Ezt a nőt is jól kikészítette egy gyökér pasi

Forrás: Berlin Film Festival

-

Thomas Vinterberg szórakoztatóan sokszínű rendező, most egy 70-es évekbeli kommunáról csinált filmet, aminek az egyik fele nem vicces vígjáték, a másik fele letaglózó dráma. A kommunát a Berlinale versenyprogramjában láttuk, de tavasszal megérkezik Magyarországra is.


Thomas Vinterberg Berlinben versenyző új filmje, A kommuna (Kollektivet) részben saját gyerekkori élményei alapján készült, de a filmből aligha jönne rá bárki, hogy az alkotó valóban egy kommunában élt a szüleivel. A markánsan két részre tagolódó filmnek ugyanis pont az első, a kommuna felépülését és kedélyes mindennapjait ábrázoló fele nem tartogat semmi újdonságot, csak a játékidő kezdete után egy órával kezd erőre kapni a film, amikor viszont már igazából csak egyetlen emberre fókuszál.

Az építészprofesszor Erik (Ulrich Thomsen) és a tévébemondónő Anna (Trine Dyrholm) stabilan unalmas házasságban élnek a 70-es évek Dániájában, van egy tizennégy éves lányuk, és most Erik apjától, akit évek óta nem látott, örökölnek egy hatalmas házat. Erik eladná, jól jönne a pénz, de Anna kitalálja, hogy inkább hívják meg a barátaikat, alapítsanak egy kommunát, így anyagilag is jobban kijönnek. A potenciális lakók interjúztatása egyrészt a későbbi konfliktusok magjait elvető, ugyanakkor nyilvánvalóan viccesnek szánt szakasza a filmnek, de ugyanezt a folyamatot például a Sekély sírhantban sokkal szellemesebben ábrázolták.


Vidám kommuna A kommuna című filmben


Természetesen nincs tér arra, hogy az összeverbuválódó, kábé tízfős közösség minden egyes tagja kidolgozott karaktert kapjon, a többség csak egy-egy személyiségvonást vagy jellemző szokást villant fel, de ezek olyan bután karikaturisztikus dolgok, hogy például az egyik pasi folyton elsírja magát, egy másik pedig eléget minden cuccot, amit a többiek széthagynak a házban. Van egy olyan nő is, akiről tudni lehet, hogy rengeteg pasival lefekszik. Vinterbeg és társírója, Tobias Lindholm nem döntögetik itt a forgatókönyvírói mesterség csúcsait.

A kommuna kicsit feleslegesnek tűnő gitárzenével aláfestett mindennapjai meztelen fürdőzésekkel és akörül bonyolódó vitákkal, hogy ki hány sört ivott a közösből, nagyjából érdektelenek, de egy teljes órát elvesznek a játékidőből. Ordít a jelenetekről, hogy a rendezőt a nosztalgia fűtötte, de aki ebben az érzelmi többletben nem osztozik, annak nem sokat ad a filmnek ez a szakasza. Engem ez alatt jobban lekötött, hogy milyen szép a ház, amiben laknak, és hogy a Dogma-módszer túlzásaitól megtisztított kézi kamerás, sok természetes fényt használó, keresetlen vizuális stílus még mindig milyen jól működik.


Vacsorázik a kommuna


Közben Erik viszonyba bonyolódik az egyik tanítványával, Emmával (Helene Reingaard Neumann), és amikor ezt be is vallja a feleségének, a film fordulóponthoz érkezik. Anna megpróbálja a kommunalét szellemében nyitottan és lazán kezelni az ügyet, és azt javasolja, hogy költözzön be hozzájuk Emma is, de valójában fejre állt az élete, és innentől a feleség fokozatos szétesésének vagyunk tanúi. Dyrholm (aki a Születésnap óta nem szerepelt Vinterberg-filmben) szívszorítóan alakítja a krízisben levő nőt, aki egyre inkább elveszti a lába alól a talajt, akár Bergman Personája vagy az Egy hatás alatt álló nő is eszünkbe juthat, annyira erőteljessé válik itt a gyakorlatilag műfajt váltó film.

De egy kulcsmomentum hibádzik: Erik. Vinterberg a film elejétől szájbarágós karaktermagyarázó epizódokban rajzolta fel a személyiségét, amit így summázhatunk: Erik egy hatalmas nagy fasz. Egy végtelenül passzív, sodródó férfi, aki a legtöbb helyzetben hagyja, hogy más mondja ki helyette a döntő szót, amikor viszont nem tetszik neki a döntés, akkor gyerekes dührohamot kap, másképp nem tudja kommunikálni az érzéseit. Szinte röhejes a jelenet, amikor Emma rámozdul, és közli vele, hogy látja, milyen igazából, és tetszik neki, amit lát, mert mi aztán nem látunk semmit Erikben. Ja, és az idióta haj sem segít.


Emma felszólította Eriket, hogy csókolja meg, a férfi engedelmeskedik


Szóval bármilyen megrendítő is Anna tragédiája, a hatást némiképp aláássa, hogy egyáltalán nem értjük, Anna (és Emma) mit lát ebben az idegesítő óriásbébiben. Ugyanakkor világos, hogy Anna nemcsak férjének elveszítését, hanem egész addigi, szépen felépített életének váratlan összeomlását nem tudja feldolgozni. Rezonőrként Erik és Anna – saját szexualitását éppen felfedező – lánya funkcionálna, ráadásul feltehetően ő testesíti meg a gyerek Vinterberget, de ez a csúnyán alulírt figura szinte semmit sem tesz hozzá a filmhez.


Anna cigizik, Erik hülye haja csak homályosan látszik


Végeredményben Dyrholm egyszemélyes show-jává válik a film, amihez a kommuna csak a kulisszákat szolgáltatja, ugyanez a dráma tulajdonképpen kibontakozhatna egy hagyományos házasság keretein belül is. Így aztán sosem értjük meg, Vinterbergnek érzelmileg mit is jelent a kommuna, eszköz marad csupán arra, hogy gyakorolhassa a merész hangvételváltást, amit bravúrosnak a film első felének lapossága miatt nem nevezhetünk. Illetve van még egy konkrét jelenet, amit persze nem mesélek el, amelyen belül frappánsan és megrendítően alkalmazza a könnyed hangvétel tragikusba átjátszását. Itt valami felsejlik abból az izgalmas játékból, ami ez a film lehetett volna.

A kommuna a tervek szerint április végén érkezik a magyar mozikba.