin Scorsese, Mick Jagger és a Maffiózók forgatókönyvírója, Terrence Winter is ott vannak az HBO ma este 8-kor induló, Vinyl (Bakelit) című új sorozat alkotógárdájában. A sorozat a hetvenes évek Amerikáját és a lemezipar hőskorát idézi fel, legendás zenékkel, köldökig kigombolt ingekkel, mocskos anyagiakkal és sok-sok kokainnal. Méltó-e az első rész a felfokozott várakozásokhoz?


Ha volt olyan időszak, amikor a rockzene mögött álló lemezipar izgalmas volt, az kétségtelenül hetvenes évek első fele. Addigra már komoly iparággá nőtte ki magát, iszonyatos pénzek mentek rajta keresztül, de még többségében azok az emberek dolgoztak benne, akik annak idején tényleg a rock and roll szeretete miatt kerültek a szakmába, nem pedig öltönyös üzletemberek, akik később fokozatosan átvették a hatalmat a lemeziparban is. Más kérdés, hogy az évek során azok, akik lelkesedésből kezdtek a popszakmában dolgozni, ugyanolyan gátlástalan szörnyetegek lettek, és ugyanúgy a meggazdagodásuk eszközeként tekintettek már a zenészekre, mint utódaik.

Ez utóbbi a Bakelit fő csapásiránya, és a Mick Jaggert is felvonultató alkotógárda nem is próbálja eltitkolni, hogy a lemezipar bizony mocskos egy dolog, és olyan nagyon nem is különbözik az egyéb nagy üzletektől, nem véletlenül tűnik fel benne maffiózó szál is. Martin Scorsese pedig pontosan az az ember, akinek ez a szakterülete: a hetvenes évek New Yorkja, szervezett bűnözés, drog, és persze sok-sok klasszikus rockszám a háttérben. A 73 éves rendező ráadásul nemcsak a sorozat egyik producere, hanem ő rendezte a Bakelit kétórás első epizódját is. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy minden adott egy igazi remekműhöz.

Mégsem így történik.



A pilot epizód ugyanis némiképp lehűti a felfokozott várakozásokat. Elsősorban azzal, hogy a pilottól várt funkcióknak nem tesz eleget: egy igazán jó sorozatpilot után azt kellene, hogy érezze a néző, hogy legszívesebben most hétvégén végigpörgetné mind a kilenc hátralévő részt, és nem győzi kivárni, hogy mi lesz az itt megismert szereplőkkel. Ehhez képest ez a két óra iszonyatosan tömény, és olyan, mintha láttunk volna egy rendes Scorsese-filmet, ami után inkább jó nyújtózni egyet és mással foglalkozni, semmint vágyakozni a folytatás után. Még nagyobb baj, hogy nem igazán éreztem azt sem, hogy érdekelne, mi történik az itt megismert főszereplőkkel a továbbiakban.

Nemcsak azért nem, mert nem rokonszenvesek: a Bakelit főszereplője Richie Finestra (Bobby Cannavale), egy olasz-amerikai lemezkiadó-vezető, aki igazi rock and roll-rajongóként került a bizniszbe, de a sztori kezdetekor (1973 nyarán) már csak egy cinikus, kiégett, kokainfüggő szemétláda maradt belőle, akinek a cége és a házassága is épp a csőd szélén tántorog, ráadásként pedig még egy furcsa bűnügybe is belekeveredik. Igaz, a lemezcégre legalább volna vevő: az American Century kiadót megvásárolná a német Polygram konszern, és ezzel Finestra és két régi barátja, a promóciós vezető Zak Yankovich (Ray Romano) és a könyvelőzseni Skip Fontaine (J. C. MacKenzie) nemcsak, hogy kiszállnának a szakadék felé tartó kiadóból, de még jól meg is gazdagodhatnának.


Juno Temple, azaz Jamie Vine


Sok utalást láthatunk rá, hogy Finestra bő egy évtizeddel korábban még lelkes fiatalként lépett be a bizniszbe (“Azt hiszed, tudod mi a kemény munka? Próbáld meg letakarítani Chubby Checker hányását a vécé faláról!”), ám mostanra ő is átveri a zenészeket (itt például a Led Zeppelint), a kollégái pedig semmivel sem szimpatikusabban próbálkoznak könyvelési trükkökkel és egyéb simlikkel a felszínen tartani a céget. Az első részből azonban az American Century dolgozóiról leginkább csak kliséket tudunk meg: isznak, drogoznak, arrogánsak, csúnyán beszélnek, és mellesleg még bénák is, hiszen lecsúsznak az összes menő zenekarról. Egyedül a maszkulin közegben érvényesülni próbáló, ambiciózus asszisztens lány, Jamie Vine (Juno Temple) az, akinek a karaktere legalább nem tűnik egydimenziósnak, a többiek egyelőre semennyire nem érdekesek.

Az első részben tehát egyedül Finestra az, akinek a szerepéről és a motivációiról megtudunk valamit – még a feleségét, Devont játszó Olivia Wilde is csak pillanatokra jelenik meg. Cannavale egyébként Scorsese korábbi sorozatában, a Boardwalk Empire-ben is játszott. Egyelőre mindenesetre csak a gátlástalan szemétládát domborítja ki, pedig fontos eleme lenne az egyéniségének a zenerajongása is, utóbbi azonban a sorozat gyengéje eddig.


Bobby Cannavale, azaz Richie Finestra


Míg Scorsese tényleg nagyszerűen ábrázolja az 1973-as, kokain és bűnözők által beterített New Yorkot, addig pont a rockzenei vonatkozásokkal mintha bajban lennének az alkotók, és nem a soundtrackre gondolok, mert az parádés, a ténylegesen megidézett New York Dollstól kezdve a vicces kontextusban előkerülő ABBA-ig. Hanem ahogy a párbeszédekbe becsempészik a popzenei utalásokat, az jobb esetben csak suta, néha viszont egyenesen nevetséges.


– Mi ez a zene?
– A Slade! Tavaly kétmillió lemezt adtak el Nagy-Britanniában!

Ilyen és ehhez hasonló, erőltetett párbeszédek rágják a szánkba, hogy igen, itt a zenebiznisz a főszereplő. Amikor pedig Finestra elmeséli, hogyan szeretett bele a műfajba 1955-ben, amikor moziban a Blackboard Jungle című filmben megszólalt a Rock Around The Clock, azt halál komolyan ezzel a párbeszéddel érzékeltetik: “Én és a barátaim kibaszottul megőrültünk” – meséli Richie, mire Zak közbevág: “Hogy mi lehet ez a dolog, he?” “Ez a rock and roll!” – válaszolja a kellő hatásszünet után Richie. Őrület.


Olivia Wilde a sorozatban


Pedig nem lenne szükség ilyesmikre, hiszen a flashbackekből világos lehet, hogy Richie Finestrának az élete a rock and roll, és a maga erejének és a jó fülének köszönhetően jutott ilyen magasra, csak aztán jött a kokó. Finestrának ráadásul tálcán kínálja az élet a lehetőségeket: az első rész meglebegteti, hogy ő lehet majd az első fejes a zeneiparban, aki előre látja a következő évek nagy zenei forradalmait, az akkor még csak embrionális állapotban létező hiphopot és a punkot. Az alkotók még arra is ügyeltek, hogy tényleg 1973 augusztusában játszott először egymás után, két lemezjátszón funkgroove-okat a hiphop úttörője, DJ Kool Herc, és a fiktív, protopunk Nasty Bits együttest (melynek frontemberét Mick Jagger fia, James játssza) is olyan, akkor már létező zenekarokhoz hasonlítják a szereplők, mint a Suicide és a Neon Boys (a Television elődje).

Külön öröm, hogy nemcsak a zenei részletek stimmelnek, hanem az utolsó barkóig és gallérig stimmel a szereplők külseje, mint ahogy a díszletekben is annyi a sötétbarna, mintha tényleg ’73-ban forgatták volna, és mindent elkövetnek azért, hogy megismerjük a korabeli New Yorkot, a leplezetlenül rasszista, szexista és erőszakos lakóival, no meg a javában dühöngő szexuális forradalommal együtt.


Bakelit, sorozat, HBO

New York utcái a sorozatban


Lehetnek ismerős részletek is, akár Scorsese akkoriban játszódó filmjeiből, akár a Majdnem híresből, és az is átjöhet, hogy az akkori rockközeg a zeneipar minden romlottsága ellenére mennyivel izgalmasabb a mostaninál: még senki se tudja, hová tart, Mick Jagger csak alig nyolc évvel azelőtt mondta, hogy maximum két évet ad még a Rolling Stonesnak, úgyhogy ebből bármi lehet. Míg ma maximum azon lehet spekulálni, hogy min hallgatunk majd zenét öt vagy tíz év múlva, addig ’73-ban még javában keresik A Következő Nagy Durranást.

A Bakelit sutaságai ellenére érdemes szurkolni Richie Finestrának azért, hogy ő legyen majd az, aki megtalálja.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!