Mivel magyarázza egy buddhista szülő, ha egy lány fiú akar lenni?

-

2017 második felére elkészülhet az első magyar-bhutáni koprodukció, egy egész estés dokumentumfilm Bhután első női fociválogatottjáról és két 13 éves focista lány, Tashi és Tshering barátságáról. Az Elválaszthatatlanok (Inseparables) egy felnövéstörténet, amely egy olyan himalájai királyságban játszódik, ahol még körmöst adnak az iskolában, de már angolul folyik az oktatás, és lassan felnő az első, tévén szocializálódott generáció. A film magyar rendezője, Zurbó Dorottya olyan helyekre is eljuthatott Bhutánban, ahova a külföldieket nem engedik be. Vele beszélgettünk.


Miért Bhutánban kezdtél forgatni, Magyarországtól hatezer kilométerre?

Két évvel ezelőtt a Doc Nomads nevű, nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés keretében ismerkedtem meg Arun Bhattarai-jal, aki bhutániként szintén részt vett a programban. Azt hiszem, egészen addig nem is tudtam Bhután létezéséről. Szerettem Arunnal együtt filmeket csinálni, de miután véget ért az egyetem, neki vissza kellett mennie Bhutánba, mert az ottani nemzeti tévénél dolgozott, és két év fizetett szabadság után visszavárták. Nekem meg jött egy üresjárat félév, bele kellett volna kezdeni egy filmbe, de közben pénzt is kellett volna keresni. Időközben sokat skype-oltunk Arunnal, és végül kitaláltuk, hogy jó lenne az országáról filmet csinálni. Nemcsak azért, mert nagyon izolált állam, és maximum annyit tudunk róla, hogy ez az utolsó buddhista királyság, hanem azért is, mert nagyon kevés független dokumentumfilm készült eddig Bhutánról. Ott egyáltalán nem is ismerik ezt a műfajt, csak tévés riportokat csinálnak, a fikciós, teljes mértékben bollywoodi mintára épülő filmgyártás is csupán 15 éve indult be, és én összesen két külföldi dokumentumfilmről tudok, ami Bhutánban forgott.


Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai


A lány focicsapatot hogyan találtátok meg?


Jelenleg a legizgalmasabb kérdés Bhutánnal kapcsolatban, hogy a tradíció és a modernitás miként tud megférni egymás mellett. A tévé és az internet ‘98-ban egyszerre robbant be az országba, az emberek viszont még most is tradicionális ruhát hordanak, és bár próbálnak nyitni nyugat felé, nem engedik a határon belülre a multikat. Ezt a jelenséget akartuk valahogy megragadni úgy, hogy közben kikerüljük a Bruttó Nemzeti Boldogság témakörét, ami inkább afféle marketingstratégiája az országnak. Végül Arun látott egy hirdetést a tévében, miszerint Bhután meg akarja alakítani az első női fociválogatottját, és ehhez toboroz lányokat. Ez egyértelműen egy modernizációs lépésként értelmezhető, úgy gondoltuk, hogy ezen keresztül próbálunk meg valamit elmondani Bhután jelenlegi helyzetéről, és ott leszünk mi is a toborzásnál. Ez azért is volt jó ötlet, mert az ország eldugott falvaiból szedik össze a 13 év körüli, leendő focistákat, így Bhután egy másik arcát is láthatjuk.


A filmben két lány barátságára koncentrálunk, akik egy faluban nőttek fel Bumthang megyében, és mindkettőjüket beválogatták a csapatba. Ott lehetünk, amikor először elhagyják a falut, amikor először járnak Bangkokban, vagy amikor először lesznek szerelmesek.


Mióta készül a film?

A történetet egy évvel ezelőtt kezdtük el fejleszteni, Arun ekkor kereste meg a szereplőket. Ő csinálja az oroszlánrészét a filmnek, ő forgat, én pedig itthonról vágok, emellett segítek alakítani a koncepciót, és persze, amikor tudok, kiutazom hozzá forgatni. Arun azóta otthagyta a tévét, és már csak ezzel a filmmel foglalkozik. Ezt a lépését egyébként nem nagyon értik a szülei, mert kint nem létezik a független művészsors mint élethelyzet.

Mivel ez nemzetközi koprodukció, szerintem kétszer olyan lassan haladunk, mintha csak itthon forgatnék. Ennek az egyik oka a pályázatok, támogatások megszerzésének bürokratikus rendszere. Nagyon nehéz összetenni a film költségvetését különböző forrásokból, ráadásul a pályázatokat elsősorban olyan filmekre szabják, amelyekben elvárják tőled, hogy tudd előre, mi fog történni. Csakhogy mi követéses dokumentumfilmet csinálunk, ahol az élet véletlenszerűségeire is nagyban hagyatkozunk. Ehhez képest minden workshopra, pályázatra meg kell írnunk előre, hogy majd mi fog pontosan történni a filmben.

Aztán a lassúságnak vannak technikai okai is: egész Bhutánban nem volt például HD kamera, ezért nekem kellett kivinnem egyet itthonról, ami sok időbe telt. De ha jobban belegondolok, tulajdonképpen minden technikát nekem kell itt Európában beszerezni, majd kiszállítani Bhutánba, annyira nincs ott kellő felszerelés. Közben viszont telik az idő, a lányok kamaszodnak, nőnek fel, és nem szabadna lemaradnunk semmilyen fontos eseményről sem.



Bhutánba még turistaként is nehéz és drága kijutni, hogy tudtad megoldani, hogy rendszeresen kijárj forgatni?

Éppen ez a rettentően nehéz ebben a filmben, hogy minden egyes alkalommal végig kell csinálnunk a vízumprocedúrát. Pedig én még csak nem is a hagyományos, turistáknak járó engedélyt kapom meg, amiért naponta 250 dollárt kellene fizetnem és maximum csak tíz napot maradhatnék az országban (a helyiek egyébként a turistákat csak 250-eseknek hívják maguk között), hanem megigényelhetem a személyes meghíváson alapuló vízumot. Arun kihívhat engem egy-egy hónapra, de mindenképpen el kell telnie egy félévnek két kiutazás között. Ez még így is szerencsésebb megoldás számomra, mert egyszerű turistaként csak idegenvezetővel mozoghatnék az országban, és csak a turistaövezetekbe juthatnék el.

Ezek szerint olyan helyeken is járhatsz, ahova egy külföldi be sem tehetné a lábát?

A déli övezetekbe, a határ menti területekre nem igazán engednek turistákat, mert a határ nem biztonságos. Meg nyilván azokat a részeket próbálják mutatni, amelyek jobban fejlődnek. Ezt a korlátozást elég szigorúan veszik, még az országon belül is folyamatosan engedélyt kell kérni, határátkelőkön kell átmenni, hogy megyéről megyére utazhassunk.

Tashi és Tshering egy nagyon tradicionális környéken nőttek fel az ország közép-keleti részén, a fociakadémia pedig teljesen az indiai határ mellett van délen, Gelephuban. Ez az egyedüli sík vidék, mert egyébként Bhutánt szinte teljes mértékben hegység borítja. Mikor megérkeztem ide, az volt a benyomásom, hogy a helyiek még nem nagyon láttak fehér turistát, mindenki csak nézett rám, az emberek megálltak az utcán, és egy idősebb bácsi még fel is kiáltott, hogy nahát, elindult a turizmus Gelephuban! Persze, nem is egy turistacsalogató vidék ez, itt nincs meg a romantikus bhutáni atmoszféra, a település inkább egy indiai poros kisvároshoz hasonlít.

A hatóságok mit szóltak hozzá, hogy te még filmre is veszed azokat a vidékeket, amiket nem szívesen mutogatnak külföldieknek?

Igazából nem tudják, hogy forgatunk, de nem azért, mert az állam számára érzékeny témáról forgatnánk, hanem mert ha mi hivatalos koprodukcióként dolgoznánk kint, és bejelentettük volna, hogy filmet csinálunk, akkor nagyon sokat kellett volna fizetnünk. Kifizettették volna velem például a napi díjat a turistavízumért. Legutóbb úgy voltam kint, hogy önkénteskedtem, gyerekeket tanítottam filmkészítésre, és emellett titokban elmentem forgatni.



Hogy fogadtak benneteket a családok, a gyerekek?

Eleinte attól tartottunk, hogy nagyon meg fognak lepődni rajtam, féltünk, hogy egy idegen jelenléte miatt meg fog változni a viselkedésük a kamera előtt. Például amikor először meglátogattuk Tashi és Tshering családjait, akkor nagyon kedvesen, de láthatóan alázatosan fogadtak bennünket, és nehéz volt feloldani ezt a hierarchikus felállást. Ugyanakkor az is kiderült, hogy hasznunkra válhat, hogy én más kultúrából jövök. Az interjú során az Arun szájából illetlennek hangzó kérdéseket „naiv külföldiként” inkább én tettem fel. Nekem elnézték az esetleges tolakodó kérdéseket, nem vették tőlem sértésnek.

Mi számított illetlen kérdésnek?

Tashi nagyon fiúsan viselkedik, rövid a haja, Tomboynak hívják a többiek, és erre a fiús identitásra ráerősít a foci. Őt csak ez érdekli, a hagyományok vagy a vallás nem igazán, holott a családja klasszikus buddhista család. Egy elképesztő birtokon laknak, amelynek a kertjében egy kolostor van. A család férfitagjai ugyanis évszázadokra visszamenőleg ennek a kolostornak a gondnokai, szerzetesek. A szülők nyilván nem igazán értik, hogy mi történik Tashival, aki fiú akar lenni, aki bemegy magától a városba, és levágatja tüsire a haját. Szerintük arról van szó, hogy a lányuk előző életében fiú volt, és a fiú lelke valahogy benne maradt.

Megbeszéltük előre Arunnal, hogy a Tashi identitásával kapcsolatos, kényesebb kérdéseket én teszem majd fel a családnak, mert félő, hogy Aruntól ezt nem vennék jó néven. Végül túlaggódtuk a helyzetet, mert a szülők egyébként elfogadással kezelik a problémát, teljesen nyitottan beszéltek nekünk arról, hogy állandóan azon törik a fejüket: most akkor Tashi fiú lesz-e vagy marad lány?


Tashi és Tshering


Milyennek látod az ottani kamaszokat?

Ami nekem meglepő az európai fiatalokhoz képest, hogy ezek a lányok sokkal éretlenebbek. 13-14 évesek, de mindig úgy érzetem, mintha jóval kisebb gyerekekkel találkoznék. Ehhez biztos annak is köze van, hogy nem igazán van lehetőségük a lázadásra, sem az iskolában, sem otthon. Az iskola olyan, mintha a múlt században működne, autokratikus, büntetéslapú az oktatás, a gyerekek körmöst kapnak, és „Madame”-nak, illetve „Sir”-nek szólítják a tanárokat. Mert hogy egyébként meg az oktatás nyelve angol.

A hierarchikus viszonyok, a felnőttek iránti nagyfokú tisztelet egy picit a film ellen dolgoznak, mert a gyereknek nem kellene azt éreznie, hogy másként kell viselkednie előttem, amiért én felnőtt vagyok. Amíg működnek ezek a beidegződött mechanizmusok a felnőttekkel szemben, addig nem tudnak megnyílni előttünk a gyerekek. Ezeket a berögződéseket kellett lebontanunk.

Legutóbb most januárban voltál kint. Mi történt a lányokkal?

A téli szünet időszakában utaztam ki, ilyenkor annyira hideg van, hogy bezárnak az iskolák másfél hónapra, mert nem lehet fűteni. Ez azért volt előnyös számunkra, mert ilyenkor hazamennek a lányok a családjukhoz, hiszen az év nagy részét a fociakadémián töltik, így mi is tudtunk a családoknál forgatni. A gyerekekkel én angolul beszélgetek, de a szülők és köztem Arun tolmácsol. Elérkeztünk egy drámai fordulóponthoz is a filmben, amit nem szeretnék lelőni, de a lényeg, hogy Tashi jelenleg épp a kamaszdepressziós periódusában van, szóval vele kicsit nehezebb volt ezúttal forgatni.



Mi a vége egy követéses dokumentumfilmnek, honnan tudjátok, hogy mikor kell abbahagyni?

A vég meghatározása egy nehéz döntés, mert az élet hömpölyög, és mindig találsz olyan pontokat, amik tovább vinnék a sztorit. Nagyon erős dramaturgiai elemzést igényel, hogy redukálni tudjuk a filmet arra a néhány fő csapásra, meg motívumra, amiről akarjuk, hogy szóljon a film, és aztán eszerint kell értelmezni a végét. Vannak elképzeléseink: például a lányoknak az első nagy meccsük Bangkokban lesz, ez egy klasszikus lezárási pont lehetne.

Szerinted mi lesz a főszereplőkkel tíz év múlva?

Valószínűleg családot alapítanak majd, és félbeszakad a focikarrierjük. Most még megengedik nekik, hogy focizzanak, amíg iskolába járnak, de aztán meg kell majd házasodniuk, és a sport ilyenkor a legtöbb esetben abbamarad. Bhután gyors ütemben modernizálódik, nagy erőkkel húzzák fel az új, de továbbra is fehér tigrisekkel és falloszokkal feldíszített épületeiket. Ugyanakkor még mindig a víz, a gáz, az áram bevezetése és az utak építése jelenti a legfőbb problémát, a társadalmat pedig nagy mértékben a hagyományok határozzák meg. A parlamentben van már egy-két nő, a fővárosban, Thimphuban is már sok nő dolgozik, de vidéken még otthon kell maradnia a nőnek, egy idő után nem megy tovább tanulni, mert segítenie kell a földeken, más munkalehetőség egyébként sincs. Nehéz ebből kitörni.



Lesz lehetőségetek arra, hogy majd más filmen is együtt dolgozzatok Arunnal?

Jó lenne, mert rengeteg ötletünk van, akár ő is jöhetne Magyarországra. Csinálok például egy másik filmet is itthon, ami egy szomáliai, 16 éves menekült lányról szól. Vele a Kísérő Nélküli Kiskorúak Gyermekotthonában találkoztam Fóton egy évvel ezelőtt. Nagyon foglalkoztatott azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik egyedül, szülő nélkül jönnek Európába, és megpróbálnak új életet kezdeni, rögtön felnőtt szerepbe kényszerülve. Általában sokkal több fiú érkezik, mint lány. Fóton többek között Kafit is megismertem, ő már megkapta a menekültstátuszt, elkezdett magyarul tanulni, mire az augusztusi menekülthullámmal mindenki továbbment, az összes barátja elment innen, és senki nem maradt Fóton, csak ő. Azonnal egyértelművé vált számomra, hogy akkor ez a film róla fog szólni. Az ő beilleszkedésének története lesz.


Az Elválaszthatatlanok elkészültét részben az IDFA (Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) filmalapja és az EU Media programja támogatja, egyébként pedig közösségi finanszírozás útján, a Cinecrowd oldalán lehet pártfogolni a projektet.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!