Bomló hullák utáni takarítást vállalunk

Fotó: iStockphoto / Jason Zorn

-

Japánban a magány mára már népbetegségnek számít, és az egész ország jövőjét fenyegeti. Miért zárkóznak be évekre a szobájukba fiatal emberek tömegei, és mi maradt az „ország legidősebb emberéből”, akire harminc évig senki se nyitotta rá az ajtót? És milyen vállalkozások épülnek a bizarr társadalmi jelenségekre?


Nem könnyű manapság japánnak lenni. Az évtizedek óta tartó deflációs válságban toporgó gazdaság mára a világ legnagyobb államadósságát halmozta fel (az éves GDP közel 240 százaléka), a 2011-es fukusimai katasztrófát pedig még mindig nem heverte ki az ország. Ezek azonban mind eltörpülnek Japán legsúlyosabb problémája mellett, ami a magány.


A fiatal és középkorú japánok ugyanis egyre jobban elhidegülnek egymástól, sokan közölük a munkájuknak, videójátékoknak vagy más magányos tevékenységeknek szentelik figyelmüket és idejüket. A Nemzeti Népességkutató Intézet 2011-es felmérése szerint a 18 és 34 év közötti férfiak 61 százaléka, a nőknek pedig 49 százaléka nem él kapcsolatban, sőt, nagy részük egyáltalán nem is vágyik partnerre. Az ebbe a korosztályba tartozó férfiak 36 százaléka és a nők 39 százaléka pedig még soha nem élt nemi életet.

Egy másik felmérés szerint a 30 év alatti férfiak közel egyharmada még soha életében nem randevúzott, a Japán Családtervezési Szervezet 2013-as kimutatása pedig azt állítja, hogy a 16 és 24 év közötti nők 45 százalékát nem érdekli a szex, egy részüket pedig még a gondolat is taszítja. A megkérdezett férfiak negyede érez hasonlóan.


Inkább csak beszélgessünk!


A japán sajtóban szekkuszu sinai sokogun-nak (cölibátus szindrómának) nevezett jelenség komoly problémát jelent az ország társadalmára és gazdaságára nézve, hiszen a fiatalok szexuális passzivitása drasztikus elöregedéshez vezet. Szakemberek szerint a mai huszonéves nők 40 százalékának soha nem lesz gyereke. Ilyen ütemben az új generáció nem fogja tudni eltartani az idősebb nemzedéket – becslések szerint 2025-re a költségvetés 70%-át az adósságszolgálat és a társadalombiztosítási kiadások fogják elvinni.

A helyzet súlyosságával természetesen a kormány is tisztában van, és olykor egészen elkeseredett lépésekkel próbálják élénkíteni a népszaporulatot. Októberben nagy port kavart az oktatási minisztérium felvilágosító kampánya, melynek során füzetecskéket osztottak szét az ország gimnáziumaiban. A füzetek arról tájékoztatták a kamaszokat, hogy a nők nemzőképessége drámaian csökken 22 éves koruk után, jobb tehát mihamarabb hozzálátni a családalapításhoz. A legtöbb szakember azonban egyetért abban, hogy ezzel a folyamattal csak 35 éves kor körül kell számolni.

A japán nők azonban nem véletlenül tartózkodnak a gyerekvállalástól: a nemek közti jövedelemkülönbség alapján Japán a 104. a 140-es listán (igaz, más szempontok alapján a 20. legegyenlőbb országnak számít). Ha a két listát együtt nézzük, akkor is azt láthatjuk, hogy hiába részesül legalább középszintű oktatásban arányaiban több nő (87 százalék), mint férfi (85,8 százalék), akkor is sokkal kevesebbet keresnek. Ehhez még hozzájön a társadalmi nyomás, amely elvárja a japán nőktől, hogy adják fel a karrierjüket, ahogy teherbe esnek. A dolgozó családanyára Japánban külön szó van: onijome, vagyis ördögfeleség.


10 év szobafogság, önként

Ha pedig valamire egy kultúrában külön, jól bejáratott kifejezés van, az elég megbízható indikátora annak, hogy általános jelenségről van szó. Egy másik ilyen kifejezés a hikikomori.


Ez valami olyasmit jelent, hogy remete, és azokra a jellemzően 20 és 40 év közötti emberekre használják, akik akár évekre bezárkóznak a szobájukba. A hikikimorik teljesen kivonják magukat a klasszikus értelemben vett társadalomból: nem járnak iskolába, nem dolgoznak, és a családtagjaikon kívül nem érintkeznek személyesen más emberekkel. Becslések szerint csak Tokióban közel 1 millió hikikomori él – ami azt jelenti, hogy a világ egyik legnagyobb városában majdnem minden tizedik ember a külvilágtól elzárkózva lapít egy pizzásdobozokkal és mangapornóval telezsúfolt szobában.



A mentális zavarokat hivatalosan felsoroló DSM-5 a hikikomorit nem ismeri el betegségnek, csupán „kulturális eredetű szindrómának” tartja. Bár az utóbbi időben számos országban tűntek fel hikikomorikhoz hasonló esetek, a jelenség valóban túlnyomórészt Japánra jellemző. Ennek az egyik oka, hogy a japán társadalom elképesztően nagy nyomást helyez az egyénekre.

A „teper az iskolában, diploma után rögtön elhelyezkedik és betegre dolgozza magát” koreográfiától csak nagy szociális megvetés árán lehet eltérni. Nincsenek érettségi után utazással töltött évek vagy ugrálás a karrierek között az önmegvalósítás jegyében. A brutális megfelelési kényszer sok fiatal, de még érett felnőtt számára is elviselhetetlen terhet jelent, ami elől egyszerűen jobbnak látják örökre elbújni.



A másik ok az amaénak (függőségnek) hívott nevelési stílusból ered: a gyerekek rendkívül sokáig nem repülnek ki a családi fészekből, szüleik pedig a végletekig pátyolgatják őket. Igaz, ezért cserébe általában elvárják, hogy a gyerekek tiszteljék őket, és töltsék be a társadalom által elvárt szerepüket.

Míg nyugaton egy bezárkózó fiatalt a legtöbb szülő egy idő után kirángatna a szobájából – de minimum szakembert hívna –, ezt a japán szülők nem teszik meg. Egyrészt az amae szellemében etetik és ellátják az akár középkorú gyereküket, amíg az a remeteéveit tölti. Másrészt a külvilág előtt sokszor eltitkolják a problémát, mivel nem akarják magukat kitenni annak a szégyennek, hogy a gyerekük mentális betegségben szenved.



A szégyen nemcsak a szülőkre hat, de magára a hikikomorira is. Sokan eleinte valami apróság miatt zárkóznak be, mint egy rossz jegy vagy egy fájdalmas visszautasítás – de ahogy telnek a napok, úgy egyre kínosabbnak érzik előjönni. Félnek, hogy a hikikomori stigma már rájuk égett.

Az amaénak is van azonban határa, és sok szülő erre szakosodott embereket bérel fel, hogy azok rúgják rá a gyerekükre az ajtót, és cibálják ki az önként vállalt börtönéből. Ez a módszer a legritkább esetben hatásos, viszont könnyen erőszakossá válhat tőle a fiatal remete.

A hikikomorikkal foglalkozó civil szervezetek valamival finomabb és hatékonyabb megoldást találtak. Csinos lányokat, úgynevezett bérnővéreket küldenek a hikikomori szobája elé, hogy lassú és türelmes munkával összebarátkozzon vele, és lépésenként kicsalogassa a barlangjából. Ezek a szervezetek gyakran olyan kávézókat, éttermeket és hasonló intézményeket tartanak fent, ahol exhikikomorikat alkalmaznak – így társaságban tarthatják őket, miközben figyelemmel kísérhetik a gyógyulásukat.

A hikikomorik, illetve a Japánban nagyjából rokonértelmű szóként használt NEET-ek (Not in Education, Employment or Training, vagyis haszontalan fiatalok) természetesen a populáris és a magas kultúrát is megihlették. Számtalan sorozat, film, zene, videójáték és egyéb alkotás született, amely vagy szerepeltet hikikomori karaktereket, vagy egyenesen róluk szól.



Ilyen például a dél-koreai filmrendező, Joon Ho Bong Shaking Tokyo című rövidfilmje, amelyben igen érzékletesen mutatja be az egyébként Dél-Koreában is egyre gyakoribb modern kori remetéket. A fent látható Welcome to NHK című animesorozat főszereplője egy fiatal hikikomori, aki szerint a japán köztévé azért sugároz annyi animét, hogy minél többen váljanak tévéfüggő NEET-té. Az ingyenes Hikikomori Quest RGP pedig egy olyan független számítógépes szerepjáték, amelyben egy hikikomori bőrébe bújva kell átvészelnünk egy hetet.


Nem csak a 20 éveseké a magány

Amikor Tokió néhány tisztségviselője meglátogatta Sogen Katót, a város legidősebb emberét, hogy felköszöntsék 111. születésnapján, zavarba ejtő meglepetés érte őket. Egy kedélyes öregember helyett ugyanis egy összeaszott múmia várta a delegációt, hiszen Kato addigra már 30 éve halott volt.

Kato esete ugyan extrém példa, de Japánban általános jelenséggé vált, hogy egyedül élő idős emberek magányukban meghalnak, a holttestüket pedig csak hónapok után fedezik fel. A japánoknak természetesen erre is van szavuk: kodokusi, vagyis magányos halál.

A szó egy 1995-ös földrengés után került a köztudatba, amikor több ezer idős embert kellett ideiglenes otthonokba költöztetni, és nem sokkal később elkezdtek özönleni a kodokusikról szóló bejelentések.



Azóta a „kodokusiipar” megállíthatatlanul növekszik, egymás után jelennek meg a bomlás különböző szakaszaiban lévő halottak után kitakarító speciális cégek. A számok emelkedéséhez az is hozzájárul, hogy egyre több egyedülálló háztartás van Japánban. Míg 1995-ben a háztartások 25 százalékában éltek egyedül, egy 2010-es felmérés már 32 százalékról számolt be.

A népbetegséggé vált magánynak évről évre súlyosabbak a következményei: 2012-ben több inkontinenciapelenkát adtak el Japánban, mint babapelenkát, és a WHO 170 országot tartalmazó öngyilkossági listáján Japán a 17. helyen szerepel (Magyarország a 16.). Az okok olyan mélyen gyökereznek a társadalomban és a kultúrában, hogy gyors változásra nem igazán lehet számítani.

Amíg a gazdaság olyan állapotban van, hogy egy egyedülálló szülő nem tud eltartani egy gyereket, a nőket olyan társadalmi elvárások kötik béklyóba, hogy számukra az anyaság és a karrier kizárják egymást, a férfiakra pedig olyan nyomás nehezedik a munkahelyükön, hogy még gondolni is alig képesek a szexre, addig a felkelő nap országa csak tehetetlenül nézheti, ahogy a magányos öregemberek országává válik.