Ennek a gyilkosnak a szabadulását követeli a fél világ

Forrás: Netflix

-

A Making a Murderer nem izgalmas krimi és nem borzongató horror. Fájdalmas, néha szinte kibírhatatlan dokumentumsorozat egy emberről, akit az amerikai igazságszolgáltatási rendszer durván cserbenhagyott. Nagyon fontos megnézni.


Van, aki szeret iszonyatos rémségeket nézve borzongani, és van, aki szeret detektívet játszani – a megtörtént bűneseteket bemutató tévéműsorok és dokumentumfilmek leggyakrabban ennek a két igénynek az egyikét (vagy mindkettőt) elégítik ki. A Making a Murderer csalódást fog okozni azoknak, akik hasonló okokból kezdik el nézni.

Az utóbbi pár évben több olyan, valódi bűncselekményt bemutató alkotás született, amely igyekezett magát alaposnak és pártatlannak feltüntetni, illetve azt sugallta, hogy a tényfeltáró újságírás mércéit és eszközeit alkalmazza, és ezek némelyike óriási népszerűségre tett szert. Ilyen az állítólag több mint 68 millió ember által letöltött Serial podcast, amelynek a 2014-es első évada egy 1999-es gyilkossági esetet vett elő és vizsgált meg újra, és a tavalyi The Jinx, amely a feltehetően többszörös gyilkos, de évtizedeken keresztül mindent megúszó Robert Durst sztoriját mesélte el.



A Jinx manipulatív, hatásvadász és sekélyes megközelítéséről részletesen írtunk korábban, most talán csak azért érdemes újra megemlíteni, hogy kontrasztba állíthassuk a tízrészes Making a Murdererrel, amely a Netflixen már Magyarországon is legálisan elérhető. Ez is hatalmas siker, ám, míg a Jinxnél a sorozatot kritikátlanul ajnározó többséggel szemben csak kevesen fogalmaztak meg negatív észrevételeket, a Making a Murderernél nem késett soká az elmarasztalás. Persze ez nem meglepő: a Jinx rendezője és az igazságszolgáltatás ugyanazon az oldalon áll (Robert Durst bűnös), a Making a Murderer viszont alig leplezetten azt állítja, hogy alanyát, Steven Averyt ártatlanul ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre egy 25 éves nő megerőszakolásáért és meggyilkolásáért. Érthető, hogy az ügyben érintett ügyésznek, nyomozóknak és az áldozat családtagjainak támadtak ellenvetéseik.

Hogy a Making a Murderer alkotói, a Laura Ricciardi és Moira Demos rendezőpáros Avery oldalán állnak, az szinte rögtön világossá válik; sokatmondó, hogy az első állítás, ami a kamera előtt az egyik rokon szájából elhangzik: „tudtuk, hogy ártatlan”. Ez ugyan még nem a 2005-ös gyilkossági ügyre vonatkozik, hanem egy húsz évvel korábban elkövetett nemi erőszakra, de bevezeti, hogy itt tíz órán keresztül arról lesz szó, hogyan hagyta cserben az amerikai igazságszolgáltatási rendszer ezt az embert. Az alkotókat dicséri, hogy álláspontjukat egyrészt nem rejtik véka alá, nem próbálják álságosan a semlegesség látszatát kelteni, másrészt viszont úgy tűnik, tényleg a lehető legalaposabban járnak utána a tényeknek. Filmjükön 2005-től kezdve tíz éven keresztül dolgoztak, ezalatt rengeteg interjút készítettek minden olyan érintettel, aki hajlandó volt megszólalni, és végig rögzítették a gyilkossági ügy hathetes bírósági tárgyalását is.


Steven Avery 2005-ös letartóztatása után


Túlnyomóan interjúkból álló, rekonstrukciókat és hatásvadász megoldásokat szinte teljesen nélkülöző (leszámítva az ízléstelen, de ignorálható kísérőzenét) filmjüket nézve lehetünk szkeptikusak, de végső soron nincs értelme tíz órát szentelni a sorozatnak, ha nem vagyunk hajlandók megbízni abban, hogy az alkotók mindent elmondanak és semmit sem hallgatnak el, ami fontos. Ezen a fronton az egykori ügyész rögtön megtámadta őket, mondván, szándékosan kihagytak a sorozatból több, Avery bűnösségét bizonyító tényt. A rendezők erre viszonylag meggyőzően úgy reagáltak, hogy elismerték, természetesen sok tényt kihagytak (hiszen csupán a tárgyalás több mint 200 órán át tartott), de direkt azokra a bizonyítékokra tértek ki a sorozatban, amelyek a vád legerősebb ütőkártyái voltak, a kevésbé fontosakat mellőzték.

Akár elkövette a gyilkosságot Avery, akár nem, a Making a Murderer borzasztóan fontos. Ha nem is vesszük készpénznek minden állítását, lehetetlen lesöpörni az asztalról a fő következtetését, amit elképesztő erővel tár elénk: az amerikai igazságszolgáltatási rendszernek olyan súlyos hiányosságai vannak, annyi lehetőséget nyújt az emberi hibázásra és korrupcióra, hogy igenis könnyen megeshet, hogy valakit ártatlanul hosszú évtizedekre bebörtönöznek. Különösen, ha az illető szegény.


Steven Avery huszonéves korában, amikor ártatlanul lecsukták nemi erőszak elkövetéséért


Ennek alátámasztására rögtön kéznél van egy konkrét, megdöbbentő példa, mégpedig a gyilkossági ügyet húsz évvel megelőző, fent említett eset. A huszonhárom éves Averyt ugyanis 1985-ben 32 év börtönre ítélték egy nő megerőszakolásáért és bántalmazásáért. 2003-ban, amikor az időközben kifejlesztett DNS-vizsgálattal bebizonyították, hogy ártatlan, és a valódi elkövető személyére is fény derült, felmentették és szabadlábra helyezték.

17 évet ült egy bűncselekményért, amit nem követett el.

Ami ennél is hajmeresztőbb, hogy nem egyszerű tévedésről volt szó: kiderült, hogy az ügyben eljáró seriff kezdettől fogva tudhatott Avery ártatlanságáról, és hivatala 1995-ben konkrét információkat is kapott a valódi tettesről. De Avery egy alacsonyan iskolázott, balhés suhanc volt néhány kisebb bűncselekménnyel a háta mögött, akiből a wisconsini Manitowoc megye tisztes polgárai kinézték a nemi erőszakot, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy ráverjék az ügyet. Az igazság senkit sem érdekelt.


Steven Avery 17 év börtön után hazaér 2003-ban


2003-as szabadulása után Avery nem meglepő módon kárpótlási pert indított, amelyben 36 millió dollárt követelt. A Making a Murderer alkotóinak állítása szerint, amennyiben nyert volna, a kártérítést a seriffhivatal két érintett munkatársának saját zsebből kellett volna kifizetnie. Azonban 2005-ben, röviddel azután, hogy a két nyomozó vallomást tett, Averyt letartóztatták egy Teresa Halbach nevű, 25 éves nő meggyilkolásának gyanújával. Avery kénytelen volt egyezséget kötni a seriffhivatallal, amely 400 ezer dollár kárpótlást fizetett neki, de nem ismerték el felelősségüket abban, hogy Avery ártatlanul került rács mögé 17 évre. A pénzből Avery két védőügyvédet fogadott magának.

Ügyvédeinek és a sorozatnak az az alapállítása, hogy a hatóságok a gyilkossági ügyben zajló nyomozás során egy rakás törvénytelenséget és szabálytalanságot követtek el, és az Avery elleni legfontosabb tárgyi bizonyítékokat a korábbi megerőszakolási ügyben érintett két nyomozó (akiknek perkálniuk kellett volna) egyike helyezte el a helyszínen, felhasználva az Averytől 20 évvel korábban levett vért is a DNS-nyomok létrehozására. Hajlamosak vagyunk hinni nekik, nemcsak azért, mert számos ténnyel támasztják alá az állításaikat, hanem mert annyira tárgyilagosan és higgadtan vezetik elő őket, hogy nem érezzük hiteltelennek. Ha netán megvezetnek minket, azt irtó profin teszik.


Steven Avery


Logikus következtetésnek tűnik, hogy Avery ügyét újra kell tárgyalni, de az emberek egy része birka, és ők nem ezt szűrték le a sorozatból, hanem azt, hogy Avery biztosan ártatlan, és több mint százezren aláírtak egy petíciót, amelyben követelik, hogy Barack Obama azonnal kegyelmezzen meg neki. Az aláírókat nem zavarta, hogy az amerikai elnök csak szövetségi ügyekben gyakorolhat kegyelmet, az olyan állami bíróságokon tárgyalt ügyekre, mint Averyé is, nem terjed ki a hatásköre.

A sorozat legmegrázóbb része csak Avery letartóztatása után jön: néhány hónappal később letartóztatják unokaöccsét, a tizenhat éves Brendan Dassey-t is. Amikor először halljuk a médiának nyilatkozó ügyész szájából a vérfagyasztó részleteket arról, hogy Brendan hogyan segített nagybátyjának brutálisan megerőszakolni, megkínozni, megölni és elégetni Teresa Halbachot, visszahőkölünk egy pillanatra, de az alkotók itt sem játszadoznak az elvárásainkkal, hanem rögtön megmutatják a Brendan letartóztatását megelőző kihallgatását. Csak néhány, végtelenül hosszúnak tűnő percet látunk a kb. négyórás kihallgatásból, de hiába tartjuk észben, hogy a fennmaradó időben elhangzottak esetleg akár módosíthatnák, árnyalhatnák is a benyomásunkat, ennél a résznél minden jóérzésű ember elborzad és elképesztően dühös lesz.


Making Murder, Brendan Dassey

Rendőrségi felvétel Brendan Dassey-ről az első kihallgatása alatt


Azt látjuk-halljuk, hogy két dörzsölt nyomozó egy szellemi fogyatékosságot súrolóan butus, helyzete súlyosságát felmérni képtelen fiúnak adagolja az információkat, amiket hallani akar. Brendan magától nem beszél nemi erőszakról, gyilkosságról, a holttest elégetéséről, semmi ilyesmiről. Az ő eredeti verziója szerint Halbach halálának délutánján egyáltalán nem találkozott a nagybátyjával, csak este ment át hozzá a szomszédba különféle lomokat elégetni. A nyomozók viszont folyamatosan nyomasztják azzal, hogy ez nem igaz, és legyen őszinte, és sorban hozakodnak elő az (általuk megálmodott?) újabb és újabb brutális részletekkel a bűncselekménnyel kapcsolatban, amelyekre hosszas erőltetés után Brendan szép sorban rábólint.

Nem vagyok jogász, fogalmam sincs, hogy a nyomozók eljárása a törvényes kereteken belül maradt-e, de az biztos, hogy épeszű laikus a felvétel alapján nem állítaná, hogy Brendan beismerő vallomást tett, azt pedig főleg nem, hogy a detektívek tőle tudták meg, milyen események zajlottak le aznap. Ezt a tortúrát aztán még egyszer át kell élnünk: amikor egy harmadik nyomozó ugyanilyen módszerrel sarokba szorítva Brendant ráveszi, hogy rajzolja le a nagybátyjánál történteket.


Making Murder, Brendan Dassey

Brendan Dassey a tárgyalásán


Brendan a tárgyalásán elmondta, hogy semmi sem volt igaz ezekből a fabrikált sztorikból, a kicsikart rajzaihoz pedig egy könyvből merített ötleteket. A DNS-ét nem találták meg Avery lakókonténerében, ahogy az áldozat vérének nyomait sem, illetve semmilyen más arra utaló bizonyítékot, hogy a vád által előadott szörnyű kínzások lezajlottak volna a helyszínen. Mindennek ellenére az esküdtszék életfogytiglani börtönre ítélte a 17 éves Brendant, aki leghamarabb 58 éves korában szabadulhat. Igaz, hogy Avery még rosszabbul járt (életfogytiglan, a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül), de Brendan esete különösen szívszorító amiatt, hogy míg Avery legalább megfelelő védelemben részesült (két ügyvédje jelenleg is dolgozik azon, hogy elérjék ügye újratárgyalását), Brendan családjának viszont egyáltalán nem volt pénze, és a fiú ki volt szolgáltatva az állam által kirendelt, már ránézésre is pszichopata ügyvédnek, akit aztán a bíró le is cseréltetett, amikor tudomására jutottak a súlyos visszaélések, amiket Brendan ügyében elkövetett.


A szegények mindig veszítenek

– mondja Avery az egyik epizódban, ami a sorozat több fájdalmas tanulságának egyike.

Rengeteg kérdés marad bennünk azután is, hogy tíz órán át követtük Averyék hányattatásait. Például, hogy vajon miért engedi az amerikai igazságszolgáltatási rendszer, hogy ugyanaz a bíró döntsön valakinek az ügyében a fellebbezéskor, mint eredetileg? Vagy hogy miként hiheti bárki, hogy a tárgyalás kezdete előtt a média által már hónapokon keresztül manipulált esküdtek pártatlan döntést fognak hozni? És hogy azok, akik eltökélten hisznek Avery ártatlanságában, miért nem tettek lépéseket, hogy kiderüljön, ki a valódi tettes?

Elképzelhető, hogy a kérdések egy részére egyszer csak megkapjuk majd a választ: a sorozat hatására Avery ügyét egy új ügyvéd is felvállalta, aki állítja, hogy olyan információk kerültek a birtokába, amelyek ismeretében biztosan fel fogják menteni Averyt. Az alkotók azt ígérik, ha folytatódik az ügy, akkor a sorozatnak is lesz második évada.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!