Így tartja sakkban a fél világot Törökország

Fotó: MTI/AP/DPA / Uli Deck

-

Orosz vadászgép lelövése, szövetségesek szövetségeseinek halomra gyilkolása, a demokratikus intézmények lábbal tiprása – Törökországnak igencsak ki kellett volna már húznia a gyufát a világ szemében, de mégsem tette. Mi teszi az országot olyan kulcsszereplőjévé a geopolitikai zűrzavarnak, hogy a nagyhatalmak még a legdurvább lépéseket sem igazán vetik a szemére?


Február 17-én hatalmas robbanás rázta meg Ankara belvárosát. Egy katonai konvojt ért a bombamerénylet, amikor az csupán néhány saroknyira haladt a honvédelmi minisztériumtól. A támadást – melyben 28-an meghaltak és további 61-en megsérültek – egyelőre egy szervezet sem vállalta magára.


Az, hogy Törökország eleinte egyszerre vádolta – az egyébként egymás ellen harcoló – szíriai kormányt, a kurd felkelőket és az Iszlám Államot, sokat elárul a térség konfliktusainak szinte kibogozhatatlan bonyolultságáról és arról a sajátos szerepről is, melyet Törökország ebben az egészben betölt. Az Erdogan elnök vezetése alatt egyre autokratikusabbá váló Törökország sokak szerint igyekszik úgy keverni a lapokat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a szomszédjában tomboló káoszból. Noha ez egy rettenetesen veszélyes játék, tény, hogy jó pár adu van a törökök kezében.


Törökök kontra kurdok

Pénteken a Kurdisztáni Szabadság Sólymai (TAK) nevű csoport magára vállalta a konvoj elleni merényletet. Ankara korábban is a kurdokat gyanúsította elsősorban, nem véletlenül. Pár nappal korábban ugyanis a török hadsereg ágyútűz alá vette a kurd Népvédelmi Egységek (YPG) észak-szíriai állásait. A YPG-nek orosz légi támogatással sikerült elfoglalnia a szíriai felkelőktől egy katonai bázist, ám az a törökök szerint túl közel van a határhoz, ezért támadásba lendültek.


„A YPG minden egyes lépését meg fogjuk torolni” – mondta Ahmet Davutoğlu, török miniszterelnök a támadást követően. „Azonnal el kell hagyniuk Azaz térségét, és nem is térhetnek vissza soha.” Török biztonsági források szerint a kurdok és az Aszadhoz hű fegyveresek korábban tüzet nyitottak a török határőrökre, a hadsereg ezért érzi magát feljogosítva arra, hogy távol tartsa a YPG-t. Ezen vélhetően az sem fog változtatni, hogy Barack Obama pénteken felhívta Erdogant, és – elismerve, hogy a törököknek jogukban áll megvédeni magukat, egyúttal kicsit korholva a YPG előrenyomulását – arra kérte, hogy Törökország tanúsítson „önmegtartóztatást”, és fejezze be a kurdok ágyúzását az észak-szíriai területeken.

A YPG már csak azért is vörös posztó Törökország szemében, mivel az annak a PYD-nek (Kurd Demokratikus Egység Pártja) a fegyveres szárnya, amely lényegében a törökökkel évtizedek óta harcoló Kurd Munkáspártnak (PKK) a szíriai alszervezete. A PKK-t Ankara és a vele szövetséges Washington is terrorszervezetként tartja számon (a török vezetés ugyanakkor nehezményezi, hogy a YPG-t már nem minősíti annak az Egyesült Államok). A PKK és Törökország között akkor mérgesedett el hosszú évek után újra a helyzet, amikor tavaly júliusban egy bombamerénylet 32 kurdpárti fiatallal végzett Surucban. A merényletet ugyan az ISIS hajtotta végre, mégis összeugrasztotta az egymásra mutogató feleket.

Hogy a kép még komplikáltabb legyen, míg a törökök nagyban ágyúzzák a YPG-t és ott tesznek neki keresztbe, ahol tudnak, addig az Egyesült Államok szövetségesként, sőt, az Iszlám Állam elleni leghatékonyabb fegyverként tekint a kurd harcosokra, így fegyvereket és kiképzőtiszteket küld a támogatásukra.



Törökök kontra Iszlám Állam

Noha papíron az összes nagyhatalom az Iszlám Állam ellen harcol Szíriában, a valóságban mégsem csak az ISIS egységei kerülnek a célkeresztbe. Oroszországot már a légicsapások megkezdése óta azzal vádolják, hogy a valódi célja az Aszad-rezsim elleni felkelések leverése, Törökország pedig a kurdok ellen igyekszik kijátszani a helyzetet.


Törökország legnagyobb félelme ugyanis az, hogy a szíriai kurdoknak esetleg sikerül kiharcolniuk maguknak egy független területet. Ankara szerint ez nemcsak hátországot biztosítana a PKK terrorista akcióihoz, hanem felerősítené a törökországi kurdok függetlenségi törekvéseit is. Erdogan szemében tehát a Iszlám Állam csak mellékes probléma a kurdokhoz képest, így a katonai erőforrásait is ennek megfelelően veti be.

A NATO második legnagyobb haderejeként természetesen Törökország nem teheti meg, hogy egyáltalán ne vegye ki a részét az Iszlám Állam elleni harcból, bár a nagyobb támadásokat általában az ISIS merényleteire válaszolva indítja. Arra is hosszú hónapokig kellett várnia az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciónak, hogy Törökország megengedje, hogy a katonai reptereiről indítsák az iszlamisták elleni légicsapásokat.

Amellett, hogy sok kritika érte Ankarát, amiért nem támadja elég intenzíven az Iszlám Államot, sokan azzal vádolják, hogy még segíti is a terrorszervezetet. Amerikai tisztviselők szerint Törökország is azok között van, akik felvásárolják az Iszlám Állam által kitermelt olajat, ezzel finanszírozva a dzsihadisták véres hadjáratait. A Szíriában harcoló kurd egységek pedig azt állították, hogy Törökország szándékosan átengedte az Iszlám Állam harcosait a határon, hogy azok hátba támadhassák a kurdokat.

Törökország tehát, míg katonai erejéből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan az Iszlám Állam elleni harc leghalálosabb fegyvere lehetne (és NATO-tagként kellene is lennie), mindaddig nem fogja betölteni ezt a szerepet, amíg nem kezdi el a dzsihadistákat súlyosabb fenyegetésnek érezni önmagára nézve, mint a kurdokat. Ankara eközben azt kommunikálja a világ felé, hogy ő a végső bástya, amely az Iszlám Állam terjeszkedése és Európa között áll – nem teljesen alaptalanul.


Gát a menekültek tengerében

A dzsihadista harcosok áradatát ugyan még nem kellett feltartóztatnia Törökországnak, a menekültekét már igen. A 2015-ös menekülthullám során nagyjából 1 millió migráns érkezett Európába, ami elég volt ahhoz, hogy megrengesse az Európai Uniót. Törökországban ehhez képest közel 2,6 millió menekült lakik táborokban,vagy azokon kívül. Noha ez kétségkívül egy nagyon becsülendő – és drága – gesztus Törökország részéről, ha már így alakult, Ankara igyekszik politikai tőkét kovácsolni a helyzetből.



Európa még lázálmában sem tudna elképzelni félelmetesebb dolgot, mintha az a több mint 2 millió menekült hirtelen úgy érezné, ideje elindulni nyugat felé. Törökországnak pedig bőven vannak az eszközei ahhoz, hogy így érezzék, ezért tavaly októberben maga Angela Merkel látogatta meg Erdogant, hogy belengesse neki az EU-csatlakozásról szóló tárgyalások megújítását a menekültek visszatartásáért cserébe. Erdogan azonban elutasította az ajánlatot, csak a teljes EU-tagsággal lett volna elégedett.

Merkel látogatását az Amnesty International, számos német lap, sőt, még török értelmiségiek is elítélték, mivel szerintük Erdogan kormánya lábbal tiporja az EU alapértékeit.

Pedig jogállamiság, szólásszabadság és hasonlók ide vagy oda, a Nyugat számára jelenleg elengedhetetlen, hogy egy erős állam legyen hatalmon Törökországban. Ez pedig Erdogant és pártját jelenti, még akkor is, ha a magának csodapalotát építő és a kormánykritikus újságírókat lecsukató vezető nyíltan szembemegy a Nyugat számos értékével.


A gázvezetékek vezetője

Törökország nemcsak a szíriai polgárháborúból, de egy másik súlyos konfliktusból is előnyre tudott szert tenni. Az ukrán válság egyik következményeként Európa egyre inkább szeretné enyhíteni az energiafüggőségét Oroszországgal szemben, valamint az Ukrajnán áthaladó vezetékek túl nagy kockázatnak vannak kitéve. A Déli Áramlat megkerülte volna Ukrajnát, ám az oroszellenes hangulat végül bedöntötte a projektet.

Így viszont Törökország lényegében megkerülhetetlenné vált – főleg miután a Shaz Denic konzorcium a Transz-Adria vezeték (TAP) mellett kötelezte el magát, így az azeri gáz Törökországon keresztül jöhet Európába.

Bár Törökország katonailag és gazdaságilag sem elhanyagolható fél, ez még nem lenne elegendő ahhoz, hogy feltételeket diktálhasson a világ vezető hatalmainak, sőt, még azt is megengedje magának, hogy leszedjen egy orosz vadászgépet. Törökország abban a kivételes helyzetben van, hogy pont úgy fekszik a geopolitikai törésvonalakon, hogy – bár neki is adódnak kellemetlenségei – lényegében mindenkivel szemben brutális alkupozícióban van. Abban, hogy ezt a szerepet a továbbiakban felelősségteljesebben fogja betölteni, csak reménykedni lehet.