Ki ez a pasas, aki Steve Jobsnak mondja magát?

Forrás: UIP

-

Michael Fassbender sajnos képtelen Steve Jobsszá átlényegülni, de ha ezen túltesszük magunkat, akár élvezhetjük is Danny Boyle jobbára feszes és váratlanul vicces filmjét az Apple-alapítóról.


Amikor filmsztárokat arról kérdeznek, milyen valós személyt játszani, nagyjából ugyanazokat a dolgokat szokták felsorolni, első helyen említve, hogy nagy felelősség hűnek maradni ahhoz, akit alakítanak. Ez a szempont a Steve Jobs alkotóit biztosan nem izgatta, különben nem bízták volna az Apple-alapító megformálását Michael Fassbenderre, aki vitathatatlanul nagy színész, de sem arcvonásaiban, sem habitusában, sem szeplős-vörös germán megjelenésével nem emlékeztet az apai ágon szír származású, sötét hajú Jobsra. Persze Fassbender csak pótmegoldás volt, miután Christian Bale otthagyta a projektet – sajnos ezt a filmet nagyon nehéz nem úgy nézni, hogy milyen lett volna, ha mégis David Fincher rendezi Bale főszereplésével (könnyen lehet, hogy zseniális).


Michael Stuhlbarg, Michael Fassbender és Kate Winslet a Steve Jobs című filmben (1984)


Ezért aztán különösen furcsa döntés az alkotók részéről, hogy Fassbendert egyáltalán meg sem próbálták Jobshoz hasonlóvá formálni, sőt, mintha a három felvonásra tagolódó film első és második szakaszában szándékosan szembementek volna a Jobs-imidzzsel. A harmadik, 1998-ban játszódó felvonásban már egy kicsit jobsosították a színész megjelenését, és ha mindenáron magyarázatot akarunk találni erre, akkor ráfoghatjuk, hogy Danny Boyle rendező bizonyára azt akarta ezzel sugallni, hogy Jobs a film végére érik felnőtt férfivá, aki szakmailag és magánemberként is eljut egy biztos pontra, úgymond akkor válik teljesen önmagává.

Ezzel csak az a baj, hogy pontosan tudjuk, hogyan nézett ki Jobs 1984-ben, amikor az első felvonás zajlik, és 1988-ban, amikor a második, és szinte szándékos trollkodásnak tűnik, hogy a filmesek csak arra ügyeltek gondosan, hogy a csokornyakkendője ('84) és a nyakkendője ('88) stimmeljen, amúgy viszont hátranyalt vörös hajával és szarkalábaival a 38 éves Fassbender nemcsak nem hasonlít rá, hanem éppen az első felvonásban tűnik a legöregebbnek, amikor az alig 29 éves Jobst játssza.


Michael Fassbender mint a 29 éves Steve Jobs és Jeff Daniels mint John Sculley (1984)


Ami viszont a személyiségét illeti, Aaron Sorkin forgatókönyve pontosan megragadja azt, amilyennek Jobst képzeljük. A vele kapcsolatban gyakran használt jelzők mind a helyükre kerülnek: megalomániás, megszállott, elsöprő erejű, vizionárius, kritikát és ellentmondást nem tűrő – másrészről pedig intimitástól rettegő, személyes kapcsolataiban inadekvát. Sorkin még az elfogadható pszichológiai magyarázatot is elegánsan szövi bele a dialógusokba: Jobs első életévének hányatottsága magyarázat teljesítménykényszerére és kötődési problémáira is.


Kate Winslet és Michael Fassbender (1988)


Mindhárom felvonás majdnem valós időben zajlik, közvetlenül egy-egy fontos termékbemutatót megelőzően, a színfalak mögött készülődő Jobsszal a középpontban. A film első bő félórája '84-ben, a Macintosh bemutatása előtt játszódik; lendületesen, szellemesen és viccesen indul útjára a film, mintha a szintén Sorkin által írt Social Network szószátyár, de elképesztően energikus nyitójelenetének hosszabb változatát látnánk, egy Mark Zuckerberghez hasonlóan önfejű, kibírhatatlan zsenivel. Jobs közeli munkatársai pörgősen váltják egymást az öltözőjében, utolsó pillanatban felmerülő krízisek elhárítása zajlik a marketinges Joannával (Kate Winslet), a társalapító Steve Wozniakkel (Seth Rogen), a csapat egyik kulcsszereplőjével, Andy Hertzfelddel (Michael Stuhlbarg) és a helyzetet súlyosbítandó befut még Jobs volt barátnője (Katherine Waterston) is közös kislányukkal, akit Jobs nem hajlandó a lányaként elismerni.


Michael Fassbdender és Seth Rogen (1984)


Ebben a színdarabszerű szakaszban Boyle remekel, a film feszes és izgalmas, tempójáról a 127 óra felpörgetett, dinamikus kezdése is eszünkbe juthat. A második felvonásban viszont elkezd szétcsúszni a film. A frenetikus alakítást nyújtó Winslet és Fassbender, illetve Rogen és Fassbender folyosói beszélgetései továbbra is kiválók, mindkét páros dinamikája tökéletes, de ahogyan a kamaradrámát Sorkin és Boyle tágabbra nyitja, a feszültség egy része elszivárog. Mivel nem akarnak ténylegesen kilépni a zárt térből, de ebben a részben kénytelenek megmagyarázni Jobs pályafutásának egy korábbi, fontos fordulatát, egy hosszadalmas visszapillantásra hagyatkoznak, amit ügyetlenül vágnak össze Jobs és mentora, John Sculley (Jeff Daniels) jelenidejű vitájával, amitől a jelenet didaktikussá és vontatottá válik. A felvonások vizuálisan is elkülönülnek: a 16 mm-es filmre forgatott, karcos első részt itt a tiszta hatást keltő 35 mm-es film váltja, ami jól működik, az viszont rossz döntés volt, hogy a kísérőzenében is megpróbálták érzékeltetni a változást, és a nyitány jópofa, komputerhangokat idéző zenéjét a fenti jelenetben komolykodó és érzelgős vonósok váltják fel.


Kate Winslet és Michael Fassbender (1998)


Az utolsó, leghosszabb felvonásban ismét változik a képi világ (ezt digitálisra forgatták) és a zene, a hangsúly pedig a szakmai meccsekről határozottan eltolódik Jobs személyes kapcsolatai felé. Boyle-nak itt megint lehetősége nyílik mutatni valami érdekeset magából: mer és jól tud érzelmes lenni, és az ismét beszuszakolt, ismét zavaró visszapillantást leszámítva kifejezetten meghatóvá válik a film, ahogyan Jobs munkatársaival és lányával való viszonya újabb árnyalatokkal gazdagodik. A legvégén megint beugorhat a 127 óra a felemelő, megrendítő zárása miatt – néhány könnycseppet még ez a fura, Michael Fassbenderre hasonlító Steve Jobs is megérdemel.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!