Párizsért mindenki imádkozott. Törökországért miért nem?

Fotó: AFP / ADEM ALTAN

-

Alig fél év alatt a negyedik terrortámadást hajtják végre Törökországban. A múlt hétvégén Ankarában, most Isztambulban robbantottak, még sincs nyoma semmilyen nemzetközi szolidaritási gesztusnak vagy akciónak. Tényleg csak a nyugati tragédiák számítanak?


A legutóbbi öngyilkos merénylet még sehol sem volt, amikor néhány napja a Guardian egyik véleménycikke érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Az apropót a múlt vasárnapi ankarai bombatámadás adta, a török főváros zsúfolt buszmegállójánál történt robbanásban 37-en meghaltak, és százan megsérültek. Ugyanolyan civilek voltak, és ugyanúgy épp valami hétköznapi tevékenység közben érte őket a halál, mint a tavaly novemberi párizsi terrortámadások áldozatait. Tavaly október óta ráadásul ez már a harmadik hasonló támadás volt Ankarában, de még így sem volt nyoma semmilyen nemzetközi szolidaritási gesztusnak vagy akciónak.

Az egyik legforgalmasabb isztambuli sétálóutcában most elkövetett öngyilkos merényletben négyen meghaltak, és húszan megsebesültek. A törökországi merényletek száma a mostani támadással már négyre emelkedett az elmúlt alig fél évben, de mint a korábbi eseteknél, most sem körvonalazódik az a Je Suis-pillanat, amely a párizsi támadásokat szinte azonnal körülölelte.


Az ankarai merénylet utáni fájdalom


A jelenség persze nem új. Tavaly már mi is írtunk róla, amikor égbekiáltóan másként reagált a világ egy másik párizsi támadásra, a Charlie Hebdo elleni merényletre és a Boko Haram nigériai terrorszervezet történelmének legvéresebb, kétezer halálos áldozatot követelő merényletére. A két tragédia szinte párhuzamosan zajlott, mégis csak az egyikre emlékszünk.

Tavaly év elején kétezer ember halála sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a nigériai támadás bekerüljön a hírekbe, miközben a nagy hírcsatornák élőben közvetítették a párizsi merénylet utáni hajszát. Akkor a kézenfekvő magyarázatok között említettük, hogy a világsajtót vagy a nyugati embereket egyszerűen nem érdeklik az afrikai hírek, de azt is, hogy jelképekben nem volt olyan erős a Boko Haram támadása, mint a Charlie Hebdo elleni merénylet, ahol nemcsak emberek haltak meg, hanem a nyugati civilizáció egyik tartóoszlopát, a szólásszabadságot érte támadás. És a franciaországi és a nigériai támadások különböző tálalásában szerepet játszhatott az is, hogy a nyugati sztereotip közvélekedés szerint Afrikában sok a borzalom, vagyis egy újabb borzalmas hír nem különösebben meglepő.


Mindenki Charlie volt tavaly januárban


Sehol egy török zászló a Facebookon

De mi a helyzet Törökországgal, amely olyan sok szállal kapcsolódik Európához? Ráadásul tavaly novemberben, a párizsi támadások után itt is végigsöpört a szolidaritási hullám. Néhány török iskolában egész napos gyászt hirdettek, lobogtatták a francia trikolórt, egymás után gyújtották a gyertyákat, és elítélték az értelmetlen erőszakot. Mindezt úgy, hogy egy hónappal korábban öngyilkos merénylők csaknem száz embert öltek meg egy ankarai béketüntetésen, ami szinte alig ütötte át Európa ingerküszöbét. Ahogy a Guardian az egyik legtipikusabb reakcióra ráfűzte a jelenséget: egyetlen Facebook-alkalmazás sem árasztotta el a közösségi oldalt török zászlókkal. Sokan emlékezhetnek rá, hogy a párizsi terrortámadások után a Facebook lehetővé tette, hogy a profilképek a francia trikolór színeibe boruljanak. Ez azonban nagyon is kivételes állapotnak tűnik.

A jelenségre egy 23 éves, Ankarában élő brit férfi, James Taylor is felhívta a figyelmet egy nagy visszhangot kavaró Facebook-bejegyzésben, ahol a múlt vasárnapi 34 halálos áldozatot és több mint száz sérültet követelő ankarai merényletek után a következő kérdést szegezte az embereknek:


Voltál Charlie. Voltál Párizs. Leszel Ankara?

Taylor megpróbálta közel hozni Európához a törökországi merényleteket, és arra biztatta az embereket, képzeljék el, milyen lenne, ha egy hasonló tragédia a Piccadilly Circusnál történne Londonban. „El tudjátok képzelni, hogy ott vagytok? El tudják képzelni, ahogy megsemmisül a hely, ahol mindennap elmentek, a buszmegálló, ahol leszálltok, az úttest, ahol átmentek?” – kérdezte Taylor, majd hozzátette, hogy az áldozatok olyan emberek, akiket naponta lehet látni a munkahelyeken, „emberek, mint te vagy én, normális, boldog emberek. Nem mások. Csak éppen törökök.”


Isztambuli káosz a szombati merénylet után


Taylor fontosnak tartotta azt is megjegyezni, hogy „szemben azzal, amit sokan gondolnak, Törökország nem a Közel-Kelet. Ankara nem háborús övezet, hanem normális, zsibongó város, mint bármelyik másik európai főváros, és Kizilay (ahol a vasárnapi merénylet történt) ennek a városnak a központja”. Taylor posztja cikkünk megjelenésekor több mint 118 ezer megosztásnál tartott.


For those who do not know Turkey, or who distance themselves from these attacks, maybe this will open your eyes.The...

Posted by James Taylor on Sunday, March 13, 2016

Amikor a terror nyugati országokban pusztít, a globális szolidaritási reakció szinte azonnali, a szövetségesek az erkölcsi, politikai és katonai támogatásukról biztosítják a megtámadott népet, és gyakori a közös erőfeszítés az elkövetők elfogására és megbüntetésére. Ezzel párhuzamosan pedig ott vannak az olyan gesztusértékű megnyilvánulások is, mint a tüntetések, gyertyák, virágok, félárbócra engedett zászlók és politikusi részvétnyilvánítások. Ez a szolidaritási gépezet azonban rendszerint csak akkor indul be, amikor nyugati ország a támadás célpontja.

A kérdés most is az, hogy miért számít szívszorító tragédiának, ha terroristák embereket ölnek meg Nyugaton, és miért számít csak egy szokásos hétköznapnak ugyanez Törökországban. Ha a nyugati sajtó be is számol egy nem nyugati országban történt terrortámadásról, a hír középpontjában általában az áll, hogy a merényletnek voltak-e nyugati áldozatai.

A Guardian szerint elképzelhető, hogy nincs is mit ragozni a Törökország iránti szolidaritás hiányán, mert az egyszerűen a tudatlanság számlájára írható. Sokakat például már azzal a kérdéssel el lehet bizonytalanítani, hogy mi az ország fővárosa: Isztambul vagy Ankara?