Előbb pofára esel, hogy itt másodrangú vagy. Aztán terrorista leszel

Fotó: Ton Koene / Ton Koene

-

Beilleszkedett belga muszlimokkal beszélgettünk arról, szerintük mi viszi rá a társaikat arra, hogy a terroristákhoz csatlakozzanak. Például az iszonyatos frusztráltság, hogy a másod- harmadgenerációs bevándorlókat sem kezelik egyenrangúan az országban, miközben szüleiktől is azt hallják, hogy te nem ide tartozol.


„Ezek manipulálható emberek, valahol sérültek. Szegények, kimaradtak a suliból, rossz jegyet kaptak, mit tudom én.” Samir Boukamza, egy negyvenes mérnök mondja a véleményét a bevándorlók problémáiról. Az egyetem óta Belgiumban dolgozik, és nem szereti a szélsőségeseket. Ő az egyike azoknak a jól beilleszkedett muszlimoknak, akikkel 2010-ig, amíg Brüsszelben laktam, sokat beszélgettem a brüsszeli muzulmán közösségről írott blogom miatt.

Most, öt év elteltével, a Charlie Hebdo elleni támadás és a párizsi merénylet után alkalom nyílt rá, hogy ismét megkérdezzem őket arról, hogy szerintük miért radikalizálódnak egyesek. Samirral ellentétben nem mindenki vállalta névvel a véleményét.

A helyi muszlimok szerint nincsen univerzális magyarázat a dzsihádhoz való csatlakozásra. Találgatások viszont vannak. Az Európából toborzott „katonákról” a brüsszeliek azt tartják, hogy a radikalizáció hátterében szociális frusztráció lappang.

A fiatalok érzelmi stabilitásának első és legfontosabb eleme Európában az, hogy a szüleik melyik országot kiáltják ki „az igazi hazának”. Márpedig vannak olyan bevándorolt szülők, akik azt tanítják a Belgiumban született gyerekeiknek, hogy az igazi hazájuk Marokkó vagy Tunézia. Az ország, amit nyaranta látnak, és a fagyin, a napfényen, esetleg a nagyszülők ideálképén túl csak homályos elképzeléseik vannak róla.

Ebből akkor lesz baj, ha mindeközben a társadalom kirekeszti őket, valódi, vagy vélt diszkrimináció éri őket. Rossz jegyet kapnak, vagy csak úgy érzik, hogy rossz jegyet kaptak. Nem választják be őket a helyi sportklubba. Beszólnak nekik. A belga csajok vonakodnak velük járni. Nem engedhetnek meg maguknak olyan drága cuccokat, mint más, belga gyerekek.

Ekkor lép be fogódzóként az „igazi haza”, az „igazi kultúra”, ahol menedéket kereshetnek az igazságtalan, felszínes fogyasztói társadalom elől. A „haza” ideálképe és az Európai fogyasztói nihil között egyeseknek feldereng, hogy ők nem is ide valók. Máshol és mást kellene csinálni, ott, ahol ők számítanak. Valójában se ide, se oda nem tartoznak, életük állandó utazás a hátország és szülőföldjük emberei és értékei között.


A gyerekemet soha nem ámítottam azzal, hogy Marokkó lenne az igazi hazája. Mindig azt tanítom neki, hogy ő belga. És bár elváltunk, az anyja ugyanezt teszi

– magyarázza Samir, hogy ő mit csinál másképp, mint sok helyi muszlim.

Ráadásul azok, akik már Belgiumban születtek bevándorlók leszármazottjaként, pszichésen kevésbé stabilak, mint akik maguk döntöttek úgy, hogy elhagyják otthonukat. Az ugyanis az ő döntésük volt. Tudják, honnan jöttek és voltak céljaik, mely célokhoz képest értékelik a világot. Az Európában született első vagy második generáció viszont jogosan elvárja, hogy a hatóságok és a társadalom ugyanúgy kezelje őket, mint az őshonos belga vagy francia állampolgárokat a tanulás és munka terén.


És akkor jön a pofára esés.

Ahogy azt a Muslims in EU cities című felmérés is kimutatta már korábban, van diszkrimináció a munkaügyben és a társasági életben is. Kézzelfogható bizonyíték volt erre, amikor társadalomkutatók, így például a Stanford egyetem kutatói arab, majd francia eredetű nevekkel fiktív önéletrajzokat küldtek be álláshirdetésekre, azonos képesítéseket feltüntetve.

Az arab nevű munkakeresőknek – születtek bár Európában – 2,5-szer kevesebb esélyük volt az állásinterjúra, mint egy hasonló képesítésű európainak. A marokkóiak és törökök munkanélküliségi mutatója Belgium vallon részében kétszerese az átlagos munkanélküliségnek, a flamand részen viszont már ötszöröse.

„Tudom, hogy miért jöttem ide, és éppúgy vannak barátaim itt, mint Marokkóban. Tulajdonképpen vissza is mehetnék, ha szeretnék” – mondja Driss Aatyaoui, aki felsőfokú tanulmányokat végzett, rendezvényszervezőként dolgozik Belgiumban, Marokkóban pedig egy demokratizálódást sürgető politikai párt tagja.


A másik ok, mondják a brüsszeliek, hogy ha a gyerek azt látja, a szülei széthajtották magukat munkával, mégsem gazdagok, hanem elfogadták ezt az életüket a társadalomban.

Erről sok tanulmány is beszámolt az elmúlt években, például Quintan Wiktorowicz könyve, amely logikus alapokon magyarázta el a radikalizációhoz vezető utat: ha Tarek szülei sokat dolgoztak, de korántsem vitték annyira, mint a Thierry szülei, akkor nyilvánvaló az is, hogy a gyerek nem hisz a munka felemelő sikerében. Főleg, ha közben a szociális juttatásokból is el lehet lenni, nincs motiváció a továbbtanulásra, munkavállalásra, vállalkozásra.

„Ha akarod, Brüsszelben az egész életedet munkanélküli segélyen élheted le. Néha becsekkolsz a munkaügyi hivatalba, és viszel egy bizonyítékot, hogy munkát keresel azóta is” – mondta egy neve elhallgatását kérő marokkói alanyunk.

Egy másik beszélgetőtársunk, az informatikus Axe emlékeztetett arra is, hogy a párizsi merényleteket elkövető belga fiatalok kezdetben kisstílű bűnözők voltak.


Minek hajtson, ha 1500 eurót kap kezdő fizetésként, míg ha kirabol egy boltot, rögtön lesz négyezer eurója?

Axe édesapja a hatvanas években kezdett egy belgiumi bányában dolgozni, de tíz év múlva vissza is ment Marokkóba, mert úgy döntött, hogy az ország mégsem neki való – a kényelem és napsütéses órák felől nézve.

Belgiumi tartózkodásuk alatt viszont senki sem tanította a szülőket állampolgári ismeretekre. Nem csoda, ha továbbra is Marokkó kultúrája szerint élték az életüket. A belgák hozzáállása abban merült ki, hogy „Dolgozni akarsz? Akkor dolgozz, majd menj haza. Esetleg menj el a kávéházba, de ha nem akarsz, az sem baj” – mondja.



Azt minden beszélgetőtársunk problémának tartja, hogy a belga rendőrség sokáig nem avatkozott be a moolenbeeki szélsőséges csoportok életébe. A megkérdezettek szerint az európai szolgálatok hibájának tudható be az is, ha a határokon átsétálhatnak terroristák. „Ez egy vicc” – mondták egybehangzóan az interjúalanyok. Mindannyian úgy vélik, az unió nem csinálta meg a házi feladatát.

„Minden szomszéd országban van ujjlenyomatos regisztráció, miért nem kérték ki azokat és hasonlították össze a bevándorlókéval?”– tette fel a kérdést több megkérdezett is. A rendőrség meg egyszerűen elcseszte az egészet, mondják. Moolenbeekben titkos mecseteket engedtek működni, Szaúd-Arábiából importáltak imámokat.

Azt hivatalosan is elismerték, hogy nem álltak a helyzet magaslatán. „Nem tudtuk, hogyan használjuk fel a rendelkezésünkre álló információt arra, hogy megakadályozzuk a terrorista akció bekövetkeztét” – nyilatkozta Belgium miniszterelnöke a belga TV-ben. Párizsban köztudott, hogy a rendőrök gyakorlatilag be se teszik a lábukat Saint-Denis negyed egyes részeibe. Nekem, aki egyszer defektet kaptam este, azt tanácsolták, hogy hagyjam ott az utcán a kocsit, és vonuljak biztos helyre.


Ki kell takarítani az iszlámot

Brüsszelben minden harmadik ember, Belgiumban pedig az emberek 5,8 százaléka muszlim, de 42 százalékuk a vallását nem gyakorló hívőnek vallja magát. Sőt, választási felméréseknél a vallásukat gyakorlók közül sem mindenki vallotta azt, hogy legalább heti egyszer mecsetbe jár.

Általánosságban a belga lakosság is egyetért azzal, hogy hiba lenne minden muzulmánt vádolni, de a gyanú érzékelhetően megnövekedett. És egy muzulmán-gyűlölő közösség biankó csekk az iszlamistáknak, akik azt mondhatják a híveknek, „látjátok, itt nem szeretnek titeket. Ez rendszer nektek nem jó, majd mi elhozzuk a saríát.”

„Kettőn áll a vásár, a muzulmánokon és az európaiakon” – összegezte Samir, ahogy Moolenbeekben sétáltunk. Kér, hogy ne fényképezzek. „A muzulmánoknak ki kell takarítaniuk a vallásukat. Nem lehet tovább ezekkel az ámokfutókkal élni.” Véleménye szerint a Koránban nincs olyan sor, ami az öldöklést éltetné. Az van benne, hogy aki egy embert megöl, az egész világot megöli. De ha valaki radikalizálódik, azzal foglalkozni kell.


Ha a testvéremet megkörnyékeznék, akkor megkeresném a mögötte álló embert és akár a rendőrséggel is, de lekoptatnám.