Ezen a sajtótájékoztatón nem kérdezhet: 12 szuper újságírós film

-

Idén egy újságírók munkájáról szóló dráma kapta a legjobb filmért járó Oscart. Az amúgy remek Spotlight eszünkbe juttatott 12 még jobb filmet, ami nem úgy próbál izgalmas dolgokat mondani és kérdéseket megfogalmazni az újságírásról és azon keresztül a médiáról és a világról, hogy attól az újságírók jelentősebbnek érezzék magukat. Belefér-e egy ilyen összeállításba minden újságíró kedvenc filmje, Az elnök emberei?


A vasember (Człowiek z żelaza, 1981)

Andrzej Wajda a Szolidaritás mozgalmáról és a gdański hajógyári munkások sztrájkjáról szóló alkotása a keleti blokk talán legfontosabb politikai filmje volt. Elsősorban azért, mert az egész szocialista blokkot megváltoztató mozgalom születéséről, illetve a mozgalom elnyomásának kísérletéről azokkal egy időben, a történések sűrűjében, politikai konfliktust felvállalva számolt be. Gyakorlatilag egy riportfilm, annak ellenére, hogy elsősorban nem dokumentarista.



A vasember főszereplője az átlagbéla és jó lengyel szokás szerint csöppet alkoholista újságíró, akit azzal a céllal küld az állami televízió az északi kikötővárosba, hogy „karaktergyilkolja” meg a kommunista vezetéstől magát függetlenítő, épp kibontakozóban lévő szakszervezeti mozgalom vezetőjét. Wajda filmjét az teszi még kivételesebbé, hogy míg a korszak lengyel (és általában: kelet-európai) filmjei számára a metafora volt az elsődleges kritikai eszköz, addig A vasember a lehető legdirektebben kritizálta a fennálló rendszert. Ezt éppen az a fura átmeneti időszak és a cenzúra működésében keletkezett repedés és zavar tett lehetővé, amit alig egy éven belül aztán a szükségállapottal próbált átmenetileg helyretenni a lengyel hatalmi erő.


A film addigra azonban megnyerte az Arany Pálmát, a Golden Globe-ot, és mire betilthatták volna „lengyelellenesség” miatt, addigra annak is letelt az adminisztratív határideje, hogy a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért való jelölését központilag visszahívhassák, tett pedig rá kísérletet a lengyel vezetés. De az Akadémiának így is jobban bejött a Mephisto. Pár évvel később megtartották az első (félig) szabad választásokat Lengyelországban. (PK)


Eső előtt (Before the Rain, 1994)

A macedón Milcho Manchevski filmje úgy mutatja be a délszláv háború gyilkos testvérviszályát, hogy a nyugati médiafigyelem fonákságaira is felhívja a figyelmet, vagyis arra, mi történik, ha a távoli egzotikumként számon tartott háború, amelyen jól esik szörnyülködni egy sort a híradó közben, hirtelen betör az életünkbe, és szó szerint bemocskol mindenkit.



A fotóriporter főhős, Aleksander (az európai film utóbbi negyed századának fontos színésze, Rade Šerbedžija alakításában) pontosan tudja, hogy Londonban sosem lehet több tehetséges barbárnál, hiába folytat viszonyt egy férjezett angol újságírónővel, így hazamegy Macedóniába meghalni. Az Eső előtt három egységből álló, ravaszul szabálytalan története végül nem állhat össze kerek egésszé, Aleksander fényképe révén a kör sosem zárul be, mint ahogy a háborús trauma is feldolgozhatatlan törést okoz a szereplőknek. (KB)


Éjjeli féreg (Nightcrawler, 2014)

Az újságírók nem feltétlenül szeretnek szembesülni azzal a képpel, amit az Éjjeli féreg (kritikánk) és a hozzá hasonló médiaszatírák mutatnak a szakmájukról és egyes szociopata kollégáikról. A Rene Russo által megformált opportunista szerkesztő és Jake Gyllenhaal munkanélküliből gátlástalan bűnügyi riporterré váló karakterei karikatúrák ugyan, ráadásul az Éjjeli féreg elsősorban a televízióról szól, mégis zavarba ejtő lényeglátással mutatja be a piac diktálta szenzációéhségnek azt a 21. századi folyamatát, amely során bárkiből újságíró vagy legalábbis „médiabefolyásoló” válhat. A másik oldalról pedig azt, ahogy a médiában dolgozók fokozatosan vetkőzik le erkölcsi gátlásaikat, idomulnak a piac diktálta célokhoz és saját folyamatosan torzuló valóságérzékelésükhöz.



Persze van annyira pszichothrilleres és elnagyolt az Éjjeli féreg, hogy az újságírók és a szerkesztők többsége ne vegye túlzottan magára a benne látottakat. (PK)


Hálózat (Network, 1975)

Élő adásban loccsantanád ki az agyad? Oké, csináld csak, de várj egy kicsit, kell pár hét, amíg eladjuk a műsorod környékén lévő reklámblokkokat, reklámozzuk kicsit az öngyilkosságot, aztán lőj. A pontos és szikár filmek sorát készítő Sidney Lumet (12 dühös ember, A zálogos, Kánikulai délután) látnoki erejű Hálózatában szorongató élmény szembesülni azzal, hogy a cinikus tévések jóformán egy pillanatra sem mérlegelnek olyasféle humanista szempontokat, hogy esetleg érdemes lenne beutalni a pszichiátriára az elmebeteg műsorvezetőt, helyette azonnal beépítik az ámokfutását a műsorstruktúrába, intézményesítik és kiárusítják egy ember szellemi leépülését, és nem is értik, miért kéne rosszul érezniük magukat emiatt.


Hálózat


Mindez még hitelesebb és riasztóbb attól, hogy az amerikai tévézés klasszikus korszakát végigdolgozó Paddy Chayefsky írta a forgatókönyvet. A Hálózat az új-hollywoodi korszak egyik legbátrabb filmje, ami nem kis szó olyan filmeket ismerve, mint a Buffalo Bill és az indiánok, a Sivár vidék vagy akár Az ördögűző. (KB)


Sbatti il mostro in prima pagina (1972)

1972 márciusában Molotov-koktélt dobtak a Corriere della Sera szerkesztőségébe. Októberben kijött az olasz mozikban Marco Bellocchio filmje, amelynek az elején Molotov-koktélt dobnak a filmben szereplő (kitalált) jobboldali lap szerkesztőségébe. A hetvenes évek politikai filmje sokkal szorosabb kölcsönhatásban állt az aktuálpolitikai történésekkel, sokszor szinte mozgóképes publicisztikaként működött – az éppen a polgárháború küszöbén álló, terrorizmussal küzdő Olaszországban pedig főleg. Bellocchio filmje nem annyira ismert, mint a hetvenes évek klasszikus amerikai újságírós filmjei, ám az egyik legjobb és legnyugtalanítóbb a műfajban, a címe magyarra fordítva nagyjából annyit tesz, hogy „címlapon csapj le a szörnyetegre”.


Gian Maria Volonté


A korszak olasz politikai filmjének ikonikus alakja, Gian Maria Volonté játssza a jobboldal által pénzelt polgári-keresztény-konzervatív lap főszerkesztőjét, aki úgy manipulálja egy lány megerőszakolásának és meggyilkolásának médiafeldolgozását, hogy azzal a parlamenten kívüli baloldali mozgalmakkal szembeni ellenérzést gerjessze, ezáltal pedig hiteltelenítse a közelgő választások előtt az egyre erősödő hivatalos baloldalt. Az ólomévek, illetve a hatalom által gyakorolt feszültségstratégia mechanizmusait legjobban bemutató filmek egyike. (PK)


A nagy karnevál (Ace In The Hole, 1951)

A remekműveket (Gyilkos vagyok, Van, aki forrón szereti) és nagyon jó filmeket (Legénylakás, Sherlock Holmes magánélete) felváltva rendező Billy Wilder maga is újságíróként kezdte a karrierjét Bécsben, majd a legnagyobb berlini bulvárlapnál dolgozott. Jól tudta, mit meg nem tenne egy riporter a szenzációért, pláne, ha minden áron szeretne visszakerülni a tekintélyes újsághoz, ahonnan kirúgták, mert alkoholista, nőcsábász, megbízhatatlan alak. De Chuck Tatumnek (Kirk Douglas) van szimata, ezért amikor megérkezik Új-Mexikóba, egy kisvárosi laphoz, ahol még szóba állnak vele, rögtön megtalálja őt a nagy sztori.



A főhős mélységesen lenézi mucsai kollégáit és a környékbelieket, ezért sem okoz számára lelkiismeret-furdalást, hogy kockára tegye egy beomlott bányában rekedt férfi életét. A szerencsétlent ugyan hamar ki lehetne szabadítani, úgy viszont Tatumnek nem lenne elég ideje odacsődíteni minél több újságírót, és kipréselni egy New York-i állásajánlatot. Ezért inkább latba veti nagyvárosi fölényét és arroganciáját, hogy jó lassan szabadítsák ki a férfit, de nem számol vele, hogy mesterkedéseivel milyen indulatokat szabadít el.


Ace in the Hole


Még tartott az amerikai média aranykora, mikor A nagy karneválban Wilder már leszámolt az újságírás mítoszaival – filmje mind a manipulált hírek témája, mind a sötét, kilátástalan befejezés révén az Éjjeli féreg előképének tekinthető. (KB)


Medium Cool (1969)

A nemrég elhalálozott Haskell Wexler 1969-es klasszikusa egyrészt a polgárjogi és ellenkulturális lázban égő, Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása utáni Amerika közhangulatának tapinthatóan hiteles lenyomata, másrészt egy apolitikus újságíró etikai krízisének és öntudatra ébredésének fejlődéstörténete. Harmadrészt pedig nagyszerű példája annak is, hogy a filmes újhullám és a politikai tudatosság kéz a kézben jártak akkoriban (természetesen nem csak Amerikában), ráadásul egy nagy stúdió is oda tudott állni egy Medium Coolhoz hasonló radikális kísérlet mögé (még ha utólag meg is bánta).


Medium Cool


A Medium Coolt nem véletlenül szokták amerikai Godard-filmnek nevezni: a valóság és a fikció ritka organikus egységét teremti meg benne a való életből (az „akkori politikai jelenből”) származó felvételek és a Robert Forster főszereplésével folyó filmes narratíva összefonásával. Ennek csúcsa a film vége, amikor a főszereplők az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlésnél tartott, katonai beavatkozásba és fegyveres összecsapásba torkolló demonstráció dokumentumfelvételein láthatók. Ez a kettősség teszi egyszerre valódi és fikciós riporttá, azaz „igazságot közvetítő filmmé” a Medium Coolt. (PK)


Zodiákus (Zodiac, 2007)

David Finchert az utóbbi években egyre jobban érdekli, hogyan működik a média, hol húzódnak a határok objektív tájékoztatás és személyes érintettség között, miként torzul az ember jelleme párhuzamosan azzal, ahogy manipulálni képes a „valóságot”. Ezek a kérdések fontossá válnak a Social Networkben, A tetovált lányban és a Holtodiglanban is, de talán egyik film sem fest olyan kiábrándító képet az igazság felderítésének illúziójáról, mint a ’60-70-es évek fordulóján játszódó, valós bűnügyeket feldolgozó Zodiákus.


Zodiákus


Itt a két hősre, a megszállottá váló karikaturistára (Jake Gyllenhaal) és a kiégett oknyomozóra (Robert Downey Jr.) nem Pulitzer-díj vár az évtizedes kutatómunka végén, hanem széthulló család, válás, alkoholizmus, és ami a legrosszabb: az igazságra sem derül fény soha. Fincher utoljára a Hetedikben volt olyan kíméletlen, mint a Zodiákusban – nem meglepő, hogy ez a két filmje a legjobb. (KB)


Ostromállapot (État de siége, 1972)

Costa-Gavras a hatvanas-hetvenes évek egyik legfontosabb politikai rendezője volt, ebből adódóan filmjei több szálon kapcsolódtak az újságíráshoz, illetve annak némely céljaihoz, abban a tekintetben, hogy a hatalmi összeesküvések, a politikai nyomásgyakorlás és a korrupció mechanizmusait tárták fel rendkívül aktuális témákban.


Ostromállapot


A görög születésű, de Franciaországban élő rendező 1972-es filmje Uruguay jobboldali katonai juntája és az amerikai kormány közti kapcsolatokat világítja meg a Tupamaros gerillák egy akcióján keresztül, amely során a csoport elrabol, vallomásra bír és kivégez egy amerikai diplomatát. Az Ostromállapotot a logikája, a felépítése, illetve az elbeszélésmódja köti leginkább az újságíráshoz: tulajdonképpen nincs főszereplője a filmnek, párhuzamosan látjuk a szükségállapot küszöbére sodrodó országot, követjük a politikai vitákat és nyilatkozatokat, illetve a diplomata vallatását, amely tulajdonképpen egy interjú: két fél érvei és érdekei konfrontálódnak, ezáltal pedig egyre több igazság kerül kimondásra és tisztább kép rajzolódik ki. Még érdekesebb, hogy a történet több fordulópontját is egy-egy sajtótájékoztató jelöli, amely során a film egyik központi alakja, egy idős, rutinos újságíró a történetet előremozdító kényelmetlen kérdéseket fogalmaz meg a hatalom képviselőihez. (PK)


A nagy sztori (His Girl Friday, 1940)

Az alábbi, nagyszerű YouTube-videóban összevágták A nagy sztori összes olyan jelenetét, amelyben nem beszélnek a szereplők. A film másfél óra hosszú, de a videó csak 8 perces, mert a főszereplő újságírók gyakorlatilag végigpofázzák a játékidőt.



A nagy sztorit Ben Hecht és Charles MacArthur írták saját, még a ’20-as években bemutatott drámájukból. Kettejük közül Ben Hecht volt a zseniális forgatókönyvíró, ő jegyzi az eredeti Sebhelyesarcút is, Hitchcock Forgószelét, és még százhatvan filmet. A nagy sztori második filmadaptációjánál – az első még 1931-ben készült – a stúdió Hechték könyvét Howard Hawks gondjaira bízta, abba pedig ne is menjünk bele, hogy Hawks micsoda ragyogó tehetség volt („Ha a stílus az ember, mihez kezdjünk azzal a rendezővel, aki minden zsánerben remekműveket alkot?” – tette fel a kérdést Pápai Zsolt a Filmvilágban).


His Girl Friday


Az alkotókat ismerve kicsit sem meglepő, hogy A nagy sztori minden idők egyik legszórakoztatóbb, akárhányszor újranézhető filmje. Húsz másodpercenként repkednek benne a frappáns beszólások, miközben egyszerre izgulhatunk egy halálraítélt rab sorsán és azon, hogy elvált főhőseink, Cary Grant és Rosalind Russell újra összejönnek-e. Grant figurája, a filmtörténet legdörzsöltebb szerkesztője mindent megtesz, hogy az újságnál tartsa exnejét, de hogy a szenzáció vagy a nő fontosabb neki, talán maga sem tudja. Meg mindegy is, tekintve, hogy Walter és Hildy egyaránt szerelmesek a munkájukba. Így A nagy sztori nemcsak a párkapcsolati dominanciaharcokról szóló screwball vígjátéknak nagyszerű, hanem a magánéletüket és hivatásukat különválasztani képtelen újságírókról is sokat tanulhatunk belőle. (KB)


A Parallax-terv (The Parallax View, 1974)

A hetvenes évek a politikai paranoiathriller évtizede, és akkoriban körvonalazódott az újságírókriminek az a formája, amit ma is ismerünk, és amelynek a Watergate-botrányról (pontosabban: az azt felgöngyölítő újságírókról) szóló Az elnök emberei a kánon szerint a legnagyobb klasszikusa. De Az elnök emberei sem értelmezhető teljesen Alan J. Pakula eggyel korábbi filmje, A Parallax-terv nélkül.


A Parallax-terv


Egész egyszerűen azért, mert bár lehet, hogy a Parallax-terv nem arra törekszik, hogy a újságírók mindennapi munkáját hitelesnek mutassa be (mint ahogy azt Az elnök emberei teszi az évszázad talán legnagyobb, valóban megtörtént politikai bukásának illusztrációjaként), ám mégis sokkal többet elárul a politikai paranoia évtizedének közhangulatáról, mint ahogy általában az is, ahogy az újságíró alakja azzá a filmes karakterré vált, aki a (végső soron a hatalmat képviselő) rendőrfelügyelő helyett az igazság felderítésére lett hivatott a közönségfilmekben. És aki bukásra van ítélve: a felderítetlen politikai merényletek évtizedének narratívájában magától értetődik, hogy a politikai gyilkosságokra specializálódott összeesküvés-szervezet leleplezésére készülő Warren Beattynek meg kell halnia. A filmvégi sajtótájékoztatón az újságírók pedig nem kérdezhetnek.



Ellentmondásos: a kevésbé elnagyolt és egyébként nagyszerű Az elnök embereit épp a valódi (ám nem kevésbé grandiózus) történet teszi a néző szemében hitelessé, valójában azonban az egy sokkal idealizáltabb filmje az újságírói szakmának: az igazság diadalában, Bernstein és Woodward sikerében és a szakszerűen tárcsázott telefonszámokban inkább azt látják bele az újságírók, amilyenek lenni szeretnének és amilyennek magukat láttatni akarják. (PK)


Fotográfia (1972)

A Fotográfiában egy fényképész és egy retusőr járják a magyar vidéket, abból élnek, hogy fillérekért fotózzák a családokat. Rögtön elég sokat elmond arról, mennyire tartja fontosnak a magyar ember az igazságot, hogy mindenki olyan verziót kér a képből, amin a valóságot gusztustalan, mesterséges és egyforma giccsé retusálják – Zolnay Pál ezzel a hetvenes évekbeli dokumentarista törekvések társadalmi hatásáról is kijózanító ítéletet mond.


Fotográfia


Ám a filmben nem is ez a legsúlyosabb, hanem az a vérfagyasztó családi sztori, amibe véletlenül botlanak bele a szereplők, és rájönnek, saját jelentéktelenségük és a társadalmi közöny miatt sincsenek meg hozzá a lehetőségeik, hogy bármit is kezdjenek az ölükbe hulló személyes drámával. (KB)


Akinek hiányérzete van, az ebben az összeállításban olvashat hagyományosabb értelemben vett, ám nem kevésbé kiváló újságírós filmekről.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!